Marosvásárhelyen már a rendszerváltás is etnicizálódott

– A történelmi munka szerzője számára előnyt vagy hátrányt jelentett, hogy A szabadság terhe – Marosvásárhely 1990. március 16–21. című kötetben leírt események alatt még nagyon fiatal volt, és nem lehetett az interetnikai konfliktus résztvevője?

– Szakmai szempontból inkább előnyt jelentett, hisz érzelmileg részben távol tudtam tartani magam az akkori eseményektől. Azért fogalmazok úgy, hogy részben, mert azt mégsem állíthatom, hogy érzelemmentesen, hideg fejjel írtam, írtuk meg a könyvet. Nem tekinthetek el attól, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség tagja és része vagyok. Mégis úgy érzem, hogy sikerült eleget tennünk a történetírás alapvető módszertani követelményeinek. Ezt a visszajelzésekből is le tudtam szűrni, hisz azok, akik az elmúlt hetekben, hónapokban valamiért bírálták a munkánkat, éppen azt rótták föl, hogy az érzelmi kötöttség, az elkötelezettség hiányzik belőle. Nos éppen az efféle megjegyzések igazolják a munkánk szakmai sikerességét.

– Milyen forrásokból dokumentálódtak László Márton társszerző kollégájával?

– Összegyűjtöttük az összes eddig ismert és fellelhető forrást. Nemcsak az írottat, román és magyar nyelvű újságcikkeket, visszaemlékezéseket, hanem a filmanyagokat is. A törzsanyag mellé a márciusi eseményeket vizsgáló parlamenti bizottság jelentését és annak háttérinformációit, vizsgálati dokumentumait is használtuk. Mindemellett elsőként használtuk a magyar külügyminisztérium anyagait, melynek java részét a bukaresti nagykövetség helyzetjelentései és -elemzései alkotják. Szintén újdonságként hatott a Maros megyei önkormányzat irattárában található néhány dosszié, amely az akkori Nemzeti Megmentési Front anyagait tartalmazza. Gyakorlatilag jó pár gyűlés jegyzőkönyve tárult elénk. Ezekből végig lehet követni, hogy a város és a térség bizonyos intézményeiben miként érlelődik, fejlődik és bontakozik ki az etnikai konfliktus.

– Az akkor hivatalosan már nem létező Szekuritáté és hivatalosan még nem létező, de lényegében mindvégig működő Román Hírszerző Szolgálat irataihoz is hozzájutottak?

– Nos éppen itt jön a munkánk legnagyobb akadálya: léteznek olyan forrástípusok, melyek a jelenlegi hazai levéltári törvény értelmében húsz-harminc, de az is lehet, hogy ötven-hatvan évig nem tanulmányozhatók. Ilyen a rendőrség, a hadsereg és a titkosszolgálat irattára. Nem igaz, hogy nem próbálkoztunk, de a védelmi minisztériumtól azt a választ kaptuk, hogy jelen pillanatban csak az 50-es évek végéig tartó időszak tanulmányozható a hadsereg archívumában. Bizonyos egyéb források viszont utaltak a katonaság és a rendőrség tevékenységére, a szekusok ténykedését pedig néhány volt alkalmazott vallomásából sikerült rekonstruálni.

A 2000-es évek elején megjelentek olyan volt belügyisek visszaemlékezései, amelyekben az illető tisztek – előre megfontolt propaganda, önigazoló szándékkal – elmesélik, hogy a ’89-es fordulat után milyen tevékenységet fejtettek ki. Maros megyében is volt egy magas rangú tiszt, aki hajlandó volt elmesélni, hogy az ő besúgói hálózata 1990 elején is éppen úgy létezett és működött, mint a fordulat előtt. Mindezt az úgynevezett magyar veszéllyel magyarázza. Ugyanakkor továbbra is nyitott marad a kérdés, hogy az akkori rohanásban, politikai helyzetben az említett intézményeknek mekkora lehetett az úgynevezett dokumentumtermelő képessége.  Vagyis mit és hogyan rögzítettek az akkori tevékenységükből.

– A nagyobb kiegyensúlyozottság kedvéért nem próbáltak román történészt is bevonni az adatgyűjtésbe? Már csak azért is kérdem, mert egy román szakember jelenléte a másik fél szemében is hitelesebbé tette volna a dolgozatot.

– Ezzel egyetértek, viszont el kell mondanom, hogy a marosvásárhelyi román történészek nem rajonganak efféle ötletekért. Ebben a városban olyan összefonódások észlelhetők, amelyek akadályozzák az itteni román értelmiséget a nyílt színvallásban. És most nem arra célzok, hogy a mi szemléletünket tegyék a magukévá, hanem csupán arra, hogy egy picit a nacionalizmus szemszögét félretéve szemléljék a történteket. A Cuvântul liber napilap vagy a Vatra Românească szervezet köré gyűlt szélsőséges románok nézőpontja már a 90-es évek elején eluralkodott az eliten, amely kisebbségbe került, és hallgatásra kényszerült.

Az olyan ellenpéldák, mint Smaranda Enache ritkák, akár a fehér holló. Nekünk volt egy valószínűleg nem túl határozott és erélyes próbálkozásunk a kommunizmus bűneit vizsgáló bizottság tagjainál, de egyikük sem lelkesedett túlságosan e téma felkutatása iránt. Végül rájöttünk, hogy a közösködés esetén nyelvi szempontból sokkal nehezebb dolgunk lett volna a törzsszöveg elkészítésében. Ez viszont nem zárja ki a majdani szakmai párbeszéd létrejöttét – persze ha a másik fél részéről is mutatkozik igény ilyesmire. Mi mindenképpen le szeretnénk fordíttatni a könyvet román nyelvre is, a törzsanyagot pedig szakmai berkekben, Bukarestben és Kolozsváron vitára bocsátanánk. Ha elkészül a kézirat román nyelvű változata, mindenképpen szakmai vita elé terjesztjük.

