Magyar foci, avagy ébredezünk?

Jó, Hofi idézett mondata óta volt egy ezerkilencszázhetvenöt, a Fradi KEK-döntőjével, egy hetvenhét a szovjetek elleni kettő eggyel, majd a hetvennyolcas vébé a Baróti-csapat argentínai – ígéretesnek indult, de csúfos kudarccal végződött – kalandjával. És volt még egy El Salvador elleni tíz egy a spanyolországi vébén.

Nyolcvanhatban volt még egy három null a brazilok ellen a Népstadionban, aztán a szovjetek Irapuatóban hatszor verték el rajtunk a port mindössze kilencven perc alatt. Na igen, és közben volt még a Vidi UEFA-kupa döntője és az ifik moszkvai Eb-aranya. Nagyjából enynyi, szóljon, ha valaki többet tud. Említésre méltót. Szép lassan már Ciprus, Málta, Albánia, de még Liechtenstein és a Feröer-szigetek amatőrjei is mumusainkká váltak. Úgyhogy ez az ügy szépen lekerült a topról.

De már dereng. Valami halvány kis remény, hogy Hofinak egyszer tényleg igaza lesz abban a tekintetben, hogy a magyar foci megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Szóval a lényeg, hogy labdarúgásunkról az utóbbi napokban nem úgy szólunk, hogy hosszú ááá-k kíséretében egyetlen kézlegyintéssel el van intézve az egész. Hanem mostanában már azok is felkapják a fejüket, akik korábban inkább elmentek horgászni vagy sétálni, amikor a magyar csapat éppen meccselt. Mint én.

Jó néhány éven át ugyanis valahányszor valaki szóba hozta a magyar focit, mindig visszakérdeztem, kellően maró gúnnyal, epésen gonoszkodva, hogy: az mi? Nem tagadom. Azt sem, hogy amikor a minap a kölykök az egyiptomi vébén továbbléptek a csoportból, azt mondtam: no. Mint a székely. A csehek elleni nyolcaddöntőn már átlagosan százhúsz volt a pulzusom, az olaszok elleni negyeddöntőn pedig valami százhatvannal kalapált a motor. S mondám, hogy: no-no!

Még szerencse, hogy abban az időszakban éppen olyan helyen voltunk, ahol nincs szomszéd, különben biztosan telefonáltak volna a száztizenkettesre, hogy: jöjjenek, mert egy őrült éjnek idején üvöltöz. Még bort is bontottam, s mivel az asszony a legkisebbik manóval elvonult hájcsikálni egy távolabbi szobába, magammal koccintottam. A győzelemre, de mindig csak a végén. Szerda este is megtettem volna a dánok elleni egy null után, de mivel már itthon valánk, s a kamrában semmi, a hűtőben annyi sem, hát egyszerű volt a megoldás. De tényleg: a tinik teljesítményére azért elég sokan felkapták a fejüket.

A nemzetközi sajtó az év meglepetéseként emlegeti azt a tényt, hogy az egyiptomi világbajnokságon az egyedüli európai csapat a legjobb négy között: Magyarország. S a mocsoktól fertővé vált román focisajtó is kénytelen üde színfoltként, nem kis irigységgel arról cikkezni, hogy Magyarország előttünk – mármint előttük – jár, lám, a világ legjobb négy csapata közé jutottak. Mármint jutottunk.

Csak ne lenne ez a sok hű és hó. Hogy a kölykök ilyen istenek, meg olyan istenek, Németh Krisztián pedig világklasszis. S ilyesmik. Nem mondom, tényleg tehetségesek a fiúk, Koman Vladimirban, Gulában, a Simon-fiúkban is van stófa, de könyörgöm, hol állunk mi még attól a Hofi által emlegetett aranycsapattól? Ha már most istenek és galaktikusok és földöntúliak, akkor mi lesz, ha a tehetségük valóban beérik?

Az egyik drukkert halkan meg is kérdeztem, hogy ha Krisztián már most világklasszis, akkor Puskás például mi volt? Hidegkúti? Bozsik? Pelé? Cruyff? Beckenbauer? Eusebio? Vigyáznunk kellene a jelzőkkel, mert ha így pazaroljuk, hamar kifogyunk belőlük, kudarc esetén pedig annál nagyobb lesz a sírás. És keserű a kijózanodás. Bár a sikerre magam is éhezem és szomjazom, nálam egyelőre fontosabb az az igazándiból hoszszú távon értékelhető (rá)ébredés, hogy a hitünk kezdett visszatérni. S nem reszket rajtunk a gatya. És van keresnivalónk.