Merania Corporation

Mert mint annyi kortársának, neki is leghőbb vágya „az idők szavára hallgatva” belekóstolni a nagy-nagy kalandba: egy színtársulat tagjává válni s a többiekkel együtt ekhós szekéren bejárni az országot. És azért is, mert élete első nagy szerelmét éli, reménytelenül epekedve a már dívának számító Déryné Széppataki Róza iránt. (Hírlik, hogy levélben meg is vallotta érzéseit, de mivel „elfelejtette” aláírni, nem kaphatott rá választ – így hát nem tudjuk pontosan, nem csupán egyike-e ez is az irodalmi legendáriumok oly gazdag tárházának.)

Babérok viszont nem igazán teremnek számára a színpadon: állítólag egy-egy statisztálásnál nem is jutott többre. Épp kapóra jön hát a kolozsvári Erdélyi Múzeum pályázati felhívása „nemzeti tárgyú szomorújátékra”. A kiírás és annak mindkét eleme nagyon fontos: a kolozsváriak a fordítás vagy eredeti darab körüli vitában az eredeti művek mellett teszik le voksukat (habár, vagy épp amiatt, hogy 1792-ben Kazinczy Hamlet-magyarításához köthető a Szamos-parti magyar nyelvű színjátszás kezdete), a „nemzeti tárgy” magától értetődik, mivel éppen akkoriban kezdett egész Európában, így nálunk is beindulni a nemzeti öntudatra ébredés folyamata.

Végül pedig a szomorújáték afféle presztízskérdés lehetett, mivel nem sok idő telt el azóta, hogy Lessing, a Hamburgi dramaturgia című kötetében újrafelfedezi Shakespeare-t, egyértelműen a tragédiáit nevezve meg az életmű legnagyobb fegyvertényének. 1814-ben tehát az akkor 23 éves Katona József (november 11-én emlékszik a magyar irodalmi és színházi világ születésének 220. évfordulójára) megírja a Bánk bánt, elküldi a pályázatra, és szép sikerekben reménykedve várja a választ.

Piedesztálra, elhalálozás után

Ahogy az a későbbi vígjátékokban annyiszor előfordul majd, a fiatal jogászt is felkeresi aggódó atyja, és – nem tudjuk, hogy zordon, avagy meghatott, elcsukló hangon-e – fiát elparancsolja a „csepűrágók” közeléből, letéteti vele hátralévő vizsgáit, és hazaviszi Kecskemétre, ahol már vár rá a városi ügyészi állás. Az atyai szó ellen nincs apelláta, Katona hazamegy, és már otthon derül ki: a drámapályázatot nemhogy nem nyerte meg, de neve az „indultak még” sorban sem szerepelt. Pedig titokban ő szerette volna eljátszani Petúrt, de erről is le kellett mondania. Maradtak a kecskeméti ügyiratok, illetve a tervezgetés, hogy talán majd könyvalakban... Jó öt év múlva jelenik meg, közben javítgat rajta, átír jeleneteket, illetve a kiadáshoz csatol egy „Jegyzést”:

„Ötödik éve, hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Múzeumban a kolozsvári leendő játékszíntől felszólítás hirdettetett. Nem volt-e pénz? Vagy – amit szégyen volna hinni – nem találtatott valamire való munka, és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni? De valójában a híre el is némult, vagy legalább én nem tudok róla. Részemről elegendő hálát nem adhatok, hogy így esett, mert megvallom, hogy gyengét írtam: mindazonáltal ezzel nem azt célozom, hogy most egy fénikszet mutatok elé – nem, hanem csak jobbat.” Ezek után a Jegyzésben részletesen elmagyarázza, hogy a valóságos Gertrudis-fivérek közül miért dönt Ottó mellett, illetve beszél a dokumentumokban nem szereplő Melinda alakjának beépítéséről a darabba, majd közrebocsátja.

A várt hatás most is elmarad, a könyvet nem kapkodják, alig olvassa valaki. A 39 évesen, hirtelen szívhalálban elhunyt Katona már nem éri meg, hogy a kor nagy színészének, Egressy Gábornak mégis eszébe jut: olvasott egyszer egy darabot, van benne egy nagy férfiszerep, meg német származású királyné meggyilkolása, ez így együtt épp jó volna jutalomjátéknak. Átütő siker, közismert, hogy a forradalmi tömeg 1848. március 15-e estéjén a Bánk bánt követeli színpadra – s ekkor történik meg, ország-világ szeme láttára a 12 pontot felolvasó Jókai és a Gertrudisnak beöltözött Laborfalvi Róza első összeborulása. Aztán Erkel operát ír a műből, melynek Hazám, hazám kezdetű áriája még a közelmúltban is a magyar hőstenorok kedvenc ráadásdarabja volt. Egyszóval úgy százötven éve már, hogy Katona József darabja felkerült „a nemzeti dráma” piedesztáljára.

„A” nemzeti dráma

Az 1920-as évek vége felé Hevesi Sándor, az akkori magyar színházi világ egyik legelismertebb mestere nagy vállalkozásba fog: modernizálja a Bánk bán nyelvezetét, mondván, hogy már alig-alig érezni, mi benne a 19. századi nyelvújítás eszköztára, mi a szándékolt és mi a véletlen archaizálás. Az átírt szöveggel óriásit bukik Hevesi – levonják hát a következtetést, hogy a Bánk bánhoz nyúlni nem szabad, az csakis eredeti formájában hat.

