Medencében küzdött, majd filmet forgatott Piedonéval

– Az 50-es években, amikor már erőre kapott a nacionalista-kommunista rendszer, miként lehetett szinte csak magyar játékosokból összeállítani a román vízilabda-válogatottat? Egy olyan csapatot, amelynek három-négy esztendeig Nagy Pocó Gábor volt a kapitánya.

– Úgy, hogy a vízilabdát csak Erdélyben és Bukarestben ismerték, játszották. Ezek a csapatok többnyire magyar fiúkat igazoltak le. Hosszú éveken át a válogatott a következőképpen nézett ki: Deutsch, Hoszpodár, Zăhan, Nagy, Simon, Bordi és Bădiţă. Hogy az öt magyar közül miért engem választottak kapitánynak? Mert centerhalfként én irányítottam a játékot; mind támadásban, mind védekezésben, ahol nyilván a kapusunké volt az utolsó szó. Ez viszont nem azt jelentette, hogy a pártnál meg a szakszövetségnél is megbíztak bennem. Jó példa erre az 1952-es olimpia, amelyről az utolsó percben maradtam le. Azért nem utazhattam ki Helsinkibe, mert valaki azt súgta az elvtársak fülébe, hogy nem szándékozom visszajönni. Másnap indultunk volna, amikor jött az ukáz, hogy az edző és három, megbízhatatlannak tartott kezdőjátékos nem szállhat fel a finnországi gépre. Pedig ha a válogatott a teljes játékoskeretével és edzőjével ott lett volna az ötkarikás játékokon, legalább a harmadik-negyedik helyig küzdötte volna fel magát.

– Az azóta eltelt hat évtized alatt kiderült, ki volt a „jóakarója”?

– Nem, hisz nem is kerestem, nem érdekelt. Ha hiszi, ha nem, most sem érdekel, mert nem szeretnék rossz emlékkel maradni olyasvalakiről, akivel esetleg együtt játszottam. Egy viszont biztos: a három társam közül, akikkel ’56-ban disszidáltunk, egyik sem lehetett.

– Egy ilyen csapás után, mint amilyet a helsinki ötkarikás játékok előtt kapott, nem sokan vállalták volna tovább a gyűrődést. Ön viszont még keményebben nekiveselkedett, holott az 1952-es jelenet akár a melbourne-i olimpia előtt is megismétlődhetett volna.

– Számoltam is ezzel, de hát még fiatal voltam, jól ment a játék, jól játszott a csapat, esélyünk is lett volna.

– Miért csak lett volna? Hisz azt mondta, négy évvel korábban akár dobogósok is lehettek volna.

– Persze, hogy lett volna esélyünk, ha a szakvezetőség nem amatőrködi el az úgynevezett sorsolást. Edzőnk, Daróczi László nem emelt kifogást az ellen, hogy minket a jugoszlávok, oroszok és ausztrálok mellé, a halálcsoportba osztottak be. Holott akkoriban nem is kalapból sorsoltak, hanem a nagyok meg a befolyásosak megegyeztek egymás közt, hogy az első körben kivel szeretnének összekerülni. Egyetlen ország, amelynek teljesen mindegy volt, hogy kivel kerül egy csoportba, az Magyarország volt. Ők senkitől sem féltek, bárkit képesek voltak legyőzni. Hiába, Daróczi Buli bácsi nagyon jó ember volt, aki trénerként sem vallott szégyent, de nem számított nemzetközi tekintélynek. Még így sem lett volna nagy gond, csakhogy az oroszoktól kikaptunk 4–3-ra, majd a jugoszlávoktól 2–1-re, így hiába vertük meg Ausztráliát, a továbbjutást jelentő első két hely elúszott. Pedig az első meccsen 3–3-nál ott volt a nagy alkalom a negyedik gól megszerzésére.

Addig kétszer találtam a hálóba, majd elúsztam ellentámadásba, hat-hét méterről lőhettem volna, de inkább kiadtam a baloldalon érkező Simonnak, aki a félig üres kapu helyett sajnos a kapus gyomrát találta el. A következő akciónál pedig az oroszok bedobták a győztes gólt. A meccs valamikor éjfél után végződött, másnap reggel 8 órakor – nem túlzok, de mindöszsze két vagy háromórás alvás után – ismét medencébe szálltunk. Így nem meglepő, hogy ha egyetlen góllal is, de a szerbektől is kikaptunk. Bosszantó, mert az olimpia előtt több ízben is legyőztük a jugoszláv meg a szovjet válogatottat, igaz, időnként ki is kaptunk tőlük, de az olaszokat és a németeket folyamatosan vertük. A szerbek meg az oroszok a magyar válogatott mögött a dobogón végeztek, nekünk be kellett érnünk a 8. hellyel.

