2010. augusztus 13., 11:252010. augusztus 13., 11:25
A Brooklyn College-ban francia és világirodalmat tanított 1957 és 1967 között, a Long Island-i Egyetemen az európai szellemtörténet professzora volt 1967-től. Később a michigani Hillsdale Főiskolán és a Yale Egyetemen dolgozott vendégprofesszorként. Budapesten is tanított, az ELTE-n vallásfilozófiát adott elő, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a filozófia professzora volt. Több mint harminc vallási, politikai, oktatási és egyéb témájú könyv szerzője. Főbb művei közé tartozik Az értelmiség alkonya (1961), Utópia (1967), Az autoritás és ellenségei (1976), valamint a Keresztény humanizmus (1978). Munkásságát egyéb kitüntetések mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével (1998), Széchenyi-díjjal (2000) és Stephanus-díjjal (2002) ismerték el. Az alábbiakban egyik olyan tanulmányának rövidített változatát közölve emlékezünk meg Molnár Tamásról, amely egyértelműen tükrözi, hogyan vélekedett a modern kor egyik legmeghatározóbb ideológiájáról. Az alcímeket mi adtuk.
Baloldal, jobboldal – kényes fogalmak, nem minden polgár fogadja el őket saját minősítéseként. Világnézetekről van szó, és ezek köntösébe nem szívesen bújunk be, hiszen egyik vagy másik végtagunk kilátszhat belőle. Kevés a teljesen logikus, következetes ember – s talán azt mondhatjuk: hála istennek!
Ennek ellenére vizsgálhatjuk a baloldaliságot – itt most csupán ezt fogjuk elvégezni. Nagyjából két forrásból táplálkozik: a francia és a német reformációból. Vezessük vissza az elsőt a 16. századra, amikor hugenotta körökben megjelenik a gondolat, hogy a királyi hatalom lényegében zsarnoki.
Míg Párizsba bevonul (1594) IV. Henrik, a protestánsból katolikussá vált békítő király, az eszme átkerül a csatornán, és dagasztja az angol puritánok hitét – főként a szektákban erős ez a hit –, amely szerint legitim fejedelem csak Jézus Krisztus lehet, bár a halandók között is ki kell alakítani egy demokratikus, egyenlőségen alapuló „szentek közösségét”. Itt a prédikátor hirdeti az igét, az őt megválasztó kongregációból Isten szava hangzik. Oliver Cromwell királyellenes hada ilyen „szentekből” állt, a király fölött aratott győzelmüket Isten adományának tekintették. E városi polgárokból és lelkészekből álló csapat demokratikus meggyőződésű, ha ugyan a demokráciát itt úgy értelmezzük, hogy a „kiváltságosok” gyülekezete.
Angliában ez az eszme és politikai rendszer diadalmaskodik az 1688-as, úgynevezett „nagy forradalomban”, de az ennél is radikálisabb elem kivándorol Amerikába (Új-Anglia), és ott megalapítja a demokrácia vallását, amely éppenséggel „kongregációkra” oszlik, a szigorú erkölcsösség jegyében. Az eszmék visszakerülnek Franciaországba, egyéni utazók, többek között Montesquieu és Voltaire hozzák el, csodálatukkal egyetemben, a demokratikus elméleteket, beledolgozva azokat forradalmi-radikális nézeteikbe. „Écrasez l’infâme!” – mondja ki Voltaire, átkát egyaránt a katolikus egyháznak és a királyság intézményének címezve.
Közben Németalföldön már megindult az ott élő protestáns francia körökben (Pierre Bayle stb.) az elméleti támadás a régi intézmények ellen az emberi jogok és az individualizmus jelszavaiban; az írások mind gyorsabb iramban és növekvő arányban átkerülnek Párizsba, főként azért, mert sok a szimpatizáns a francia kormánykörökben, és ezek szemet hunynak a kéziratok átcsempészése felett. A 18. század derekán az országot elárasztják a „szubverzív” könyvek, amelyek ateizmust, republikanizmust, „haladást” hirdetnek; és bár létezik állami és egyházi cenzúra, az előbbi már aligha látja el funkcióját. Míg a háttérben az egyház kétségbeesetten küzd az új írások ellen, és jól látja a kapcsolatokat a teológiai és politikai szubverzió között, az állami cenzor (pl. a főcenzor, Malesherbes) hozzájárul a vámcsalásokhoz, sőt a párizsi írókat, többek között a spiritus rectort, Diderot-t titokban értesíti, hogy rendőrök fognak nála kutatást végezni az Enciklopédia kötetei után, s ő reggeltől délutánig a köteteket biztos helyre rejti.
