Mi a semmi?

Az abszurdum megjelenítésének eme kis példája a hagyományostermék-minősítés megszerzésének minisztériumi feltétel-rendszere okán jutott eszembe, több szempontból.

A 724-es számú minisztériumi rendelet ugyan nem kérdez, hanem előírja a székelyföldi (gondolom, nemcsak székelyföldi, ahogyan a Krónika május 15-i számában olvasható) termelőnek, hogy a hagyományostermék-minősítés kiváltásához csatoljon olyan dokumentumokat, melyekkel bizonyítani tudják, „hogy 40-50 évvel korábbi recept alapján állítja elő készítményét”. Ezek lehetnek leírások, tanulmányok, régi újsághirdetések, feljegyzések, melyek bizonyítani képesek, „hogy a termék eddig is létezett”.

A vőlegénynek feltett találós kérdések ma szellemi erőpróba, a korábbi fizikai helyett egy játékos momentuma a leánykérés dramaturgiájának, rítusának. Rea mondták (mert azért nem hagyták csak úgy szó nélkül az esetet), hogy „zavarába nem vátott az esze”. Aztán egy másik találós kérdéssel ki is segítették a kényelmetlen helyzetből.

De aki a semmit kéri dokumentum gyanánt attól, aki dolgozni – nem lakodalmazni – akar és igyekezetében ellehetetlenítik, zavarba hozzák a feltétel abszurduma által, annak vált-e az esze? Nos, annak, ki kell mondanom, gondjai vannak nemcsak az intelligencia hányadosával, mély kulturálatlanságával, de erkölcsi tartásával egyaránt. Nemhogy segítené a termelni akaró parasztembert, hanem lelketlenül keresztbe tesz neki. Forduljon ügyvédhez, nyomozóhoz, levéltároshoz, könyvtároshoz, aki dokumentálná, hogy az a szilvalekvár/szilvaíz, amiből többecskét szeretne főzni sok munkával, kicsi jövedelemért, 50 esztendővel ezelőtt is ismert volt és üstben is főzték?

Érveim: a népi táplálkozás – merthogy ebbe a kategóriába tartozó élelmiszerek hagyományos előállításának jogáról van szó – a népi kultúra egészének, civilizációs szintjének, ízlés kultúrájának része, és mint olyan, minden közösség kulturális megnyilvánulása is éppen úgy, mint a népdal, néptánc, népmese, szokások, balladák, találós kérdések, építészet, népi gyógyászat, népi meteorológia, hogy csak néhányat említsek minden rendszer nélkül. Ki kér ezek alkalmazására, használatára igazoló okmányt, pláne olyan nevetségeseket, melyeket a fenti rendelet nagylelkűen, de még inkább cinikusan ajánl?

Ez a kultúra viszont – minden nemzeti kultúra alapja! – szájról szájra közvetített, az emberi memóriába rögzített-mentett, onnan előhívott és alkalmazott, valahányszor a táplálkozási igény megkívánta. Ezt a műveltséget a belenevelődéssel szerzik meg, miképpen a népi kultúra egészét, és nem receptekkel. Ebbe a tudásba beletartozik az anyagismeret, növényismeret, íz ismeret, fűszerismeret stb. Ezeket ebben a kultúrában is éppen úgy hitelesítik, mint mostanság a szaklaboratóriumokban: tapasztalati tudással, nem elméletivel. Igaz, hosszabb ideig tartott az eredmény kihozatala.

Viszont a mi székely-magyarságunk gasztronómiai tudása kiállta az évszáza­dok próbáját. Igazi eltérések csak a technológiai kivitelezésekben, arányokban mutatkoznak, miképpen a népdalok, mesék, balladák szövegeiben, melyeket variánsoknak nevezünk. Innen erednek azok a szólások, hogy „Ez a Józsi nótája”, Ez a nagyanyám/ édesanyám kenyere, kalácsa, szalonnája, kolbásza, hurkája, káposztája, lekvárja, sajtja, túrója stb. Én elégtétellel nyugtáztam azt a tényt, hogy az egyetemünkre járó bukaresti professzorok, professzorasszonyok előszeretettel vásároltak nálunk székely termékeket egész családjuk számára, legalább egy hétre.

A rendeletszövegezők, jóváhagyók, kibocsájtók ennyire műveletlenek legyenek? – csak ámulni tudok. Azt gondolni, hogy mi az utóbbi 50 évben amnéziások lettünk táplálkozási kultúránk tekintetében! A vőlegény nem tudta megnevezni a semmit, a miniszteri rendelet követeli a semmit. Vagyis a nem létező recepteket.

Mindezek a röpke reflexiók részemről nem jelentik azt, hogy tagadnám a régi receptkönyvek, a számtalan gasztronómiai lapok létét. Hisz ezek is műveltség és civilizáció hordozó tényezők. De azt állítom, hogy a legtöbbjük a hagyomány által megőrzött recepteket állítják előtérbe, mentesítik a főzni kedvelőket a memorizált ételkultúra alól. Nem volna célravezetőbb és biztonságosabb az adalékanyagok forgalmazásának, forgalmazóinak a körme alá nézni?

A vőlegényt kineveti a násznép, a miniszteri urakat röhögi, átkozza és káromolja az ország.
Egy záró gondolatot azonban a székelyföldi termelők fele is megfogalmazok: a hagyománytiszteletre gondolok. Ezzel is törődni kell, ha annak varázsával, bűvöletével akarunk élni és abból élni. Csalni és becsapni a vásárlót hamis ízesítők becsempészésével, méret alatti kiszereléssel (lásd a kürtöskalácssütő hengerének elvékonyodását, a tészta kenyérkarévá vékonyítását stb.), egyes szörpök, lekvárok gyanús hígítását, a hús és tejtermékek túlzott sózását, illetve tudatos elsózását stb., lehet.

Rövid távon hozhatnak ugyan egyéni többlet jövedelmet, nyereséget, de távlatokban elúsztatják az egyéni és közösségi becsületet, tisztességet. A népi kultúra eme termékeinek giccseivé válnak, melyeket nem mentenek meg a ma forgalomba került és kedvelt, hagyományt szavatoló címkék egyike sem.

Balázs Lajos

A szerző csíkszeredai néprajzkutató