Lócsutakolás után jobban fut az ecset

– A Magyar Kultúra Napjának megünneplésére szervezett rendezvényen átvette a Gyergyói Magyar Kultúráért elismerést. A díj adományozói – a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ és a gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ – több száz gyergyói véleményét kérték ki, és a többség önre voksolt. Mivel érdemelte ki ezt a népszerűséget?

– Több faluban is személyesen ismernek az emberek, tanárként több településen tanítottam. Vagyis nemcsak azt tudják rólam, hogy festőművészként Gyergyóalfaluban élek és tevékenykedem, hanem közelebbről is ismernek. A mesterségem közvetlenül kapcsolódik a kultúrához, de annak is köszönhetem a díjat, hogy az emberek tudják rólam, 1990-ben egyik szorgalmazója voltam a gyalogos zarándoklat újraélesztésének a csíksomlyói búcsúra. Nem utolsósorban a véletlen is közrejátszhatott, hiszen a szavazást megelőző napokban filmet sugároztak a műtermemről az egyik magyar tévécsatornán. Viszont meggyőződésem, hogy sokkal több azoknak a száma, akik ezt a díjat megérdemelték volna, akik nap mint nap dolgoznak a magyar kultúráért Gyergyóban.

– A díjkiosztó ünnepségen a nyilvánosság előtt is kifejtette – amit mostanáig csak baráti körében hangoztatott –, hogy a világörökség részeként védetté kellene nyilvánítani a magyar kultúrát. Milyen érvekkel támasztja alá kijelentését?

– A magyar kultúra hordozója a magyar nyelv, elsősorban a nyelvet kellene védetté nyilvánítani. Egyre több – érdekes módon főleg nem magyar – nyelvész bizonyítja, hogy a magyar nyelv olyan ősnyelv, amely a szanszkrithoz hasonlítható. Mellesleg ezt Kőrösi Csoma Sándor is állította. De több kutató is úgy véli, hogy az anyanyelvünk a sumér nyelvből származik. Ezenkívül bizonyítható, hogy a népességarányhoz számítva a legtöbb tudós magyarul gondolkodó ember volt. A nyelvünk olyan kincs, amely nélkül megfejthetetlenek az ősi ékírásos táblák. Többek közt emiatt tanul meg magyarul minden sumér kultúrát kutató tudós. De a kultúra más területein tevékenykedő emberek közül is többen megtanultak magyarul. Bernard Show például egy rádióinterjúban kijelentette, hogy ha magyarul írt volna, sokkal árnyaltabban fejezhette volna ki magát, mint angolul. A nyelv kifejezőerején is érdemes elgondolkodni. Például miért van az, hogy egyetlen nyelv a magyar, amelyben ha valamit világossá, egyértelművé teszünk, a magyar szótőből eredő igével fejezzük ki, vagyis magyarázunk. Nem szoktak „angolászni” vagy „hollandászni”... Gond viszont, hogy mi magyarok önbecsüléshiányban szenvedünk, mert csak ezzel magyarázható, hogy szakkönyveink tele vannak idegen kifejezésekkel. Hát többek közt ezért vélem úgy, hogy világszintű érdek kellene, hogy legyen megóvni az enyészettől a magyar nyelvet.

– Amikor elvégezte a képzőművészeti egyetemet, ön előtt is nyitva álltak a nagyvárosok galériái, alkothatott volna művészi közösségekben, mégis hazatért a szülőfalujába. Mi vonzotta haza, miért volt fontosabb ön számára a hazatérés az esetleges szakmai karriernél?

– Úgy vélem, hogy az emberek többségében él az egészséges vágy, hogy ott éljen, ahol a gyermekkorát töltötte. Nekem szerencsém volt azzal, hogy hazatérhettem, és itthon élhetek. Pedig valóban voltak más lehetőségeim is, többek közt Magyarországra is hívtak. Azonban az ember lelki békéje szorosan kötődik a szülőföldjéhez. Csak abban a közösségben érezhetjük a bölcső melegét, amely bennünket felnevelt, csak akkor teljes az örömünk, ha ezt megoszthatjuk az otthon értünk aggódó, szurkoló rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal, ismerősökkel. Mert az öröm dupla öröm és a bánat fele bánat, ha van, akivel megosztani. Bármilyen sikert elérhetünk idegenben, ezt az érzést csak otthon, abban a környezetben tudjuk igazán megélni, ahonnan származunk, ahol a gyökereink vannak. Egyébként soha nem kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy világhírű festő legyek, mert úgy vélem: ha nem lehetsz csillag az égen, akkor inkább legyél lámpás a kunyhóban. Úgy gondolom, hogy érzelmileg közelebb áll hozzám a világító lámpás státusa, mint a csillag ragyogása a messzi égbolton. A szülőfalumért így sokkal többet tudok tenni, mintha idegenben hírnevet szereztem volna.

– Nemcsak a szülőfalujától volt képtelen elszakadni, de nem hagyott fel a nagyapjától, édesapjától örökölt gazdálkodó életformával sem.

– Ezt sokszor a szememre vetik az értem aggódó kritikusok. Mondogatják: ha nem lennének lovaim, állataim, ha nem gazdálkodnék, akkor több időm jutna a festésre, művészként jobban érvényesülhetnék. De feltevődik a kérdés: ha nem foglalkoznék mindezekkel, akkor vajon ugyanazt festeném-e, mint így? Másrészt nagyon sokan éppen emiatt keresnek fel, mert gazdálkodó festőt sehol nem találnak. Ettől lettem különb a többinél.

– Mégis hogyan fér meg ugyanabban a kézben az ecset és például az ostor?

– Megfigyeltem magamon, ha huzamosabb ideig idegenben alkotok – például valamelyik művésztáborban –, itthon már sekélyesnek találom az ott készített alkotásomat. Fáradtan, testileg-lelkileg kimerülten nem lehet alkotni, de ha bemegyek a lovaim közé, lecsutakolom, befogom őket és kerülök egyet velük a faluban, az számomra lelki felüdülést jelent. A lovak erőt sugároznak, frissítő hatásuk van, ha nyeregbe ülsz, az különös tartást követel, ami sugárzik a lovas emberekről. Az erő a lovakból átsugárzik az emberre, és esetemben ez ad erőt a festéshez, az alkotáshoz. Sövér Elek egy alkalommal azt mondta, azért jön haza, mert itthon jobban látja a valóságot. Hát ezzel én is így vagyok...

– Ez az őserő egyaránt visszaköszön a portréiról, de a tájképeiről is.

– Nem véletlenül, hiszen képtelen vagyok jól festeni, ha nem érzem az adott festmény belső rezonanciáját. Például most Hajdó István főesperes portréján dolgozom, de csak olyankor tudok festeni, ha a bensőmben meghallom egy-egy jellegzetes mondatát, prédikációjának egy részét. De ugyanígy vagyok a tájképekkel is, hallanom kell a méhek döngicsélését, és éreznem kell azt az erdei illatot, amit még gyerekként éreztem, nagyapámmal járva az erdőt. Egyébként nem lesz íze a festménynek.

– Szülőfaluja, Gyergyóalfalu arról híres, hogy itt született közel negyven, a világ különböző részein alkotó képzőművész. Mivel magyarázza, hogy ennyi tehetséges ember került ki ebből a kicsi közösségből?

– Sokféle utópisztikus magyarázata van... Az egyik például az, hogy Alfalu lakossága az avarság egyik törzsének azon génjeit őrizte meg, amelyek a különféle mesterségekben nagy járatosságot tanúsítottak. Viszont az alfalvi gyerekek rajzait figyelve és öszszehasonlítva a más települések gyerekeinek rajzaival, azt látom, hogy az itteni rajzoknak van egy különös íze. Ezt azzal magyarázom, hogy Alfalu lakossága kötődik még mindig leginkább a földműveléshez. Ez a földhöz való kötődés, a természetközelség lehetőséget ad az alaposabb megfigyelésre. Ezenkívül a gazdálkodó embernek mindig is nagyobb lelki szabadsága volt, mint másoknak, ugyanis a termés minősége és mennyisége – ha minden munkálatot kellő időben elvégeztek – csak Istentől függött. A gazdálkodó székely emberre az is jellemző, hogy szomszédai segítségével még a saját házát is felépíti, elkészíti a szerszámait, sőt az egyszerűbb bútorokat. Tehát képes megalkotni, amit megálmodott. Ma az ilyen személyt dizájnernek, ipari formatervezőnek nevezik.

– Portréiból kitűnik, hogy alaposan tanulmányozta a székely embert. Melyek a székelyek jellegzetes vonásai?

– Még mindig nosztalgiát érzek a nagyapám generációja, a kissé a romantika korszakába illő nagybajuszú székely férfiak iránt. Ez a fajta arckép ma már kiveszőben van, pedig nem is olyan régen ez volt az általános, a jellemző. Ezek az arcok inkább csontosak, szikárak voltak, és a tekintetükből sugárzott egyfajta békesség, ami a mai emberekre nem jellemző. Most is keresem a jelenlegi jellegzetesen alfalvi arcot. Ezt figyelve, az öregekhez képest sehol nem találom a belső egyensúlyt, a higgadtságot, a tiszta lelkiséget. Viszont még mindig árad valami jellegzetes melegség általában az erdélyi emberek arcvonásaiból, amit csak akkor ismerhetünk fel, ha idegenben, idegen emberek között látjuk. Ez az a tekintet, ami a világ bármelyik részén felismerhető és rámondható: ez az ember erdélyi. Hála Istennek, hogy a keresztényi értékrendből még annyit magunkban hordunk, hogy az leolvasható az arcunkról.