A királyi udvar, Versailles szintén a baloldali eszmék gócpontjává válik, XVI. Lajos öccsei viszik a szót; nem beszélve a nagyurak bankettjeiről, ahol gyakran még a személyzet előtt is gúnyolják a királyt és a vallást, a teljes materializmus alapjára helyezkedve. Egy magas rangú angol látogató ezt szóvá is teszi az emlékiratában, és megjegyzi, hogy ezzel szemben egy angol klubteremben, ha az inas jelen van, az ott beszélgető urak elhallgatnak. Istent káromolni – rendben van, de nem az alacsonyrendűek előtt!
Az utazók már 20–25 évvel 1789 előtt megállapították, hogy Párizsban a forradalom kitörése esedékes, nem mintha nyomor lenne (ez időben az ország Európa legnépesebbje és leggazdagabbja), hanem mert a társadalmi gőg nagyon erős, és a gazdag polgárnak sem adatik meg, hogy szabadon kereskedjék a sok zaklató rendelet között.
A baloldali („felvilágosodott”) bourgeoisie fogja a forradalmat elindítani, a csőcselék nem a döntő tényező. És a forradalmi Konvent tele van hercegi és grófi szabadkőművesekkel, ateistákkal, polgári ügyvédekkel, vidéki sznobokkal, akik Angliát és a demokráciát tekintik eszményképnek, és sokan (pl. Rousseau, a genfi protestáns) azon is túlmennének. Így, bár a forradalomnak a polgári emancipáció a fő motívuma, minden radikális elmélet kikéri a részét: az utópizmus, a szabad szerelem (pl. Marquis de Sade vagy Choderlos de Laclos), a királyellenesség és a meggyőződés, hogy az ember lényegében jó, csak az „intézmények” torzítják el a lehetséges társadalmi idillt.
Ezzel a „baloldaliság” alapjai meg is jelennek, csupán át kell őket plántálni az ideális politikába, az egyházkormányzatba, az egyének közötti viszonyokba, a gyermeknevelésbe (lásd ismét Rousseau-t). A jóakarat, a tudomány, az egyenlőség eloszlatja majd a zsarnokság felhőit. Saint-Simon gróf, jóval megelőzve Marx tanait, hirdeti, hogy nincs szükség királyra, püspökre, bírára, mert az új társadalomban nem az embereket kell kormányozni, hanem csak (ipari) tárgyakat kell gyártani és elosztani. Száz évvel később Lenin ugyanezt a meggyőződését hangoztatja majd. (…)
Párhuzamosan a baloldal francia ágával fejlődött ki és terebélyesedett el a német ág. Németországban sohasem volt forradalom, kitörését háromszor is megelőzték: a frankfurti parlament 1848-ban, a nemzetiek és a mérsékelt szocialisták 1920-ban, 1945-ben pedig az amerikaiak. Ezzel szemben, az igazi német forradalmat Luther Márton vitte véghez. Kultúrforradalom ez inkább, mint társadalmi. Nemhiába állította Nietzsche, egy forradalmi lélek, hogy a német szellemi „forradalmat” a „lelkészek unokái” hajtották végre azzal, hogy végbement a radikális „átértékelése minden értéknek”. A forradalmi baloldal így a filozófia területén is jelentkezett. Ezt „német idealizmusnak” nevezzük, szemben, de párhuzamosan a francia társadalmi radikalizmussal.
Mint mondtuk, a német forradalom Lutherrel született meg: nem azzal, hogy a Bibliát lefordította erőteljes, gazdag nyelven, hanem hogy a reformáció eredendő szubjektivitását beiktatta a szellem minden megnyilvánulásába, így a filozófiába. Márpedig, mint ezt Rousseau-nál észleljük, a baloldaliság a szubjektum kultusza, és a kereszténységben ez úgy nyilatkozik meg, hogy minden közvetítést (Szűz Mária, strukturált papság, szimbólumok, szentségek) kiiktat, kizárva azt az Istennel való kapcsolatból, melyhez szerinte az egyén lelke elégséges.