Akkor is, örökkön-örökké is – mondták. Majd felröppent a hír, hogy Trianon ellenére nincs olyan évad magyar nyelvterületen, amikor valahol ne játszanák a darabot. S ha a prózai változatot netán mégsem, akkor az operát. Ez az adat aztán tartotta is magát jó sokáig... De ahogy közhelyszámba megy a „soha ne mondd, hogy soha”, ugyanolyan igaz az is, hogy semmiféle sikert, különösen nem színielőadásét jövőre nézvést megjósolni nem ajánlatos. Vagyis mára már valami „baj” van a Bánk bán körül. Az idézőjel nem véletlen, és nem is zsurnalisztafogás: ez a bizonyos baj utolér minden szobrot. Áll a talapzatán, hogyne állna, senki nem akarja ledönteni, elköltöztetni, átszabni, gyakran kerül mellé virág is – épp csak a márványa kopik, fakul, az időjárás viszontagságai miatt meg-megreped, lemosni is csak az eső mossa le. Nem sikálja, fényesíti senki, séta közben nem simogatja meg se felnőtt, se gyerek. Mindenki tudja, mindenki elfogadja, hogy ez „a” nemzeti dráma, s ezzel vége is a vele való foglalkozásnak. Húsz éven át esztendőről esztendőre egyre jobban meg kellett azért dolgoznom, hogy a már életrekész, ivarérett tizedikes ne csak megértse, de át is érezze Bánk tragédiáját. Eleinte a legnagyobb gond az volt, hogy Katona annak idején a jogi paragrafusokat tanulta, nem a drámaépítkezés szabályait. Igaz, hogy Shakespeare sem járt színiakadémiára, viszont Thomas Kyddel, Francis Baconnel és Christopher Marlowe-val szívott egy levegőt, s akkoriban az volt a divat, hogy ha versengve is, de sok művet együtt alkossanak meg. Ami aztán tökéletesre csiszolta a született tehetséget. Katona darabjában sok a dramaturgiai buktató, de a mai racionális gondolkodású fiatal számára logikailag is hibádzik ez-az. Mert jó, hogy szerető férj, összeroppan stb., de akkor ha már visszatér a palotába, a Petúrékkal eltöltött idő után miért áll le purpárlézni annyit Tiborccal (akit állítólag ismer is, meg nem is, a családját mégis rábízza majd), és észre sem veszi, hogy majdnem a szeme láttára-füle hallatára erőszakolja meg Ottó Melindát. Vagy a nem sokkal azelőtt nagy nehezen lecsillapított Petúr miért kiált elsőnek gyilkost Bánkra, a hab a tortán pedig, hogy a váratlanul betoppanó király miért viselkedik úgy, mintha már-már örülne felesége halálának.

Ezeket a kérdéseket mind a volt diákjaim szegezték nekem, én pedig vért izzadva igyekeztem logikát belopni oda, ahonnan hiányzott. Eleinte a legkönnyebb dolgom Merániával volt: ilyen néven térképen ne keressétek, Pomeránia rövidített alakja, ami a mai Németország része. Katona idejében pedig éppen azért kellett ez a hatszáz évvel korábbi történelmi esemény, mert az osztrák uralom... De ahogy változott körülöttünk a világ, ahogy átalakultak a gazdasági összefüggések, ahogy napirendre került az uniós tagság, a multinacionális cégek, a külföldi munkalehetőség és hasonlók, akkor már inkább ilyen szempontból akadtak gondok. Már nem annyira Bánk, illetve a király családi viszonyaira kérdeztek rá, hanem az úgymond idegenségre. Mi baj van a németekkel, osztrákokkal? Ahelyett, hogy örültek volna... Ha én egy meráni csajra vethetném a szemem... Hát ezek a megjegyzések még keservesebbek voltak. Megbirkóztunk ugyan velük, ám éreztem, hogy lélekben egyre távolabb kerülnek nemzeti drámánktól.

Életre ítélve

Most pedig, a heveny világválság közepette, örvendezem, hogy nyugállományban lévén már nem kell a Bánk bánt tanítanom. Mert ahogy magamat ismerem, Tiborc panaszát megmagyarázandó egész biztos azt mondanám: képzeljenek el egy hatalmas multicéget, teszem azt a Merania Corporationt, ahonnan akkor dobják ki a dolgozót, amikor akarják, ha a szerződéskor nem gondolták át, talán alig kapnak végkielégítést, a haszonból jóformán semmit sem látnak, a pártütés az általános sztrájk szinonimája, az árulás, a gyilkosság az elégedetlenség következményei...

Vagy idéznék Páskándi Géza Egy jog-szerző polgár panasza a pórhoz című verséből: „Mert mind meráni, agyafúrt, hazug: / nézz kívül e tájon. Ott! Körös-körül / cselt sző a les, a bamba acsarog. / Aprítják-osztják még a mákszemet / is. Kicsinységből semennyi sem elég.” Hogy a 13. században miért ölték meg Gertrudist, pontosan nem lehet tudni. Akkor olyan világ volt. De a Merania Corporation párhuzama jobban megvilágítaná a 19. század elejének problematikáját. Mert akkor viszont olyan világ volt. Én pedig aztán unásig hallhatnám vissza, hogy Katona József közgazdasági ihletésű drámát írt a Merania Corporationról. Mert most meg ilyen a világ. És a nádor?! Az mondjuk egy olyan miniszterelnök, akinek inkább csak magánügyekben van szabadkeze. Másban a király irányítja. S ha netán kirántja karját az őt mozgató zsinórok közül, és úgy érzi, „nincs a teremtésben vesztes, csak ő! Nincs árva más több, csak az ő gyermeke!” – büntetése az lesz, hogy életre ítélik. Ahogy II. Endre király is tette Bánkkal.