Március tizenhatodikai gondolatok orvosis szemszögből

A hatvanfőnyi hallgatóságból kézfelemeléssel ketten jelezték, hogy megelőző nap valahol ünnepeltek. Hogy hol, arra már nem kérdeztem rá. Az egyik fiú azzal mentegetőzött, hogy nyolcig órájuk volt. De nyolc óra után is ünnepelhettek volna, hiszen két esti rendezvényre is sor került Marosvásárhelyen! – nem hagytam magam. Egyébként a megemlékezéseket városunkban idén a fiatalok szervezték, a három főszervező egyike a magyar diákszövetség nemrég stafétát átadó elnöke...

Sajnos az idei megemlékezéseken szembetűnően kevesen voltak. Pedig választási évben vagyunk. Pedig kivételesen négy pap mellett csak egyetlen politikus szólalt fel a Postaréten, a független összmagyar polgármesterjelölt, aki az eddigi kampányoló és nagyotmondó szokástól eltérően emberi, közvetlen beszédet tartott. És kiállt a magyar „meghurcoltak\", közöttük a Románia Csillaga érdemrendtől (és mellesleg ennél jóval korábban tiszteletbeli elnöki címétől) megfosztott szabadságharcos példaképünk mellett. Miközben a város nagyra becsült lelkésze a közösségi szolgálat fontosságát hangsúlyozta. Ugyanakkor az esti Könyv és gyertya díj átadásán olyanok kaptak RMDSZ-elismerést, akik nem kimondottan politikai hovatartozásuk, hanem emberi tartásuk, közösségépítő tevékenységük miatt arra valóban érdemesültek.

Kevesen voltunk. Kire, mire fogjuk? Az időjárás rosszabbra fordulására vagy a pusztító közönyre? Esetleg bennünk él valamiféle megmagyarázhatatlan félelem, szorongás most is, amikor nem merünk szembesülni önmagunkkal?

Persze március tizenötödikét vál­lalnunk kell! A magyarságukat egészségesen megélők mellett – és meg vagyok győződve, hogy ők vannak döntő többségben – elsősorban nem azokra gondolok, akik ilyenkor, egyik évről a másikra nagy magyarokká válhatnak, kokárdát hordhatnak és koszorúzhatnak, mert ez az érdekük, ez a divat, jelenleg ide sodorta őket az életük árja. Inkább arra utalnék, hogy a munkahelyi vagy egyéb elfoglaltsággal álcázott kényelem helyett ilyenkor jó lenne ünneplőbe öltöztetni testet-lelket egyaránt.

Én is abbahagytam a munkát, hogy két órakor a Petőfi-szobornál lehessek, annál a szívemhez kötődő, „személyes alkotásnál\", amelynek lemenedzselését feleségemmel együtt majdnem kétévi munkával végeztük, miközben megszületett harmadik gyermekünk. Mondhatni a Petőfi-szobor a harmadik pótgyermekünk, esetleg az öt mellett a mostoha. Az ünnepség után pedig kokárdás-bocskais mivoltomban szembementem egyik román professzortársammal. Köszöntünk egymásnak és ennyi.

Néhány évvel korábban az egyetemi könyvtár igazgatónőjével „futottam össze\" a székely vértanúk emlékműve felé tartva. Köszöntünk, előtte és utána is tisztelettel viszonyulunk egymáshoz. Amikor moldovai partnereink a későbbiekben Marosvásárhelyen jártak, vendégszeretetemet élvezve, elvittem őket az igazgatónőhöz, és akkor is szépen, már-már szeretettel összemosolyogtunk. Vittek neki Bucura csokoládét, és jóleső érzéssel (?) megcsodálták az íróasztala mögötti falon függő Nagy-Románia térképet. Amúgy nekem előzőleg, de könyvtári látogatásunkat követően is elismerően dicsérgették Marosvásárhelyt, ezt a magyarok által létrehozott szép várost.

Nos március tizenötödikén a néhány orvoskollégán túl miért nem találkoztam egyetlen egyetemi oktatótárssal sem valamelyik megemlékezésen a háromból, amelyeken jelen voltam? Meglehet, néhányukat nem vettem észre. És a többiek?

Visszatérve a reggeli előadásra, legalább ketten bevallották, hogy tegnap ünnepeltek. Jó három­szá­zalékos aránya a jelenlévőknek. Velem együtt öt százalék. Hát igen, a város apraját-nagyját összeadva a több mint ötvenezer lakosú városunk öt százaléka körülbelül kétezerhatszáz-kétezerhétszáz személy lenne. Talán ennyi marosvásárhelyit mozgatott meg fizikailag a március tizenötödike Marosvásárhelyen. Miközben tisztelet a máshonnan érkezőknek!

Eközben a marosvásárhelyi filmszínház az időközben Oscar-díjassá vált alkotást (Saul fia) vetíti. Ezt tanítványaim közül háromszor többen, összesen hatan látták már. Bizonyára mindannyian a Magyar Filmhét vetítésén, ahol a kassza kinyitása előtt már elkapkodták a jegyeket. Közben a Művész mozi napok óta műsorára tűzte, igaz, a kisteremben vetítik. A nemzeti ünneplésünket megelőző este sorra kerülő vetítésre foglaltam jegyet, végignéztem harmadmagammal. Majdnem két tucat üres hely volt a teremben. Befértek volna azok az orvostanhallgatók is, akik lemaradtak...

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár