Magyarok, románok, lojalitás

Holott mint cseppben a tenger, ebben a fél mondatban benne van az erdélyi magyarság sorstragédiájának közel száz éve (illetve az elkövetkező ki tudja hány). Lehet, hogy egyesek ezt túlzásnak gondolják, de alább megpróbálom kifejteni, indokolni.

Kulturális különbségek

A kiindulópont a sokat emlegetett kulturális különbség Nyugat és Kelet között. Nyugaton az a természetes, hogy az állam van a polgárokért, a közhivatalnok, kezdve a falusi irodistával és bezárva az államelnökkel, azért van, hogy az állampolgárokat szolgálja. Ott a kérdést csak úgy lehet feltenni, hogy mennyire lojális az állam és annak hivatalnokai az állampolgárhoz. Ezzel szemben van a keleti szemlélet, ahol az ilyen-olyan atyuskákhoz való lojalitás az elvárt magatartás.

Ahol az a jó polgár, és az számíthat jólétre (amint azt a külügyminiszter is említi), aki lojális az államhoz. Mindkét mentalitásnak hosszú időre visszanyúló hagyománya van, s a maguk módján és helyén elfogadottak, és működnek is. De itt vagyunk mi, a sors által távolról sem kegyelt erdélyi magyarok, akik kulturális szempontból a Nyugathoz tartozunk, de a nagyhatalmi érdekek egy keleti országba tagoltak be. S hogy részrehajlással ne vádolhassanak, hadd szögezzem le, hogy annak levét isszuk nemcsak mi, de a román kormányok is 1920-tól errefele.

Mi nem tudunk megbarátkozni ezzel a helyzettel és mentalitással, ők pedig rettegve feküsznek le minden este, s azért imádkoznak, hogy reggelre szét ne hulljon az ország. Mi nem akarjuk elfogadni ezt a mentalitást, ők meg, úgy néz ki, képtelenek változni, s a gyakorlatban is bizonyítani azt az állításukat, hogy Románia egy latin gyökerű európai ország. Újra és újra kibukik belőlük a fanarióta, s nem csak szóban, de tettekben is tanújelét adják annak, hogy képtelenek lojálisnak lenni azokhoz, akik őket ilyen-olyan tisztségekbe juttatják, és gondoskodnak anyagi jólétükről. Hadd mondjak erre rögtön két aktuális példát.

Tavaly nyáron uniós állampolgárok egy csoportja polgári kezdeményezést nyújtott be az Európai Bizottsághoz, amiben azt kérik, hogy az kezdeményezzen egy jogszabályt az úgynevezett nemzeti régiók (olyan régiók, melyekben a lakosság többségének nemzeti, etnikai, nyelvi, vallási vagy kulturális jellemzői eltérnek a környező régiókban élőkétől) védelmében. Az Európai Bizottság ennek a kezdeményezésnek a beiktatását elutasította, mondván, hogy nem hatásköre ilyen téren jogszabályt kezdeményezni.

Az elutasítást a kezdeményezők bíróságon támadták meg, s legnagyobb meglepetésükre példa nélküli helyzetet idéztek elő, mivel egy olyan perbe, amit két természetes személy indított az Európai Bizottság ellen, négy EU-tagország avatkozott be. A pert indítók egyike Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke (nem titok, hogy a kezdeményezés a Székely Nemzeti Tanács nevéhez fűződik, ugyanis az elfogadásra javasolt jogszabály egyik lehetséges haszonélvezője a Székelyföld lenne), a beavatkozó országok egyike pedig Románia.

Épeszű ember azt gondolná, hogy Románia a kezdeményezők oldalán avatkozik be, hisz ha egy olyan jogszabály születne, ami előnyös Románia egyik régiója számára, akkor a román kormány azon lesz, hogy az a jogszabály megszülessen. De nem! Románia a Bizottság oldalán, a kezdeményezés ellen lépett szorítóba, azaz – hogy fogalmazzunk a külügyminiszter szóhasználatával – Románia nem lojális saját állampolgárai egy jelentős csoportjához.

