Magyar Felkelők tere

Közismert, hogy az 1956. október 23-i budapesti felvonulás, amely a forradalom kezdetét jelentette, az akkori lengyel politikai változások melletti szolidaritási tüntetésként indult. Ezt jelképezte a tüntetés egyik fő helyszíne, a közös hős, Bem József tábornok szobra, illetve a sajátos jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar emberek követelését: „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”

Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban, a lengyelek magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg. A segélyakciók szervezését megkönnyítette a lengyel pártvezetés október 28-i üzenete a magyar nemzethez, amelyben a hatalomba frissen visszatért Wladyslaw Gomułka és vezetőtársai támogatásukról biztosították a Nagy Imre-kormányt és annak programját. Ezzel ugyanis „felhatalmazták” a lengyeleket együttérzésük gyakorlati kifejezésére.

A véradásra jelentkezők hulláma váratlanul érte a Lengyel Vöröskeresztet, nagyon meglepődtek a véradó állomásokon, amikor október 26-án, pénteken először csak szórványosan, másnap már többen, s amikor 28-án reggel a Lengyel Rádió közzétette a Magyar Vöröskereszt segítségkérését, már tömegesen jelentkeztek az emberek vért adni az ország minden pontján. A véradási felhívást a rádió és az újságok is többször megismételték, egészen november 4-éig. A felhívásra Varsó, Krakkó, Katowice (éppen ekkortájt keresztelték vissza Sztálinvárosról), Wrocław, Poznań, Jelenia Góra, Łódź és Szczecin lakosai reagáltak a leggyorsabban. A véradásban az egyetemisták jártak az élen, de ez egyáltalán nem korlátozódott csak rájuk, szinte minden társadalmi osztály kivette belőle a részét. E tekintetben nem lehet határt vonni a kommunista párt tagjai és a pártonkívüliek között, mivel ez nem számított. A Vajdasági Pártbizottság Jelenia Góra városában úgy kezdte ülését október 28-án, hogy a résztvevők csoportosan elmentek vért adni.

Összességében 10–12 ezer lengyel ember adott vért, az így összegyűlt mennyiség közel felét, 795 litert sikerült elküldeni Budapestre. A lengyel sajtó és rádió bő terjedelemben számolt be minderről, megható tudósítások és riportok jelentek meg a véradókról, önkéntes áldozatvállalásukról, a véradás megszervezéséről. Ezzel egyidejűleg lengyel orvosok és ápolónők százai jelentkeztek, hogy készek Magyarországra utazni, és a helyszínen segíteni magyar kollégáik munkáját. A véradási akció másfél hétig tartott, s akkor zárult le, amikor a Magyar Vöröskereszt – megköszönve a lengyelek áldozatkészségét – jelezte, nincs már szüksége újabb vérszállítmányokra, ellenben élelmiszerre, gyógyszerre és ruhaneműre annál inkább.

A véradással párhuzamosan bontakozott ki a szintén az egész országot átfogó pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtési akció, amely hosszú hetekig zajlott, és november 4. után újabb lendületet vett. A lengyel hatóságok nem akadályozták – nem is tudták volna – a társadalom eme spontán kezdeményezését. A lengyel vér- és segélyszállítmányok elsőként érkeztek Magyarországra, és mindvégig a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban, jóval megelőzve a Nyugatról érkező segítséget.

1956 őszén Varsóban és az ország más városaiban magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Magyar Kulturális Intézet előtt (hasonlóképpen Krakkóban is, az ottani Magyar Intézet előtt). A lengyel városok forgalmas utcáin és terein ládákat helyeztek el, amelyekbe a járókelők bőségesen szórták adományaikat. Volt olyan lengyel város, ahol az adományozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére, Szczecinben pedig olyan bélyeget osztogattak, amelyen két kéz kapaszkodott egymásba, s alatta a felirat azt hirdette: „Szczecin–Csepel”. A lengyelek a magyar forradalomban egy igazi antisztálinista forradalmat láttak, amely a lengyel Októberhez hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a régi vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett. A magyarok megsegítésére indított hatalmas segélymozgalom alkalmas volt arra, hogy félredobva az addigi semmitmondó sablonokat a szocializmust építő két nép barátságáról, visszatérjenek a hagyományos magyar-lengyel barátság eszméjéhez. Lengyelországban élénken élt annak emléke, hogy 1939 őszén Magyarország közel százezer lengyel menekültet fogadott be, mások arra emlékeztek, hogy a világháború idején Lengyelország különböző pontjain – így Varsó környékén – állomásozó magyar csapatok mennyire segítőkészek voltak, s egyáltalán nem viselkedtek megszálló hadseregként. A véradók kevés kivétellel életükben először – s meglehet, utoljára – adtak vért. Egyszerűen úgy érezték, segíteniük kell. Létezett egyfajta általános rokonszenv a magyarok iránt, még akkor is, ha a lengyelek közül sokan még nem is láttak “eleven magyart”. Ehhez járult még a lengyelek körében mindig is erős szovjetellenesség, és az az érzés, hogy Lengyelország elkerülte azt a tragédiát, ami Magyarországot érte.

