Mások házában, otthon

 – ismerete és hangoztatása már-már felér a kifinomultabb irodalmi körökbe való belépővel, írásművészete irodalomelméleti tézisek támasztékául (és ürügyéül) szolgál, őt magát klasszikus bölcseknek kijáró tisztelettel és áhítattal övezik, s valamilyen oknál fogva azt gondolja róla a művelt közvélemény, hogy nálánál senki sem lehet illetékesebb korunk nagy etikai, kulturális és politikai problémáinak megoldásában. Az olasz szemiológus-író tehát márkanévvé, önnön személyiségén túlmutató fogalommá vált.
És tessék, erre előáll pályafutása legszemélyesebb, leginkább önéletrajzi ihletésűnek tekinthető regényével.
Persze aki ismeri Eco korábbi regényeit – különösen A rózsa nevét és A Foucault-ingát –, az tudja, hogy csínján kell bánni a szerző „őszinteségével”, a fikció és a valóság/történelem viszonyának ecói leképezésével. Azt is tudja tehát, hogy a tényből, miszerint a Loana királynő titokzatos tüzének főhőse magán viseli az író személyiségének, világlátásának és élettörténetének számos jegyét, még nem feltétlenül szükséges messzemenő következtetéseket levonni a regénybeli narrátor identitására vonatkozóan. Annál is inkább, mert a regény kulcsproblémája éppen az identitás, illetve annak hiánya – az identitás mibenléte és megragadhatósága.
„– Önt hogy is hívják? – Várjon csak, itt van a nyelvem hegyén” – ezzel a nem mindennapi felütéssel kezdődik a történet. A könyv hőse – mily meglepő! – antikvárius-könyvkereskedő Milánóban, és Giambattista Bodoninak alias Yambónak hívják – mint később értesül erről. Yambo ugyanis titokzatos baleset folytán (valószínűleg agyvérzésről vagy ahhoz hasonlóról van szó) elveszti az emlékezőképességét. Pontosabban a személyes emlékeit. Lexikális, szemantikus memóriája ugyanis sértetlen marad, tudja, hol és mikor halt meg Napóleon, ki volt Julius Caesar, mi a rendeltetése egy fogkefének, és bőségesen idéz a világirodalom remekeiből. Csak éppen azt nem tudja, ki ő, nem ismeri fel Paolát, a feleségét, a gyerekeit, a barátait, nem képes visszaemlékezni a szüleire – tehát az úgynevezett epizodikus memóriája sérül. Birtokában van mindannak a tudásanyagnak, ami tudatos tanulási folyamat eredményeként, mintegy „külső” elsajátítás révén került birtokába, de semmit nem tud, ami személyesen hozzá – és csakis őhozzá – kötődik: ami nem része az emberiség kollektív kulturális örökségének, amit nem megtanult, hanem egyszerűen megtörtént vele. A regény első része ennek a „kórtünetnek” a leírása, a főhős életbe való visszatérésének nyomon követése: „Zavarba ejtő dolog olyan világot újra felfedezni, ahová először vetődünk: mintha mások otthonában érezné úgy az ember, hogy hazaérkezett.” Yambo legfontosabb feladata, hogy rekonstruálja önnön életét, rátaláljon saját legszemélyesebb emlékképeire – hiszen egyelőre csak közvetlen környezete tagjainak beszámolóiból tájékozódhat önmagáról. Lassan visszaszokik a mindennapi életbe, „újratanulja” – meglehetősen eredményesen – az antikváriusi szakmát, és furcsa, ellentmondásos vonzalmat kezd érezni (újraélni?) segéde, a szép Sibilla iránt. Identitása visszaszerzésének utolsó reménye a család vidéki háza Solarában, ahol talán még öszszegyűjtheti gyermek- és ifjúkorának hagyatékát, emléktöredékeit.
Ez a kerettörténet – megfejelve a végén „az embernek a halála előtt lepereg az élete” toposszal – nem vall túlzott eredetiségre, ha más nem, hollywoodi filmek tucatjából ismerős az alaphelyzet valamely változata. Eco azonban most is duplacsavaros megoldást választ, rácáfolva kezdeti olvasói fejcsóválásunkra. A tömegkulturális termékekből ismerős szituáció olyan szöveg alaphangütését teremti meg, amelyben meglehetősen nagy szerep jut maguknak a tömegkulturális termékeknek. Yambo gyermekkorának rekvizitumait szedi elő a solarai padláson: olvasmányélmények, a 30–40-es évek slágerei és a tárgyi környezet jellemző elemei sorjáznak parádés, megragadó rendetlenségben – köztük a szerző egyik „valós” gyermekkori fényképe. (Csodálkozással elegy büszkeséggel konstatáltam, hogy gyermek- és kamaszkorom számos kedves olvasmánya megegyezett az Eco professzoréival. A balillaindulók ugyan kimaradtak, de egynémely pionírdalfoszlány még fel-felbukkan...) Verne, Stevenson és Salgari, Fantomas és a kísértetponyva, Flash Gordon és a fantasztikus képregények – megannyi bálványozott hős és történet, amelyek időnként keverednek a kor tankönyveinek és kötelező olvasmányainak fasiszta propagandájával. A populáris kultúra avatott kutatójaként ismert Eco most szépirodalmi formát ad rehabilitáló szándékának, megindító és nosztalgikus panorámát festve nemzedéke (mindannyiunk?) meghatározó kulturális miliőjéről – és ez a könyv egyik legnagyobb erénye. Alcíméhez híven, a Loana királynő... „képes regény”, Yambo keresési folyamatát egykori könyvborítók, képregények, olvasmányok illusztrációi kísérik – a regénynek ebben a (második, legterjedelmesebb) részében még valóban illusztratív státusban. Yambónak azonban rá kell jönnie, hogy a „papírmemória” nem vezet az elveszett identitás megtalálásához.
Ami elvezethet, az két kulcsélmény: a háború és a(z első) szerelem. Ama (kép)regényes titokzatos tűz, az ébredező Érosz, amely végigkísérte az egész – kóma előtti – életét, s amely a második kómába esés után tér vissza, egy halom másik emlékkel együtt, az örökkévalóság egyidejűségében: „Most nem az idő folyamában élek. Örök jelenben leledzem boldogan.” Az illusztrációk sorozatszerűségét itt a kollázs, a széttartó képelemek egyazon vizuális alakzatban való egyesítése váltja fel. Az elbeszélés hangja is váltakozik, különböző irodalmi műfajok tónusai szerint: hol egy háborús ifjúsági regényben vagyunk, partizánakcióval, kék-, vörös- és feketeingesekkel, hol szerelmi románcban, hol platóni dialógusokat imitáló filozófiai tézisregényben (ez utóbbi regiszter, didaktikussága miatt, a szöveg „gyenge láncszemének” számít). A regény grandiózus zárlatában pedig végképp összekeverednek a regiszterek, műfajok, fikciós szintek: Eco/Yambo találkozása álmai asszonyával, Lilával egy személyreszabott képregény formájában kerül terítékre, az elbeszélés egyre inkább a képiségre összpontosít, szöveg és kép viszonya megfordul: az írott szó válik a képek kísérőjévé a memória visszaszerzéséért folytatott nagyszabású szabadságküzdelemben.
S olyanformán jár ő is, mint Martin Eden vagy Cyrano de Bergerac: identitásának, múltjának legfontosabb puzzle-darabját akkor szerzi vissza véglegesen, amikor már nem tud mit kezdeni vele. Önmagát veszíti el, hogy szimbolikusan újra rátaláljon a rózsa nevére.

Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze. Képes regény. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. Fordította Barna Imre