Közismert, hogy ha a Székelyföld autonómiája ellen foglalnak állást, bukaresti politikusok rendszeresen előállnak azzal, hogy ez egy szegény régió, ha nem kapna pénzt Bukarestből, akkor képtelen lenne fenntartani magát. Feltéve, hogy ez így van, még érthetetlenebb ez a lépés. Itt lenne egy lehetőség arra, hogy a Székelyföld külső forrásokhoz jusson, s ne kelljen elvonni a moldvai vagy olténiai románok szájától a falatot, hogy jusson az éhező székelynek is, a kormány pedig ezt elutasítja!

Tegyük fel, hogy a jogszabály megszületik, s évente 100 ezer euró érkezik Brüsszelből Székelyföldre. A kormány ezzel egy időben megteheti azt, hogy mondjuk 50 ezer eurónak megfelelő lejjel kevesebbet utal vissza a központi költségvetésből a székelyeknek, ezt az összeget pedig szétosztja az ország többi régiói között. Így még az sem állna fenn, hogy a támogatásból csak a székelyek profitálnak, az ország többi része nem. Mindezek ellenére Románia álláspontja tiszta és világos: határozottan ellenzi, hogy szülessen egy olyan jogszabály, amiből a székelyek is profitálhatnak! A kormány ugyanis úgy gondolja, hogy a székelyek dolga nem az, hogy jobban éljenek, hanem az, hogy lojálisak legyenek.

Tűrjük el a beolvasztásunkat?

A második példa is európai, annyi az eltérés, hogy a helyszín nem Brüsszel (pontosabban Luxemburg), hanem Strasbourg. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlése a hónap elején tárgyalta a 13445-ös számú dokumentumot, ami végső formájában az 2014/1985-ös számú jelentés lett, más néven a Kalmár-jelentés, melynek témája az európai hagyományos nemzeti kisebbségek helyzete.

Kalmár Ferenc magyar néppárti (KDNP-s) országgyűlési képviselő – a közgyűléstől kapott megbízatás szerint – megvizsgálta az európai kisebbségek helyzetét több tagállamban, majd hivatkozva már régebb elfogadott ET-dokumentumokra, illetve az elfogadásuk óta eltelt időben felgyűlt tapasztalatokra, ajánlásokat fogalmazott meg azon államok számára, melyek területén hagyományos nemzeti kisebbségek élnek.

A jelentés legnagyobb újdonsága az, hogy különleges hangsúlyt helyez a kollektív jogokra, illetve a különböző területi jellegű megoldásokra. Mindebben semmi rendkívüli nincs, nem fogalmaz meg íróasztal mellett született nyakatekert elméleteket, hanem számba veszi a gyakorlatban jó eredményeket hozó megoldásokat, s nevükön nevezi azokat. A tervezethez 35 módosító indítvány érkezett. Azokból húszat finn képviselők nyújtottak be, de ez a húsz tulajdonképpen vehető egynek is, mert mindegyik arról szól, hogy a szövegben több helyen megjelenő hagyományos nemzeti kisebbség kifejezésből töröljék azt, hogy hagyományos.

Erről is lehetne elmélkedni egy sort, de témánk szempontjából másik 14 javaslat érdekes. Azokat román képviselők egy csoportja nyújtotta be, céljuk pedig az, hogy tompítsák és maszatolják a jelentés következtetéseit. Hogy még konkrétabb legyek: a kollektív jogokra és a területi megoldásokra (értsd: a területi autonómiák különböző formáira) vonatkozó részeket szerették volna kiiktatni, avagy átírni.

Azt gondolom, nem kell hosszan magyarázni, hogy ha a jelentést eredeti formájában fogadják el, annak haszonélvezői lettek volna az ország határain kívül élő románok, illetve román közösségek is, miközben semmiféle hátrányt nem jelentett volna a Romániában élő románok számára. Igen ám, de megint ott van Erdély, és ott vannak azok a fránya magyarok! A román álláspont pedig ilyenkor egyértelmű: nem lojálisak, tehát fügét nekik! Ha pedig valaki azt hinné, hogy ezen úgy lehet változtatni, hogy naponta fennhangon kinyilatkoztatjuk, hogy lojálisak vagyunk, akkor az téved. Egy jó román ugyanis tudván tudja, hogy a magyarok nemcsak illojálisak, de alattomosak is, egy szavukat sem szabad tehát elhinni.

