Miért csak az ember olvas?

A nyelvi közlés megörökítésének első komplex formái a barlangrajzok. Alkotóinak célja feltehetően nem az volt csupán, hogy a barlangok falát díszítsék, hanem az, hogy rajzban közöljenek egymással fontos dolgokat. A barlangrajzok készítőit csak sok évezreddel követték azok az utódok, akik írásrendszereket kezdtek el használni. Olyanokat, amelyeket a kódok ismerői el tudtak olvasni. Az írás és olvasás mai formáinak megjelenése legalább két lényeges tényezőhöz köthető, az agy és a kultúra evolúciójához.

Az emberi íráskultúra evolúciójának első lépéseit a rajzok jelentik, ezek a világ első, eleinte részletes, majd sematikus ábrázolásai. Az egyiptomi hieroglifákban olyan, egyre egyszerűsödő rajzokat láthatunk, amelyek kezdetben a tárgyak nevét jelentik. A konkrét tárgyakat jelentő főneveket jelölni könynyű, az igék jelölése azonban nagy találékonyságot igényel, ez a hieroglifakészítőknek is fejtörést okozhatott. Saját maga számára mindenki tud olyan jelrendszert kitalálni, amelynek segítségével a közléseket lejegyzi, olyan jelrendszert megalkotni azonban, amelyet mindenki azonosan fejt meg (dekódol), már nehezebb. Az egyiptomi írásban is megjelentek a piktogramszerű, sematikus jelek, egy részük pedig a mássalhangzók jelölésére is szolgált. A dekódolás összetett megismerő (kognitív) funkciókra támaszkodott, tudni kellett a főneveket és az igéket jelölő ábrákat megkülönböztetni, az így nem jelölhető szavakat pedig hangjelölő ábrák alapján megfejteni.

Kognitív szempontból ügyesebb, egyértelműbb, a vizuális észlelés szempontjából összetettebb volt az ékírás. Bár az utóbbi számára nehezebbé vált a jelek megkülönböztetése, lényeges újítása a beszédhangok – magánhangzók és mássalhangzók – jelölése volt. A görög, majd a római írás ezen az úton ment tovább; jól megkülönböztethető, beszédhangokat jelölő betűket használtak. Innen már csak néhány száz évet kellett arra várni, hogy megjelenjenek a kézzel írott könyvek, majd Gutenberg találmányával lehetővé vált, hogy a könyvek nagyobb példányszámban készüljenek. Nem volt tehát akadálya, hogy egyre többen olvassanak, jóllehet a tömeges olvasástanulás csak a 18–19. században elterjedő közoktatással vált lehetővé. Vajon mi történhetett ez alatt az idő alatt az agy evolúciójában? Ennek vizsgálatához nézzük meg közelebbről, hogy a majmok agya mire képes. A majmok kommunikálnak, de nem beszélnek, az ember közelében élő főemlősök szívesen firkálnak, festéket használnak, de ezek mégsem írásjelek. A majmok nem beszélnek és nem olvasnak. Agyuk azonban nagyon sok olyan dologra képes már, ami az embert beszélővé és olvasóvá teszi. A majmok vizuális kérgi hálózata primitív és összetett alakzatokat egyaránt képes megkülönböztetni. Kitűnően megkülönböztetik a látott mintázatokat; az alakzatokat, a tárgyakat azok nézetétől függetlenül felismerik. Olyan alakzatokat például, mint amilyeneket az ember írásrendszereiben használ. Ezekre a majomagy egyik területe (inferotemporális kéreg) különösen érzékeny.

A majmok hallókérge képes az öszszetett hallási mintázatokat feldolgozni, még akár olyan finom eltéréseket is, mint amilyen egy zöngés és egy zöngétlen mássalhangzóé. Sőt, mivel a majmok észlelésének is az a lényege, hogy a környezet ingereire adekvát választ adjanak, tudniuk kell, hogy valamilyen látott tárgy és hang összetartozik-e.