– A nem várt kudarc is hozzájárult ahhoz, hogy a csapat négy tagja úgy döntsön: nem tér haza Romániába?

– Egyikünk esetében sem. Romániai magyarok voltunk, 1956-ot írtunk, a pesti forradalmat leverték, négy évvel azelőtt már saját bőrünkön éreztük, hogy nem vagyunk megbízható elemek… Ezek mind-mind olyan tényezők, amelyek elgondolkodtattak. Egyrészt a rostálástól vagy akár kizárástól tartottunk. Másrészt igencsak kezdett foglalkoztatni a sportolás utáni sorsunk kérdése. A Bukaresti CCA-nál katonatiszti rangot kaptunk, de nagyon jól tudtuk, csak addig élvezzük a hadsereg kegyeit, amíg megy a játék. Utána vagy fenéken billentenek, vagy kihelyeznek egy moldvai kaszárnyába. Semmiféle civil képzettségünk nem volt.

– Nem sokkal azelőtt felvételizett a rendezői szakra.

– Sportolótársammal, Czimbalmos Jóskával együtt már az első nap kirúgtak. Egyikünk sem tudott jól románul. Amíg a Progresulnál játszottam, azt ígérték, betesznek a jászvásári textilmérnökire. De mit keressek én ott, hisz még medence sem volt a városban, nemhogy vízilabda-csapat!

– Moldva helyett – Ausztrálián keresztül – az Egyesült Államokba került. Miért éppen azt az országot választotta, ahol kedvenc sportága még gyermekcipőben járt?

– Melbourne-ben már hallottuk, hogy azok a magyarországi sportolók, akik a forradalom után nem akarnak hazatérni, Amerikát választják. Ha jól tudom, több mint harmincan disszidáltak. Amerika érdekesnek tűnt annál is inkább, mivel ott még nem jártunk. Ráadásul az ottani hatóságok kikötötték, csak akkor választhatjuk Amerikát, ha érdekel a továbbtanulás. Hát már hogy a csudába ne érdekelt volna? Már az első hat hónap alatt megismerhettük az államok legnagyobb egyetemeit, körbevittek minket a fél országon, hogy mutassuk be a vízilabdát. Bár szinte minden egyetemen volt uszoda, az amerikaiak nagy része akkoriban kezdett ismerkedni a pólóval. Mi meg a jó élettel és azzal, hogy minden egyes bemutatónkat megfizetik.

– Milyen volt az amerikai vízilabda?

– Annak ellenére, hogy a román válogatott 1952-ben, első olimpiai szereplésén kikapott az Egyesült Államoktól, gyengébbek voltak, mint mi. Már akkor szinte minden egyetem rendelkezett uszodával, csakhogy némelyik medence olyan volt, hogy az egyik felében sétálni lehetett a vízben, olyan kicsi volt. Edzéseken az amerikai focistákat vetették be ellenünk, akik szaladtak a vízben, mi meg úsztunk. Gyakran úgy elkaptak és megtekertek, mint a citromot! Volt olyan város, ahol imádták ezt a sportágat, máshol nem is ismerték. Ahol volt egy-egy jól menő csapat, ott drukkerek is kerültek, nem is kevesen. Az ügyesen sportoló fiúk lányokat vonzottak a medencék szélére; ha meg jöttek a lányok, elkísérte őket az udvarlók hada is. Így több százan, olykor meg ezren-kétezren gyűltek össze a meccseinkre.

– Meddig maradt együtt a négy erdélyi magyar?

– Ma is együtt vagyunk. Szegény Deutsch már nincs közöttünk, de Bordyval és Hoszpodárral így nyolcvanévesen is rendszeresen, azaz évente legalább háromszor-négyszer összejárunk. Nem lakunk egy városban, nem végeztük ugyanazt az egyetemet, de közel hatvan éve elválaszthatatlanok vagyunk.

– Honnan ered a ma is nélkülözhetetlen Pocó becenév?

– Ha hiszi, ha nem, nem tudom. Az apám beceneve is Pocó volt, Pocó bácsinak vagy öreg Pocónak szólították. Engem az Incze testvérek, Vásárhely sportfenoménjei neveztek el Kicsi Nagynak. Az öreg kosarasok kicsi Pocónak szólítottak, a vízilabdázók Pocónak, a szurkolók Nagy Pocónak. Furcsa, nem?

– Végül teljesült az álma, hisz elvégezte a rendezőit, azt a szakot, amelyet gyatra román nyelvtudása miatt itthon el sem kezdhetett. Jobban boldogult angolul?

– Egy csudát! Szinte semmit nem tudtam angolul, amikor felvettek. Pontosabban a csapatom vezetősége tett be az egyetemre, ezt nincs miért tagadnom. Három éven keresztül zsinórban nyertük az amerikai bajnokságot. Az egyetemen megbarátkoztam egy magyar sráccal, aki a háború után érkezett Amerikába, ő lett a segítőtársam és tolmácsom egyben. Azt kell tudni az amerikaiakról, hogy ha látják, hogy töröd a nyelvüket, türelmesen végighallgatnak, kijavítanak, segítenek. Olyan is volt, hogy egy-egy sikeres szóbeli vizsga után megtapsoltak. Ezt el tudom mondani az összes diáktársamról, tanáromról. Nem is hittem volna, hogy enynyire rendesek és segítőkészek tudnak lenni. Gyenge nyelvtudásom miatt azelőtt Bukarestben mindig gúnyolódással, megvetéssel szembesültem. Óriási szerencsém volt Amerikában.

– Ugyanekkora szerencse kísérte a rendezői pályafutását is?

– Nincs okom panaszra, de ezt éppen így nem állítanám. Amerikában, amikor elvégzed az egyetemet, nem azt jelenti, hogy álláshoz jutsz, mint annak idején Romániában. Másrészt ott is úgy működtek és működnek a dolgok, hogy ha valakinek a valakije vagy, akkor van esélyed, ha meg nincs egy csöpp protekciód, csak magadra számíthatsz. Szóval sokat jártam-keltem, amíg elkészíthettem az első dokumentumfilmemet. Aztán következett a második, ami a vízilabdáról szólt. Annyira jól sikeredett, hogy Burt Lancaster Oscar-díjas színész felajánlotta, szívesen elvállalná a narrátor szerepét. Ez már a megkapaszkodást jelentette; majd jöttek a szakmai díjak, elismerések, játékfilmek, produceri felkérések.

– A producerek a hollywoodi stúdiók atyaúristenei. Vagy csak kívülről látszik így?

– Valóban a producer az, aki a pénzt kezeli, és mindenben az övé az utolsó szó. Azaz csak majdnem mindenben, hiszen nem minden esetben ő az, aki megválasztja a rendezőt. Esetenként a főszereplő mondja meg, hogy ezzel és ezzel hajlandó dolgozni, a másikkal nem. Megfordult a világ, de egy-egy sztár ezt is megengedheti magának. Nehogy azt higgye, hogy például Tom Cruise-t a rendező választja. Ő az, aki megmondja, melyik rendezővel hajlandó dolgozni.

– Kik azok a nagy színészek, akik komoly nyomot hagytak önben az évtizedek során?

– Hál’ Istennek sok ismert és jó színésszel dolgozhattam együtt. Ma is hálával gondolok Burt Lancasterre, de dolgoztam Sylvester Stallonéval, Jack Linkletterel, John Astinnel is. Rendkívül rendes emberek. Ugyanezt mondhatom el a Piedone-filmek főszereplőjéről, Bud Spencerről is. A nápolyi születésű Carlo Pedersolit még az olasz vízilabda-válogatottból ismertem, többször játszottunk egymás ellen. Ő is normális emberként viselkedett, ami Hollywoodban nagy erény, hisz rengeteg filmcsillag a magánéletben több mint borzalmas.

– Ha elvonatkoztatna hivatásától és nézőként szemlélné a dolgokat, melyik filmiskolára szavazna: az amerikaira vagy az európaira?

– Mindenképpen az amerikaira. Sokkal pergőbbek, érdekfeszítőbbek és látványosabbak az amerikai produkciók, mint az európaiak. És itt semmiként nem azokra a pocsék, lövöldözéses, robbantásos mozikra gondolok. Azok teljesen más kategóriába tartoznak. Sajnos az afféle filmek is Hollywoodot képviselik, ahol a szereplők nem tudnak egy lépést tenni anélkül, hogy el ne sütnék a fegyvert. Ezzel szemben az európai filmek többsége – tisztelet a kivételnek – vontatott. A magyar filmekre is jellemző, hogy ül két személy az asztalnál, és perceken keresztül egyéb sem folyik, csak a duma. Lehet, hogy kissé elfogult vagyok, de számoljuk csak össze, hány Oscart nyert az amerikai filmiskola és hányat az európai.