A helyzet tehát világos: Románia feltétel nélküli lojalitást vár el tőlünk, ráadásul még arra sem számíthatunk, hogy cserébe ő is lojális lesz hozzánk. Ez az elvárás teljesen egyoldalú: legyünk csendben, ne ellenkezzünk, tűrjük az elűzésünket és beolvasztásunkat célzó praktikáikat, sőt abban a kis időben, amit nekünk szántak még, vágjunk jó képet is, teszem azt, nevezzük át a Kossuth utcát December 1. sugárútra és ama napon el ne fogyjon ajkunkról a mosoly és a hozsanna.

Mindezt jó, ha pontosan tudjuk, ha jogainkért és jövőnkért sikeresen akarunk harcba szállni. Mi következik ugyanis ebből: csak szép szóval, racionális érvekkel semmire nem fogunk menni. Ennél többre van szükség. Saját erőre és erős partnerekre, támogatókra. Olyan helyzeteket kell tudnunk teremteni, amikor a bukaresti kormány meg parlament inkább enged, vagy legalább észrevenni a mások által teremtett helyzeteket, s azokat ügyesen kihasználni.

Pártviszonyulás a nemzeti kérdéshez

Ahhoz nincs szükség túlzott intellektuális erőfeszítésre, hogy belássa bárki: ehhez – stílszerűen fogalmazva – a magyarsághoz lojális vezetőkre van szükség. Olyan emberekre és szervezetekre, amelyeknek nemcsak a lózungok szintjén, hanem valóban a népünk jövője, boldogulása a fontos, cselekedeteiket annak rendelik alá.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy csak akkor van esélyünk, ha politikai érdekeink képviseletével egyetlen pártot bízunk meg, ami mögé felsorakozik a közösség apraja-nagyja. Tud az működni több párt létezése esetén is, ha azok külön-külön nemzetileg elkötelezettek, s a megfelelő pillanatokban képesek minden sajátos érdeket félretéve együttműködni.

Értelmetlenség tehát azon keseregni, hogy immár három erdélyi magyar párt létezik, ellenben igencsak érdemes azt megvizsgálni, hogy ezek miképpen viszonyulnak a nemzeti kérdéshez. Más szóval azt, hogy mennyire lojálisak népünkhöz. A kérdés pedig annál nagyobb súllyal bír, minél nagyobb a formális támogatottsága egy magyar pártnak.

Tekintettel a 2012-es választások eredményeire, illetve az általuk a gyakorlatban megtett lépésekre, ilyen téren a Magyar Polgári Pártot és az Erdélyi Magyar Néppártot felesleges elemezni, különösebb bizonyítás nélkül elfogadható, hogy autonómiaharcaink sikere rajtuk nem fog múlni. A kép sokkal árnyaltabb az RMDSZ esetében, sőt túlzás nélkül mondhatunk az árnyalt helyett aggaszót is. A szimmetria kedvéért hadd adjak ebben az esetben is két konkrét és aktuális példát.

Az első lehet éppen a fennebb már vizsgált Kalmár-jelentés. Ha valaki a jelentés elfogadása után a hazai magyar sajtó híradásait figyelte, azt láthatta, hogy azok tele voltak különböző szintű RMDSZ-vezetők nyilatkozataival, amelyek egyrészt nagy sikerről beszéltek, másrészt meg arról, hogy abban milyen nagy szerepe volt az RMDSZ-nek.

A valóság azonban kicsit más, ezt személyes tapasztalataim alapján állíthatom. Kezdjük azzal, hogy a jelentés gondolata a Székely Nemzeti Tanács és az ET parlamenti közgyűlése magyar küldöttségének 2011-es megbeszélésén vetődött fel, amikor azt járták körül, hogy miképpen lehet a Székelyföld javára fordítani a már létező ET-dokumentumokat különös tekintettel arra, hogy 2013-ban kerek évfordulója lesz az 1201/1993-as, illetve a Gross-jelentés néven ismert 1334/2003-as jelentésnek.

Ekkor merült fel az a gondolat is, hogy meg kellene vizsgálni, a gyakorlatban milyen eredményeket hozott eme két dokumentum, illetve az eltelt évtizedek tapasztalatait levonva miképpen lehetne továbblépni a kisebbségvédelem terén. A témát Strasbourgban az esélyegyenlőségi és diszkriminációellenes bizottság kisebbségjogi albizottságában vetette fel annak elnöke, Kovács Elvira délvidéki politikus, majd miután a parlamenti közgyűlés elfogadta azt a javaslatot, hogy szülessen egy ilyen jelentés, kemény harcokat kellett megvívjon a magyar küldöttség, hogy Kalmár Ferencet bízzák meg annak elkészítésével.