A halló- és látókéreg határán olyan agyi területeik vannak, amelyek egyszerre kapnak hallási és látási bemenetet. Ennek az úgynevezett poliszenzoros kéregnek a rétegeiben a hallásnak előreható, a látásnak viszont viszszacsatoló (feedback) kapcsolatai vannak. Ezt amerikai kutatóknak egy olyan rétegelektródával sikerült kimutatniuk, amelyet az MTA Pszichológiai Kutatóintézet munkatársai fejlesztettek ki. Az olvasásnál látni fogjuk, hogy ez az integráló terület milyen értékes eleme evolúciós örökségünknek

Említettük, hogy a beszédhangok eltérését a majom is észleli. Nem tud viszont valamit, amit már egy hat hónapos embercsecsemő is tud, azaz érzékenyebben, finomabban feldolgozni egy meghatározott nyelvnek a hangjait, nevezetesen azét, amelyet az édesanyja használ. A beszédészlelés fejlődésének fundamentumát két lényeges tényező adja, az agy genetikailag programozott érése és a nyelvi környezet hatása.

Tudjuk, hogy embriókorunktól fogva genetikai program szerint halad az agy egyes területeinek, illetve ezek kapcsolatainak érése, fejlődése. Mindezt a környezet hatása befolyásolja. A környezet formáló hatása különösen sokáig érvényesülhet a lassan érő rendszerek esetében. Ilyen a látási feldolgozórendszer. A hallási észlelés és a nyelvi feldolgozórendszer esetében sincs másként. Amerikai kutatók 5 és 20 év közötti személyeket modern agyi képalkotó eljárással (mágneses rezonancia képalkotó eljárással) vizsgáltak. Olyan színes térképeket készítettek, amely azt jelöli, hogy az egyre hatékonyabbá váló kapcsolatok miatt vékonyodó agykéreg mely területeken, milyen életkorban válik éretté, „befejezetté”. Láthatóvá vált, hogy a látási és hallási rendszer sokáig „nyitott”, környezetelváró üzemmódban működik

A környezetet a nyelvhasználó közösség, kezdetben pedig kiemelten az anya jelenti. A beszédészlelés – amely, mint később látni fogjuk, a sikeres olvasástanulás fundamentuma – hatékony formálása a csecsemőkorban kezdődik. A babák megtanulják, hogy az apró akusztikus eltérések a szóként használt mintázat elejét, végét jelentik. A mintázat elemeinek, a beszédhangoknak a képviselete (reprezentációja) megváltozik.

Tegyük fel, hogy két közeli beszédhang azonos távolságra lévő hangok mátrixát alkotja. Adott nyelv azonban ezeket adott jellemző szerint megkülönbözteti, azaz ezt az egységesen elosztott teret széthúzza, hasonlóan ahhoz, ahogy két egymástól távoli mágnes kettéosztja a vasforgácshalmot. Az észlelési tér tehát torzul, mégpedig aszerint, hogy az adott nyelvben mi jellemzi ezeket a hangokat. Ezt a jelenséget nevezzük anyanyelvi mágnesnek. A hat hónapos magyar babának az észlelési tere például az r és l hangokra már más, mint a japán babáé. A beszédhangokat azonban sokféleképpen ejtjük adott nyelvi közösségben, illetve egyénenként is az egyes szavakban. Ez az agy számára feldolgozandó akusztikai különbséget jelent. A beszédészlelő rendszernek meg kell tanulnia, hogy nem ezek a különbségek a lényegesek, hanem ezeknek a hangoknak egy absztrakt tulajdonsága. Valamennyi s hangot s-nek kell hallanunk, még akkor is, ha más, nem lényeges akusztikai tulajdonságai eltérnek. Ezt a jelenséget észlelési lehorgonyzásnak nevezhetjük (animáció). Ez úgy képzelhető el, mintha egy tavon a hajókat a vitorlák színe szerint kellene azonos horgonyhoz kikötnünk; a sárgákat egyhez, legyenek világosak, sötétek, narancsosak, és a pirosakat is egyhez. A beszédészlelésért felelős agyi hálózatnak egyszerre kell a részleteket és nagyobb, absztraktabb egységeket is feldolgoznia. Ennek vizsgálatára az agynak a működés közben produkált elektromos aktivitását használjuk fel

Agyunk eltérő kérgi területein a nagyobb neuroncsoportok összerendezett aktivitást produkálnak, ha valamilyen inger – ma inkább eseménynek nevezzük (hangok, színek, képek, szavak, dallamok) – megjelenik. A megjelenést, illetve az azt követő további feldolgozást kísérő agyi választ nevezzük eseményhez kötött agyi potenciálnak (EKP). A különböző feldolgozási folyamatoknak az EKP eltérő hullámai (komponensei) felelnek meg. A laboratóriumunkban készült felvételen jól látható, hogy az EKP-k levezetése a fejre helyezett elektródák segítségével történik. Ma a korszerű laboratóriumokban rugalmas, fürdősapkaszerű vagy hálószerű szerkezetben elhelyezett elektródákat használunk.

A beszédészlelés tipikus és atipikus fejlődése, a feldolgozás törvényszerűségei jól kutathatók az EKP-k egy

kicsiny összetevőjének, az eltérési negativitásnak (EN) a vizsgálatával. Ez olyan válasz, amely azt jelzi, hogy az aktuális hangkörnyezetben megjelenik-e valamilyen eltérés, illetve a hallottak egyeznek-e a hosszú távon tárolt hanginformációval. Mindkettő érzékeny az ingereltérésekre, illetve az aktuálisan vagy hosszú távon kivont szabályosságra.

A jellegzetes kísérleti eljárást kakukktojás-paradigmának nevezzük. Ez szemléletesen utal arra, hogy az egyformák között egy eltérő, nem oda való van. Az eltérés alapjául szolgáló szabály lehet igen absztrakt is, mint például a hasonuló mássalhangzók szokatlan ejtése. Az EN jól mutatja, hogy agyunk ezt a finom eltérést képes feldolgozni. Az EN nagyságának változását színkódolt térképen bemutatva azt is láthatjuk, hogy az eltérés agyi feldolgozása mutat-e különbséget. Laboratóriumunkban többekkel együtt (Honbolygó Ferenc, Ragó Anett, Szabó Léna, Tóth Dénes) ezt vizsgáljuk. Az olvasással összefüggésben az érdekel bennünket, hogy milyen az olvasni tanuló gyerekek beszédészlelése, miként változik az olvasástanulás során. Mindezzel együtt azt is kutatjuk, hogy mi mindenre kell a 6–7 éves gyerekek agyának képesnek lennie, amikor iskolába mennek.

Az olvasástanulás során agyunk két alapvető agyi rendszerre, a hallási és látási ingerek feldolgozásáért felelős területek hálózatára támaszkodik. Az olvasástanulás szükségszerűen átalakuláshoz vezet ezekben a rendszerekben. Fejlődnek, differenciálódnak a beszédészlelés élesedéséért felelős és a nyelvi feldolgozásban részt vevő agyi rendszerek, a látórendszer elemi és vonás szintű feldolgozásáért, az alak- és tárgyfelismerésért felelős területeken új, a korábbinál differenciáltabb működésnek kell megjelennie, mindezt pedig integrálni kell tudni.

Az inferotemporális kéregnek le kell szoknia a forgatásról, az elemi vonások új kombinációit egységes jelekként kell feldolgozni, a hangokat a betűkkel integrálni kell. Az olvasást tanulja tehát agyunk is. A betűktől a hangokhoz és a szavak hangalakjához jutunk, két feldolgozó lánc alakul ki, a jelentéshez, hangalakhoz gyorsan hozzáférő dorzális és a betűszerkezet elemzését végző lassúbb ventrális. Az írott szövegek téri-vizuális tulajdonságai, az olvasás gyakorlottsága szerint változó szemmozgások vezérlése a két félteke közötti új kapcsolatok kialakulásához vezet.