– Miként jelenik meg a kötetben a román oldal véleménye?

– Nem mondom, hogy a szerzők származása, szocializációja nem torzíthatja egy picit a képet, de állíthatom, hogy mi igyekeztünk minél nagyobb mértékben a másik oldal véleményét is feltérképezni és megjeleníteni.

– Mennyire nehezíti a történész munkáját az a tény, hogy amennyiben a fekete márciusról mindkét fél véleményét kikéri, sokszor az az érzése támad, hogy két külön eseményről hall?

– A két közösség véleménye valóban markánsan eltér egymástól. De a történésznek alkalma adódik megvizsgálni azokat a neuralgikus pontokat, amelyeken megtörnek a nézetek. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg a könyvünkben, hogy maga a rendszerváltás is etnicizálódott Marosvásárhelyen. A helyi román elit egy része a 80-as években kimondottan a nemzetisége révén jutott vezetői pozícióba. Másként élte meg egyik és másként a másik közösség ezeknek az embereknek a ’89 után történő leváltását vagy leváltási kísérletét. A magyarok a kommunista rendszer kiszolgálóját akarták eltávolítani, a románok a vezetőcsere által pedig a magyarosítástól tartottak. Mind a magyar, mind a román közösség elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy érvényre juttassa a törekvéseit. A román és a magyar erőcsoportok között kialakult patthelyzetre reagált úgy a helyi román elit jelentős része, hogy szervezett tömegek bevonásával próbálta a maga javára billenteni a mérleg nyelvét.

– Mi az, amire szerzőtársával fényt szerettek volna deríteni, azonban nem sikerült?

– Több konkrétumot szerettünk volna megtudni a két legforróbb napról, március 19-éről és 20-áról. Például jó lett volna dokumentumokkal alátámasztani, hogy miért sikerült a hadsereg passzív asszisztálása mellett a román felfegyverkezett tüntetőknek 19-én, majd másnap délután újból bejutniuk a város központjába. Egyértelmű, hogy március 20-án már a katonaság útlezárásai ellenére jutottak be a központba az ellentüntető tömegek. A könyvben a történeti kontextusra helyeztük a hangsúlyt, kevesebb teret szenteltünk a társadalom különböző szegmenseiben végbement folyamatoknak. Ezt most rekompenzálom, a Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatási projektjének részeként az elkövetkezendő években egy ilyen jellegű kutatáshoz is hozzálátok.

– Elsősorban kik tehetők felelőssé az akkori eseményekért? A helyi vagy a központi erők?

– Főként a helyi erők alakították a vásárhelyi eseményeket, a központi vezetés szándékos vagy szakmai inkompetenciából fakadó hezitálása azonban segítette a helyi román erőcsoportok megnyilvánulását, az események radikalizálódását. A kérdés azért fontos, mert a marosvásárhelyi véres eseményeket korábban úgy is magyarázták: azokat a központi román hatalom robbantotta ki azért, hogy ürügyet szolgáltasson a beszüntetett Szekuritáté utódintézményének, a Román Hírszerző Szolgálatnak a létrehozásához.

– Minek nevezhető Marosvásárhely fekete márciusa: interetnikai konfliktusnak, magyarellenes pogromnak, netán államcsínykísérletnek, mint ahogy a román nacionalisták titulálják?

– Valóban, a marosvásárhelyi eseményeket korábban magyarellenes pogromnak, román–magyar összecsapásnak, de államellenes magyar lázadásnak is titulálták. Mi a pogromjelleget esetenként magán viselő etnikai konfliktus meghatározást tartjuk a leginkább megfelelőnek.

– Alig jelent meg a könyvük, már is az a vád érte a szerzőket, hogy a Borbély László vezette Bernády-alapítvány nyújtotta támogatásnak bizonyos RMDSZ-vezetők „fényezése” volt az ára.

– Erről én is hallottam, de határozottan cáfolom. Tudván, hogy a Bernády György Alapítvány őrzi a márciusi eseményekkel kapcsolatos források többségét, én kerestem fel a civil szervezetet az ajánlattal. A kezdeményezés tehát az én részemről történt. Az anyagok rendelkezésünkre bocsátásán kívül arra kértem az alapítvány vezetőségét, tegye lehetővé, hogy a nevében pályázhassuk meg a kiadási költségeket. Mivel dolgozatunk szakmai és nem aktuálpolitikai szöveget, értelmezést tartalmaz, azt a kitételt szabtuk, hogy egyetlen párt vagy politikus se próbáljon beleszólni a munkánkba. Ez így is történt.

A megjelenést megelőzően a kéziratot szakmai vita céljából hazai és magyarországi történészeknek és néhány olyan értelmiséginek bocsátottuk a rendelkezésére, akinek rálátása volt a huszonhárom évvel ezelőtti tragikus eseményekre. Tőlük kértünk szakmai véleményt. Tudom, hogy a márciusi események után beindult politikai folyamatok számos későbbi személyi konfliktust eredményeztek, de a kézirat elkészítése, az akkori események értelmezése nem része ennek.