Manók és egy gomolya

 Hát ahhoz képest, hogy a nagyobbik fiamat perforált gennyes vakbélgyulladással nem egészen két hét alatt kétszer is műteni kellett, hogy aztán reménykedjünk s kérjük az Istent, hogy minden rendben legyen, mi az, hogy az ember egyik óráról a másikra elveszíti a munkahelyét?! Ahhoz képest, hogy a leánykákat leteperte valami vírusos nátha, anyám vérnyomással, apósom pedig a cukrával küszködik, mi az, hogy holnaptól nincs, ahova munkába jönnöm?! Felőlem az egész kormány, maga az államfő, az egész parlament s az egész világ is kirúghatja saját magát, csak a kisebb és nagyobb manókáim s minden népem meggyógyuljanak!

A főnökömnek, aki bűbájos fiatalasszonyka, és egy ennivaló másfél éves kismanó édesanyja, icipici könnycsepp villant a szeme sarkában, de erősen tartotta magát. A kislánya is eszébe juthatott, s az a szerdai nap, amikor pillanatok alatt kellett hagynia csapot-papot, hivatalt, ügyfelet, mindent, s rohanniuk kellett a negyvenfokos lázban égő gyermekkel a sürgősségre. Mint mi, amikor szükség volt.

A személyzeti, bocsánat, humánerőforrás-osztályon sem mosolygott senki, amikor egyenként kopogtunk be a munkakönyvünkért. Elnézését kérjük, amiért ilyen kellemetlen helyzet állt elő, erre mi sem számítottunk. S inkább lesütött szemekkel. Mi van itt, emberek, világvége? Persze, hogy nem önökön múlik, ezt mindenki tudja, tehát ne szabadkozzanak. Azoknak a tekergő szélhámosoknak a nevében, akik az észt s a pénzt osztják, mondván saját maguk hozzá nem értésére, hogy világválság, nos ezek nevében viszont ne tegyék! Szóval semmi gond, az élet megy tovább.

Pénteken már megvolt az új főnököm, akivel korábban megegyeztünk, hogy ha kedvem tartja, számít rám. Persze, részünkről e tekintetben soha nem volt semmi gond, csak az az egy, hogy az észt s a pénzt osztók döntenék már el, kihez tartozunk, ki fizeti a fenntartást, a nyomdaköltséget s a személyzetet. De mert ez eldőlni látszott, kezet ráztunk. Igaz, hogy még nem ittunk a medve bőrére, de a lényeg, hogy másnap, tehát pénteken már a galambdúcnak nevezett emeleti szerkesztőségben bütyköltem. Nagyobbik fiam szépen gyógyul, a leánykák is kikászálódtak a taknyolásból, hála legyen a drága jó Istennek.

De szerdán új főnököm, aki régi ismerősöm, a szokásosnál kissé hoszszabbra eresztett füttyentéssel – ez úgy működik, hogy a fogai között kiereszti a levegőt, a végére pedig odanyom egy ty-betűt, ebből lesz a: ssssütty!, ami hol pillanatnyi lapszust, hol ki nem mondott, finom káromkodást szokott jelezni, ez esetben utóbbit, szóval – jelezte, hogy mégsincs minden rendjén. Már ami a pénzt s az észt osztók dolgát illeti.

Valamelyik okos ugyanis kisütötte, hogy hiába minden eddigi kedvező döntés, Bukarest azt mondja: nincs személyzetbővítés. Hiába minden érvelés, hogy személyzet nem is lehetett, mivelhogy tizenéve egyetlenegy kormány egyetlenegy huncut vasat sem adott a kultuszminisztérium hatáskörébe tartozó lapnak, s értsék meg, hogy a mostani döntések voltaképpen teljesen úgy létesítmény létesítéséről szóltak, elfogadva személyzetet, költségvetést, mindent, nem és nem. Várjunk még néhány napot, s ne keseredjünk el.

Nem tagadom, kissé összeráncolt homlokkal ballagtam aznap a Magyar utcán. Azon töprengve, hogy az egész szarból mit és hogyan mondok majd el az asszonynak, hogy ki ne boruljon, s miként győzöm meg arról, hogy Ani asszonynál vegyen nekem két, de inkább három üveg régeni barnát, hogy üssön fejbe, mármint az átlagosnál erősebb sör, hogy felejtsek, s hogy ne kelljen fél éjszakán át töprengve vergődnöm a vackomon.

Amikor a borzalmasan szürke és jellegtelen betonszörnyrengetegben a kilátástalannak tűnő sivárságba vidám gyermekzsivaj hasított bele. Egyre közelebb, s egyre hangosabban. Egy, kettő, három, négy, öt. Pöttömnyi manó sorjázott a virágban pompázó mirtuszbokrok közül. S leghátul a többiekkel a lépést lihegve tartó öklömnyi szőrmók, kicsinél is kisebb négylábú, kunkori farkú puligomolya.