A beszédhangok észlelése is átalakul, a beszédhangok megkülönböztetése finomodik. A beszédgyakorlatokra különösen figyelő olvasástanítási módszereknél az EN vizsgálatával már 2. osztályban ki tudjuk mutatni, mi is történik. A beszédhangok megkülönböztetését fontosnak tartó módszernél gyorsul, élesedik a feldolgozás. Tovább tisztul, élesedik a beszédhangok észlelése, a szavak hangszerkezetéhez hozzáférünk. Nemcsak a betűkhöz rendeljük hozzá a hangokat, hanem fordítva is. Megtanuljuk, hogy miként kell írni és olvasni, legalábbis összekötni a betűkhöz rendelt hangokat, a hangokhoz rendelhető betűket. Már nemcsak betűket látunk, hanem összetartozó szótagokat és szavakat, amelyeknek formáját könnyedén felismerjük. Valami egészen új, minőségileg is más feldolgozásba kezd az olvasók agya. Megjelenik egy olyan, a szóforma feldolgozására specializálódott működés, melynek helye egy korábban más funkcióra használt agyi terület. Egy népszerű idegtudományi elképzelés szerint az olvasás nem csupán élesíti, hasznosítja, hanem újrahasznosítja az agyat. A szóforma megjelenésének irodalmi bemutatásáért Szabó Lőrinchez fordulunk. A Tücsökzene című önéletrajzi szonettciklus részlete beszédes példája annak, hogy miként alakul ki a szóformák tára a fejünkben.

Debrecenben

Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,

vitt, nyolcéves fiút, első utam

Debrecen főutcáján. Mindenütt

legendát vártam, hajdúkat s velük

törököket, tűzvészt, gályarabot,

s hogy jön Kossuth,

s megint beszélni fog

és de-tro-ni-zál... Azt hittem, csupa

hős vesz körül... Kisvonat mozdonya

pöfögött fel s alá, mesebeli,

guruló vaskocka s kocsijai:

micsoda játék!... S vágy s való között

egyszer csak átléptem a küszöböt:

egy bolt felett cégtáblát láttam és

rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész”,

arany betűket... Megnéztem megint:

Ó-R-I-Á-S?... Az!... Istenem!... Eszerint,

gyúltam ki, itt egy Óriás lakik,

s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

...

Hatodnap

Öt napig vártam, öt teljes napig.

Csak apa előtt mondtam valamit

a titkomról, de oly zavarosan,

hogy meg sem értett... Restelltem

magam

– úgy látszik – hogy olyan avult csodák

érdekelnek, amiket meg se lát,

meg sem említ már régi, igazi

nagyvárosi ember, debreceni.

Hatodnap aztán ott voltam megint

a Fő utcán. Ami csak mese, mind

emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör

volt látni, messziről, hogy tündököl

az arany tábla!... S odaértem... És

elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:

ezt mondta csak a csoda-felirat.

Ki lopta el az Óriásomat? -

jajdult a szívem, szinte hangosan...

Aztán csak álltam s szégyelltem

magam.

Szabó Lőrinc jó megfigyelő volt. E két szonettből kisejlik, hogy hogyan is olvasnak a 8 éves gyerekek. A már látott, olvasott, tehát ismerős szavakra támaszkodnak, gyermeki világuk ismereteit hívják segítségül a „megfejtéshez”. Még nem olvasnak automatikusan, a szóforma gyors felismerését tudásuk vezeti, bár képesek a szavakat a betűsorok elemzésére támaszkodva is elolvasni. Így lesz a szóforma alapú feldolgozás alapján az órásból óriás, majd a betűket elemző, ún. dekódolási technikával az ékszerész óriásból ismét a kevésbé izgalmas órás.

Csépe Valéria

(A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás részlete/szerkesztett változata)