Lengyelországban mindenütt tartottak a magyar forradalommal szolidarizáló gyűléseket vagy – néhány esetben – utcai tüntetéseket. A „harcoló magyar testvérek” melletti legnagyobb méretű megmozdulásra Olsztyn városában került sor 1956. október 30-án, közel tízezer fő részvételével. A tüntetők többek között „Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!”; „Szabad Lengyelország – Szabad Magyarország”; valamint „Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon!”-feliratú transzparenseket vittek magukkal, és a helyi Vörös Hadsereg teret Magyar Felkelők terévé keresztelték át.

A tüntetés után kompromisszum született a helyi hatóságokkal, a teret nem nevezték vissza, hanem Bem József tábornokról nevezték el. Ez a mai napig is így van, jelképezve ezzel a lengyel–magyar barátságot.

Olsztyn mellett a magyarok megsegítésére szervezett segélyakciókon túlmenő megmozdulások legfontosabb vidéki központjai Wrocław és Krakkó voltak. Wrocławban a főtéren álló városházára fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki a „Magyar Forradalom tiszteletére”, a zászlót a wrocławi városháza épületében működő Történeti Múzeum dolgozói maguk varrták, „Tisztelet a szabadságukért harcoló nemzeteknek!” jelszóval. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a „gyár dolgozói letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották” – mindkét esetben a zászlók heteken át a helyükön maradhattak. (Decemberben ugyanitt a magyarországi munkástanácsok betiltása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, s a falakat teleragasztották „El a kezekkel Magyarországtól!” feliratú plakátokkal.)

A Lengyelországban 1956 őszén végbement változások a sajtó terén is éreztették hatásukat. A cenzúra – az 1948 utáni időszakkal egybevetve – jóval enyhébb lett. Továbbra is léteztek tabutémák, ugyanakkor a cenzorok többsége néhány hétre elbizonytalanodott, mit szabad engedélyezni, s mit nem. 1956. november 4. előtt a lengyel sajtó szinte semmilyen adminisztratív akadályba nem ütközött a magyar eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele során, így a lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról, és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot. Bár november 4. után a lengyel újságok nem publikálhattak olyan cikkeket vagy kommentárokat, amelyek közvetlenül elítélték a szovjet beavatkozást vagy a Kádár-kormányt, ennek ellenére igyekeztek tárgyilagosan bemutatni, mi történik Magyarországon.

Október 26-ától érkeztek Magyarországra az egyes lengyel lapok és a Lengyel Rádió különtudósítói (például Hanna Adamiecka vagy Marian Bielicki) – összességében több mint húszan. A lengyel sajtóban közölt vagy az éter hullámain elhangzott valósághű beszámolóik serkentőleg hatottak a magyarok megsegítésére indított lengyel segélyakcióra is. Emellett pedig arról tanúskodnak, hogy a tudósítók nagy többsége rokonszenvvel viseltetett a forradalom iránt, s érezhetően lenyűgözte őket a szemük láttára kibontakozott nemzeti egység mértéke. Közülük többen éppen a Budapesten átélt élményeik hatására szakítottak kommunista meggyőződésükkel.

Viszont amikor visszatértek Varsóba, akkor közülük elsősorban a már említett Hanna Adamiecka és Marian Bielicki, illetve Wiktor Woroszylski és Krzysztof Wolicki, ameddig a hivatalos szervek engedték, gyárakban, üzemekben, klubokban és különféle gyűléseken népes közönség előtt mondták el kimerítően és az igazságnak megfelelően, mit láttak Magyarországon. Legnagyobb csoportos beszámolójukat a Lengyel Rádió egyedülálló módon élőben, Vita az erkölcsről címmel 140 percben(!) közvetítette 1956. november végén. Összegezve: a lengyel tudósítók tevékenysége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Lengyelországban hiteles kép alakult ki a magyar forradalomról.

Gomułkának a „harcoló magyar Testvérek” melletti hatalmas társadalmi rokonszenvet azzal sikerült viszonylag hamar korlátok közé szorítania („felvilágosító agitátorok” százait mozgósították országszerte ennek érdekében), hogy megzsarolta a lengyeleket a magyar tragédia esetleges lengyelországi bekövetkezésének veszélyével. Ugyanakkor 1956 novembere után belpolitikájában igyekezett minden olyan lépést elkerülni, ami a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatná. A lengyel pártvezetés tökéletesen tisztában volt azzal, nem tudja elhitetni a lengyelekkel, hogy Magyarországon ellenforradalom zajlott le – ráadásul ezzel a tézissel teljesen maga sem értett egyet –, amikor a társadalom jelentős hányada a magyar forradalom eszméit a magáénak érezte. Ezért Varsóban hivatalosan nem erőltették a „magyarországi ellenforradalom” koncepciót, még a kommunista tömegtájékoztatásban sem volt kötelező ellenforradalmat emlegetni. Úgy vélték, inkább hallgatni érdemes erről, minél kevesebbet beszélni, mintsem hatástalan propagandát folytatni. Ezzel magyarázható, hogy a varsói magyar nagykövetség többszöri kezdeményezése ellenére sem került sor sohasem a „magyarországi ellenforradalmat” bemutató kiállításra a lengyel fővárosban, és az „ellenforradalmat leleplező kádárista Fehér Könyvek” lengyel nyelvű kiadásától is mereven elzárkóztak az illetékes lengyel szervek.

Nagy Imre és társai 1958. júniusi kivégzésekor, amely egész Lengyelországot megrázta, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) Központi Bizottsága indokoltnak tartotta felmérni, milyen hatást váltott ki ez a hír a közvéleményben és a pártapparátusban országszerte. A hangulati beszámolók az általános felháborodást tükrözték vissza (még a párttagok körében is), az ítéleteket helyeslő véleményt gyakorlatilag nem lehetett olvasni, s ebből a jelentések készíttetői megint csak azt szűrhették le, hogy a lengyelekben továbbra is élénk a magyar forradalom emlékezete. Katowicében például, ahol a Honvéd focicsapata vendégszerepelt, a stadiont megtöltő közönség „egyperces néma tiszteletadással” adózott Nagy Imre emlékének, s több poznańi üzemben is a munkások ugyanezt tették. Többen – köztük az ismert lengyel költő, Julian Przyboś – tiltakozásuk jeléül kiléptek a LEMP-ből. Bronisława Piasecka, aki 1928 óta vett részt a hazai, 1944-ig illegális kommunista mozgalomban (többek között Gomułkával együtt), s 1957-ig a krakkói, illetve a varsói központi pártiskolán oktatott, egyenesen a Központi Bizottságnak küldte el tagsági könyvét és magas állami kitüntetését (Lengyelország Újjászületése Érdemrend Lovagkeresztje) a következő levél kíséretében: „Virágok helyett Nagy Imre és társai sírjára pártkönyvemet és kitüntetésemet helyezem.”

A lengyel társadalom emlékezetében mindvégig élő maradt a magyar forradalom. 1981-ben, a 25. évforduló kapcsán az akkor éppen „féllegális” második nyilvánosságban több könyv és publikáció látott napvilágot erről a témáról. 1986-ban pedig tíznél több lengyel nyelvű földalatti kiadvány jelent meg, és a Varsó melletti Podkowa Lesnában, az ottani templomban helyezték el a térség első 1956-os emlékét, egy Kossuth-címerrel díszített kétnyelvű gránittáblát ezzel a felirattal: „Az elesettek és a meggyilkoltak emlékére a forradalom 30. évfordulóján.”

Tischler János

A szerző történész, a budapesti 1956-os Intézet igazgatósági tagja