Már Luther századában és a 17.-ben feltűnnek azok a gondolkodók (Schwenkfeld, Boehme, Angelus Silezius), akik a lélekben keresik Isten jelenlétét, akit közvetlenül vélnek ismerni, hiszen lényegét önmagukban találják. És Schwenkfeldnél már olyan tételek vannak, amelyek aztán kiteljesedve előfordulnak Kantnál is, a szubjektivitás modern apostolánál. Kant „fordítja” Luther és Boehme Erlebnissét episztemológiai nyelvre, így a megismerésből, amely az én és a külvilág kapcsolata, az ember benső ügye lesz. A külvilág valóságos megismerésére nincs bizonyítékom, állítja Kant, bizonyos csak abban lehetek, hogy „tiszta eszem” kategóriái besorolják a külvilágból kapott tapasztalataimat. Végül is csak saját elmémet ismerem, nem a külvilág „igazi” adatait. Csupán Istent ismerem közvetlenül, mint önmagában létezőt (Ding an sich), de ahhoz, hogy parancsait kövessem, saját belátásomon kívül semmiféle közvetítés nem szükséges.
A baloldal (…) radikális kritika alá veti a valóságot, és mentálisan alkotja meg, amit ideálisnak tart. Kant maga kimondta: csődbe ment az ismeretelmélet azzal, hogy kopírozta a valóságot; kíséreljük most meg a hipotézist, mely szerint a valóság függ az elme ítéleteitől. A baloldal programja: a külvilág rossz; alkossunk egy jó világot. Rousseau: kényszerítsük az embereket a boldogságra. Ehhez és a hasonló tervekhez az szükséges, hogy legyen egy elit (a kommunista párt, Robespierre és társai, a puritán „szentek”, az evolúció kiválasztottjai, az Übermenschek faja, a szekták főnökei), ennek határtalan legyen a hatalma, és így létrehoz egy új és tökéletes emberiséget; ha nem is a mai napon, akkor holnap vagy millió év múltán (dixit a francia jezsuita, Teilhard de Chardin), de addig is a Tudáshoz vezető utat csak mi, az elit ismerjük.
Mi vagyunk a történelem titkának tulajdonosai, akár mert bennünk lobog az isteni terv lángja (a vallásos baloldal), akár mert mi vagyunk egyedül jártasak a történelmi dialektikában. Erich Voegelin ebben a gondolkodásmódban az ókori gnosztikus szellemet látja újjáébredni. A „kiválasztott” elit hivatása az átlagembert megszabályozni, majd a Gonosz által megbilincselt jó Istent kiszabadítani. A gnosztikus így „megistenül”, és megváltja a világot. Ha ezt a mítoszt „szekularizáljuk”, vagyis átvisszük a történelembe, politikába, erkölcsbe, észleljük, hogy a baloldali elit értelmiségi (Hegel, Lenin, Mao) eszerint gondolkodik és cselekszik. Végül is olyan messzire kerül azoktól, akiket előzőleg meg akart váltani a rossztól, annyira „jobb” lesz belőle mint ember, hogy hatalma révén pokollá változtatja azt, amit mennyországgá akart varázsolni. (…)
(…) Filozófiai elhelyezkedése folytán a baloldal azzal, hogy támadja és radikálisan kritizálja a meglévőt mint rosszat, kétágú stratégiát követ. Egyrészt aláássa az egyébként rögzített és hagyományos intézményeket, mint állam, család, egyház, iskola – és ezek funkcióit. Másrészt, de nem ellentmondással, a változás folyamatát (process) segíti elő, megvetve és elvetve a rögzítettet. Látjuk a kettő szoros kapcsolatát, és szorosan foglalkozzunk mindkét procedúrával, mélyenjáró meggyőződésével. Az ember, az ember cselekedetei, történelme, természete nem szilárd, hanem állandóan változó. Filozófiai nyelven: nem substancia, hanem változás.
Ezt a baloldal „atyja”, Hérakleitosz fogalmazta meg klasszikus veretű mondataival, szemben Parmenidésszel, aki szerint minden egy, a változás csupán látszat. A baloldal tehát „nyugtalan” (ez sokszor nagy előny!), agresszív, az újat csodálja, megvalósulását minden eszközzel előmozdítja; de ahogy az új megvalósul (művészi forma, nevelési rendszer, irodalmi stílus, az üldözött megmentése stb.), a baloldal máris kritizálja, nyugtalanítja, támadja – amíg a legközelebbi új meg nem születik. És így tovább. A modus operandi lényege, hogy a baloldal kritika alá veszi a mindenkori intézményeket, amelyekben ósdi, elavult szemléletek halmazát látja.
Az idő ezeket a halmazokat hatalmi központokká emelte, és a baloldal megítélése szerint ezek kezükben tartják az erőket, amelyektől az emberek végső fokon függnek. (…) A baloldal tehát a szabadság nevében fellazítja a családi köteléket, az állam iránti lojalitást, a vallásnak a transzcendensre irányuló figyelmét, a hazafiságot, a művészi iskolákat, a polgári életmódot. Ez a procedúra persze hasznos, sőt áldásos is lehet: az intézményes visszaélések, a fáradt intézmények, az idejüket túlélő jelszavak ellen, vagyis az ellen, amit Marx reifikációnak nevezett, és amit mi elcsontosodásnak, érelmeszesedésnek hívhatunk a közügyek terén. Csakhogy a baloldal nem várja ki az intézmények természetes kopását, gyanús neki az intézmény, csak azért, mert intézmény. Úgy is mondhatnánk, hogy a baloldal időellenes, szűkíteni szeretné az időt, türelmetlen. (A konzervatív éppen ellenkezőleg, nem jelöl határt az időnek, a meglévőt végtelennek tartja, s csodálkozik, felháborodik, mikor az új jelei feltűnnek látóhatárán.)
(…) Azt hinnénk, hogy miután megtörtént az orvoslás, a meggyógyított egyének, akiket többé már semmi hagyomány, maradiság, babona vagy tabu nem köt, teljes szabadságban fognak élni, hiszen beléjük idegződött az ideális társadalom elmélete és gyakorlata. Az utópista gondolat kapcsán azonban nyilvánvalóan nem bíznak az új emberi produktumban, továbbra is alávetik őket a vasfegyelemnek; a család fellazítása folytatódik, nyilván attól tartva, hogy az egyének bármikor visszatérhetnek előbbi állapotukba és intézményeikbe. Mintha a baloldali tervező nem hinne saját eszméiben, és a hagyományt természetesebbnek tekintené, mint azt, amivel lecserélte.
Példa erre E. Zamjatyin Mi című utópiakritikája (a korai 20-as években), de a valóságban is történt hasonló Mao Ce-tung Kínájában, ahol a férjeket és a feleségeiket külön kaszárnyában szállásolták el, és a hónap bizonyos napján engedték őket egymáshoz, mint a barmot szokás. Az utópia – sajátságos logikája folytán – mindig is a Gulághoz jut el, a karám filozófiájáig, amelyben veszedelmes vadakat őriznek. Az ellenséget, belül és kívül, szemmel kell tartani, régi, de úgy látszik, természetes és normális énje helyett egy olyat kell beleoltani, mely az utópia társadalmi kívánalmainak megfelel. Ez pedig a terrort emeli első számú politikai elvvé.
A baloldali terror sokféleképpen nyilvánul meg. A testi kényszer csak ultima ratio, a cél az új ember felépítése, ezt szolgálják a család struktúrájával kapcsolatban, a művészetben, a jogban, a vallás terén tett különböző lépések. A formátlanság és torzítás a baloldali művészeti koncepció legfőbb fegyvere, mert ezáltal a jelen sivárságára hívjuk fel a figyelmet, amely demoralizál; a jogban eltűnik az egyensúly, melyet Iustitia mérlege jelképez, s helyet ad a bűnös mindenáron való védelmének az áldozattal szemben, a bűn feloldásának a „társadalom” igazságtalanságában; a vallásban feloldódik az erkölcsi parancs és az intézményesség, helyet adva az egyéni inspirációnak és az alkalom szülte szubjektív ítéletnek (situation ethics). És így tovább. Bőséges eszköztár áll a baloldal rendelkezésére.
Sok olyan társas kór létezik világszerte, ahol a „fölvilágosodás” kátéját tanítják, és keresztényellenes publicisztikát művelnek. Ilyen Párizsban a Cercle Voltaire vagy az időnkint kiadott Humanista Kiáltvány az Egyesült Államokban. Ez utóbbinak vezető szellemei John Dewey, Sidney Hook, Paul Weiss befolyásos filozófiatanárok voltak. Idézek az 1933-ban kiadott Kiáltványból: „1. A világegyetem önmagától létezik, és nem teremtett. 2. A tudomány kimutatja, hogy az emberi értékeknek nincs szükségük természetfölötti garanciára. 3. Minden egyén számára a földi élet a kezdet és a vég. 4. A vallásos érzés a kimagasló egyénekben fejeződik ki a legtökéletesebben, s azokban a törekvésekben, melyek a társadalom jólétét célozzák. 5. Az ember maga alkotó és tevékeny hatalom, transzcendens erők nem mozgatják.”
Megjelent a Kortárs irodalmi és kritikai folyóiratban.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok