Magyar állampolgárrá avatnak

No de sebaj, lesz kék útlevél, beképzeltség, gőg, bunkóság és minden, ami egy vagány magyar állampolgárt jellemez.

Persze egynémely számok a nyilvántartásokban mások rólunk, egynémely listákon ott a nevünk, amelyeken az eredeti magyar állampolgárok nincsenek rajta, és hogy sohase feledjük, honnan jöttünk, a buletinen először románul írja a szülőváros nevét, csak aztán magyarul (zárójelben).

Szóval egy kicsit pocakosan, egy kicsit elhülyülve, egy kicsit már megkopaszodva, megkaptuk, amire vágytunk (bár, ha jól megnézem, ilyen vágyat ezelőtt két évvel éreztem utoljára – azóta teljesen közömbös az egész, és egyre csak a hazaköltözést forgatjuk a fejünkben asszonyommal). Mindenki iszonyat jó fej lett hirtelen: a némberek a hivatalban az egy kaszthoz tartozás bárgyú, de ugyanakkor (lévén ők egy belsőbb körben) lekezelő bájmosolyával tekintenek ránk, és gurgulázó hangon, édesdeden kérdezik: ugye megérte várni? Az ismerősök, tanítványok kedvesen szólanak: na, akkor már nem büdös románozhatunk le többé? Az otthon maradt harcosok félrészegen megmondják a véleményüket a hozzánk hasonló emigráns gyengékről: gyávaságból futtatok el, met féltetek itthon megélni!

Általában legyintgetek ezekre az okosságokra: nem voltunk gyávák, megéltünk itt, hátizsákkal kezdtük, satöbbi. Nyugodtan hívjatok büdös románnak, nem is olyan sokára jól jön az még nekem. Viszont a na ugye megérte várnitól dührohamot tudok kapni.

Nekem ezt ne mondják a pannonok, azután, hogy öt évig gonosztevőként kezeltek; nem hitték el, hogy írni és olvasni tudok; hetekig (ha összeszámolom) állítottak sorba fölöslegesen; mindenkire mosolyognom kellett, mert minden nyomorultnak a kezében volt a sorsom; huszonegy-huszonkét éves plázacicák döntöttek arról például, hogy letelepedhetem-e itt (gyúrtam előtte egy hónapig, s nem tettem szemüveget, nehogy ne engedjék); mikor megkérdeztem, lehetne-e Marosvásárhelyt magyarul is a személyimre írni, azt mondták, hogy uram, a tirgumerst nem kell szégyellni, maga már így fog meghalni – azt hittem, megfojtom a nőt, de nem fojtottam meg, inkább addig könyörögtem, amíg zárójelben odaírták. Ó, még felsorolni is hosszú…

Ezek a hivatalnokok ne legyenek velem most aranyosak, jópofik. Végezzék a munkájukat, eskessenek fel, adják ide a magyar útlevelet, s csókolom: nem is láttuk egymást (többé nem köszönök nekik hangosan az utcán, hátha – amit persze sosem viszonoztak). Ott állunk a polgármesteri hivatal folyosóján kis feleségemmel, mérsékelten kiöltözve (először rövidnadrágban akartam menni, de aztán mégiscsak nadrág, ing lett belőle), én az orromat piszkálom, édesanyámra gondolok az anyaországban, aki ezért nagyon dühös lenne, nem is azért piszkálom, mert kell, anyu, hanem mert nem tudom másképp kifejezni, hogy mennyire undorít ez az egész laza és jó hangulatú sürgés-forgás körülöttünk. Minden el van felejtve, ugye, most már csak a boldog jövendő vár: a polgármester kb. negyven keresetlen szót mond, amelynek lényege, hogy (rezegtetett hanggal) aki a leszakadt országrészekből jött, az vigye tovább a magyar kultúra fáklyáját, aki meg (vidám, européer hang) Ázsiából meg máshonnan, az színesítse ezt a csodaszép magyar kultúrát (vagy annak fáklyáját). Van szózat, meg himnusz, hamis mindkettő, gyalázat, egy-két idősebb generáció könnyet morzsol el a szeme sarkában, és szívére szorítja a honosítását, mi alig várjuk, hogy kimeneküljünk végre.

Azon gondolkozom közben, hogy ezt megírom, így, ahogy történt, de aztán eszembe jut (ó, a régi rettegőreflex!), hogy ha csúnyákat írok, még visszaveszik tőlem ezt a kék állampolgárságot: beszélnem kell egy jogásszal, szerencsére a barátom, szintén román, ügyvéd, majd ő megmondja. Addig magam bátorítom magam: ezért és ennyiért nem vehetik el, de tényleg, most már akármit csinálhatok, mondhatok, nem vehetik el tőlem… vagy ki tudja, ahol majd’ öt évet kell várni rá, ott simán visszavonhatják: ebben az országban bármi megeshet.

Gyúródunk kifelé, még egyszer sorba állunk egy aranyoskodó néni előtt, aki lefénymásolja a honosításunkat, hogy beírjanak minket további mindenféle könyvbe, és minden egyéb módon is számon tartsanak. A néni jó ismerősként villant ránk rossz fogat, és harmadszor kérdi, mondja negédesen, hogy jó napot, na ugye megérte várni. Ellilul előttem a világ, s elhatározom, hogy ha még egyszer valaki ezt mondja, orrba vágom, de legalábbis elküldöm az anyjába (vagy az anyaországába).