A jelentéstevő végig kapcsolatban volt a Székely Nemzeti Tanáccsal, konzultált vele a jelentés tartalmáról, ennek is köszönhető az, hogy abban jelentős teret kaptak a kollektív jogok és a területi jellegű megállapodások. Az nem kétséges, hogy a 2013-ban az ET parlamenti közgyűlése küldöttévé választott Korodi Attila mandátuma rövid időszakában igen aktív volt, és jó együttműködés alakult ki közte és a magyar küldöttség, valamint a Székely Nemzeti Tanács között is, de azért enyhén szólva túlzás azt sugallni, hogy az RMDSZ-nek olyan nagy szerepe lett volna a jelentés elkészültében.

Ráadásul a történet vége igencsak kérdőjeles, hisz április nyolcadikán a jelentés bemutatásakor és megszavazásakor a teremben nem volt RMDSZ-es képviselő! Hogy ennek mi volt az oka, arra vonatkozóan semmit nem nyilatkoztak az RMDSZ illetékesei, de az tény, hogy igen kínos helyzetben lett volna az, aki ott van, s egy kormánypárt képviselőjeként szavaznia kellett volna futószalagon a román kollégák (lényegében a román állam) módosító indítványairól.

Egyáltalán nem valószínűtlen feltételezni azt, hogy ez volt a távolmaradás oka, de ha netán így volt, akkor hogy is állunk a lojalitás kérdésével? Ha az RMDSZ lojális a magyarsághoz, akkor a képviselője ott ül a teremben, és hozzászólásaival meg szavazataival kiáll a tervezet eredeti formája mellett. S végső soron legyen bármi a távolmaradás oka, az a tényen nem változtat: ebben az esetben az RMDSZ nem volt lojális népéhez.

Véget vetni a Bukarest-függőségnek

A másik téma már valamivel régebbi, de még mindig napirenden van: az a kezdeményezés, hogy a székelyföldi önkormányzatok hozzanak határozatot Románia közigazgatási átszervezésének ügyében. Itt az alapgondolat az, hogy már évek óta szó van a közigazgatási átszervezésről, melyet jobb helyeken úgy ejtenének meg, hogy megkérdezik az állampolgárokat, hogy mely települések alkossanak egy régiót.

Ez nálunk esélytelen (lásd a két rendben kiírt helyi népszavazásokat, melyeket a bukaresti hatalom mindig megakadályozott), de tavaly nyáron sikerült találni egy alternatív megoldást, ami abban áll, hogy a helyi képviselő-testületek – mint a közösség legitim, megválasztott képviselői – állást foglalnak ebben a kérdésben. Azt ugyanis nem lehet adminisztratív eszközökkel megakadadályozni, hogy egy képviselő-testület elfogadjon egy állásfoglalást, avagy egy petíciót, amiben kinyilvánítja, hogy milyen összetételű régiót tart kívánatosnak, illetve hogy eme régió számára milyen többlethatáskörökre tart igényt.

A kezdeményezésről hosszas egyeztetések zajlottak a hazai magyar politikai szervezetek között, a gyakorlatba ültetés azonban késett. Hogy ennek véget vessen, a Székely Nemzeti Tanács elnöke február 12-én közzétett egy felhívást, amiben arra kéri a székely polgármestereket, hogy terjesszék be a vonatkozó határozattervezetet, a képviselő-testületeket meg arra, hogy szavazzák meg.

Azóta eltelt több mint két hónap, s fél kézen még mindig meg lehet számolni, hogy hány önkormányzat tett ennek eleget. Kétségtelen, hogy a bukaresti politikusok nem örömükben ugrálnának a plafonig, ha a posta heteken keresztül naponta több ilyen határozatot kézbesítene a kormánynak meg a parlamentnek, s ismerve a román közigazgatás működési mechanizmusát, ez némi pénzben kimutatható retorziót vonna maga után, de azt végre tudomásul kell venni, hogy áldozatok nélkül nem fog menni.

Ha azt akarjuk, hogy a minél közelebbi jövőben a saját adóinkkal legjobb tudásunk szerint magunk gazdálkodjunk, akkor vállalni kell annak a kockázatát, hogy átmenetileg meg kell húzzuk a nadrágszíjat. Ez már csak azért sem olyan nagy áldozat, mert egy magyar polgármester semmiféle hűségnyilatkozattal meg mosolydiplomáciával nem tudja elérni azt, hogy őt Bukarestben ugyanúgy kezeljék, mint egy románt.

Ezt tudomásul kell venni, számolni vele, s azon igyekezni, hogy minél hamarabb és minél nagyobb mértékben szűnjön meg a Bukarest-függőségünk. A székelyföldi polgármesterek igen kis százaléka az, aki nem RMDSZ-színekben nyert mandátumot, azok egy része ellenben már eleget tett a felkérésnek, miközben az RMDSZ-es településvezetők közül csak elvétve találni olyat (mindamellett egyformán elismerés illeti az összest, akik már léptek). Ha az RMDSZ lojális lenne a népéhez, akkor azon lenne, hogy a polgármesterei terjesszék be ezt a határozattervezetet. Mivel ezt nem teszi, joggal kérdőjelezhető meg a lojalitása.

Példákat még lehetne mondani, de nem akarván visszaélni az olvasó türelmével, itt inkább megállok, mert ennyiből is látható, hogy igen nagy optimizmusra (naivságra?) vallana azt állítani, hogy a legnagyobb erdélyi magyar párt következetes módon lojális a választóihoz, népéhez.

Recept a békére

Ezek szerint semmi remény, vethetünk keresztet Romániában a különböző autonómiaformákra s Székelyföldre? Nem, nem hiszem. Itt van például az, ami április nyolcadikán Strasbourgban történt: a román képviselők igencsak meglepődtek, amikor módosító javaslataikat sorra elvetette a plénum. A közmondásosan nagyra tartott román diplomácia csúfos kudarcot szenvedett! Ez is arra utal, hogy más szelek kezdenek fújni Európában. Következik két függetlenségi népszavazás: szeptemberben Skóciában, novemberben meg Katalóniában.

De ne is rohanjunk olyan előre időben, hisz itt van a szomszédban az ukrán válság, aminek a kimenetele jelenleg kiszámíthatatlan, de egy dolog biztos: nem fog nyomtalanul elmúlni. A következtetés pedig az, hogy célszerű lesz újragondolni eddigi magatartását, viszonyulását minden olyan ország kormányának, amelyikben hagyományos nemzeti kisebbségek élnek, s ez hatványozottan igaz azokra, ahol ezek adott régióban helyi többséget alkotnak. ű

Ha ugyanis jót akarnak, akkor ezek a kormányok át kell értékeljék a lojalitásról alkotott fogalmukat, s el kell fogadják, hogy kölcsönösség nélkül nem megy. Esetünkben ha a bukaresti kormány lojális hozzánk, egyenrangú állampolgárnak tekint, és nem tör folyton a nyelvünkre, jelképeinkre, életterünkre, ha biztosítja számunkra azt a területi autonómiát, amire igényt tartunk, akkor mi is lojálisak leszünk hozzá. De csak akkor! Addig ellenfelek vagyunk, és minden legális és demokratikus eszközt felhasználva harcolni fogunk.

Ha pedig azt gondolják, hogy azzal leszerelnek, hogy beveszik a kormányba a legnagyobb hazai magyar pártot, akkor jó, ha tudják, hogy ez magában nem elég, a békéhez az is szükséges, hogy átemeljék a kormányprogramba ezen párt programjának sarkalatos pontjait, majd hozzá kell lássanak azok gyakorlatba ültetéséhez. Mondanom sem kell, hogy ama párt is akkor számíthat a lojalitásunkra (ami választásokon leadott szavazatokban tud konkretizálódni), ha maga is lojális hozzánk, vagyis csak akkor vállal kormányzati szerepet, ha az előbb említett feltétel teljesül.

Adott tehát a béke receptje, nincs abban semmi ördöngős és teljesíthetetlen, következésképpen adott a béke lehetősége is. Közhely, hogy a székely katona-nemzet, de azért azt jó tisztán látni, hogy nyugodtan nevezhető a béke nemzetének is, ugyanis történelme arról szól, hogy a saját és mások békéjét védte. Ez ma is így van, s befejezésképpen csak azt tudom kívánni, hogy a mostani autonómiaharc érjen véget minél hamarabb.

Árus Zsolt

A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke