Llosa, az olvasó barátja, a diktatúra ellensége

Emellett egy általunk ismert írót mintegy barátunknak tekintünk, ezért szinte személyes ügyet csinálunk abból, hogy a mi kedvencünket érje utol a siker. Másrészt elégtételt is szolgáltattak a svéd ítészek az olvasóknak, mert hosszú évek után végre megint olyan írót jutalmaztak, akit az olvasó nem pusztán ismer, de műveit valóban olvassa is.

Vargas Llosa Nobel-díjat megelőző hírneve cseppet sem meglepő, aminek az a nagyon kézenfekvő magyarázata, hogy regényei nem unalmasak, ellenben hemzsegnek a jól megrajzolt figuráktól és az izgalmas kalandoktól. Ez sem véletlen, hiszen bevallottan Victor Hugón, Dumason, Karl May-on és a kalandregény többi nagyságán nevelkedett, és nem ódzkodik attól, hogy regényeiben egykori mentorainak útjára lépjen, legalábbis ami az izgalmas cselekményszövést illeti. Ránk, magyar nyelvű olvasókra nézve pedig külön szerencse, hogy Vargas Llosa jókor volt kommunista, a hatvanas években, mert az akkori kelet-európai kiadók – némi túlzással – már ebből kifolyólag is ontották a köteteit. Magyar nyelvterületen is sorra láttak napvilágot könyvei, itthon már 1976-ban megjelent magyarul A város és a kutyák a Kriterion kiadó Horizont sorozatában. Mario Vargas Llosa ugyan már a hetvenes évek elején rádöbbent arra, hogy a kommunista népboldogító világrendszer nem egyéb közönséges és közönségesen brutális diktatúránál, a kelet-európai könyvkiadók azonban nem követték pálfordulását, és A város és a kutyák után is sorra jelentették meg további regényeit. Bolondok is lettek volna kitiltani a perui írót a könyvespolcokról, hiszen az analfabéta is belátta, hogy Vargas Llosa könyveibe befektetni megtérülő kiadói vállalkozás.

A díj odaítélése utáni első magyar nyelvű sajtóreakciók kiemelték Vargas Llosa politikai szerepvállalását, továbbá azt, hogy annak idején behúzott egyet García Márqueznek, amivel vége is lett a két író addig szétszakíthatatlannak hitt barátságának. Bár mindenki (én is) említést tesz róla, ez utóbbi eset az irodalomtörténészeket érdekelheti inkább, az előbbi viszont Vargas Llosa személyiségének és művészetének lényeges alkotóeleme. A legjobb Llosa-könyvek politikával terheltek, ezek azok a művek, amelyekre a Nobel-bizottság is utalt indoklásában, amikor kiemelte: a díjat „a hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásáért” ítéli oda. Ez a rövid mondat tökéletesen ráillik első, A város és a kutyák (1963) című regényremekére, de ugyanebbe a sorba tartoznak a Négy óra a Catedralban (1969) és a Háború a világ végén (1981) című mesterművei is. Noha politikai nézeteit olykor élesen változtatta, egyvalamiben mindvégig következetes maradt: mélyen megvetette, gyűlölte a diktatórikus hatalmi berendezkedéseket, és harcolt is ellenük minden rendelkezésére álló eszközzel, köztük a számára legkézenfekvőbbel, az irodalommal is. De ezt ne úgy értsük, hogy szerzőnk a művészetet politikai célok szolgálatába állította, és ezzel mintegy lealacsonyította. Nem, legjobb regényei elsősorban irodalmi alkotások, és emellett, amúgy kiegészítésképpen érzékeltetik az olvasóval, hogy a mindennapi valóság talán még a könyvekben leírtaknál is kegyetlenebb. Mert Vargas Llosa tud borzasztóan kegyetlen lenni írásaiban, ugyanakkor nem átall humoros, szatirikus és pajzán műveket is írni, ha éppen ilyesmire támad kedve, ugyanis nemcsak a politikában, hanem az irodalomban is pálforduló. Vegyük csak a Pantaleón és a hölgyvendégek (1973) című regényét, melynek alapproblémája bár hasonlít „komoly” regényeinek katonaságot, hatalmi struktúrákat leleplező tematikájára, de hangvételében mégis inkább erotikától fűtött, kacagtatóan humoros szatíra, semmint vérkomoly leleplező irodalom.

A diktatúrával folytatott harc szerencsés fordulatot hozott Vargas Llosa karrierjében: A város és a kutyákat a Leoncio Prado Katonai Kollégium tisztikarának döntése értelmében elégették a tiszti akadémia kertjében. Mondani sem kell, hogy az akkor még csak huszonhat éves író ettől egy csapásra világhírű lett, amihez persze kellett a valóban kiemelkedően jó regény is. És hogy nem csak röpke csodáról volt szó, azt igazolták soron következő írásai, a modern kritikai realista vonalat továbbvivő A Zöld Palota (1966) és a Négy óra a Catedralban című regények, melyekben még komplexebbé válik az első nagy művében alkalmazott, idő- és történetsíkok egymásba csúsztatásával operáló regényszerkesztés. Aztán a Pantaleón és a hölgyvendégekkel más irányba fordult a szerző, és elkezdődött a jó, de most már nem mindig kiemelkedő regények korszaka. Posztmodernizmusa sokakat meglepett az író kritikai realista indulása után, és véleményem szerint nem is ezek a legjobb regényei (A don Rigoberto történetek, A beszélő, stb.). Sőt, érzésem szerint egy-egy regényével egészen közel kerül a művelt középosztály önbecsapó álízléséhez.

Vargas Llosanak sajátos helye van az egységesen kezelt dél-amerikai irodalomban, ugyanis a nagy latin-amerikai irodalmi robbanás tulajdonképpen a mágikus realizmus világhódítását jelentette: Asturias, Carpentier, Fuentes, és a legnagyobbak: García Márquez, Borges és Cortazár, mindannyian többé vagy kevésbé mágikusan realisták, a legjobb formában lévő Vargas Llosa azonban kritikai realista, aki a társadalom és az egyén problémáit a valóságos világ keretein belül ábrázolja. Nem, vagy nagyon ritkán mitologizál, nem nyúl a varázslat, a fantasztikum nyújtotta szimbólumokhoz, az ő műveiben a konkrét világ tényei, tárgyai, jelenségei emelkednek szimbólumokká. E tekintetben is beszédes példa A város és a kutyák, amelynek fő színhelye, a Leoncio Prado Katonai Kollégium válik az elnyomó hatalmi rendszer jelképévé. De említhetem a hangvételében az előző példától nagyon elütő Gauguin-könyvet, az Édenkert a sarkon túl (2003) című regényét is, ahol a boldogság szigete nem valami képzeletbeli Macondo vagy a nyihahák földje, hanem a valóságos Tahiti, ahová Gauguin is elmenekült abban reménykedve, hogy ott megszabadul a nyugati civilizáció egyéniségsorvasztó világától. Vargas Llosa szépírói munkáiban nem elmélkedő, hanem inkább láttató író, aki a gondolkodást azokra bízza, akik megismerkedtek azzal, amit ő láttatni akar. Ő a történeteivel mond ítéletet a diktatúra, az erőszak, a hazugság és az egyéniségromboló előítéletek felett. Nem ő az, aki az élet értelmére, Isten létére vagy nemlétére, az Igazság mibenlétére vonatkozó kérdésekre új válaszokat kínál regényeiben. Ehelyett megelégszik a régi igazságok kimondásával: a diktatúra rossz, az erőszak rossz, az erotika jó. Kiemelkedő műveiben ezek a válaszok nyilván nem ilyen naivan ötlenek fel, épp ellenkezőleg, egy társadalmi probléma keresztmetszetét nyújtva ad pontos, irodalmilag hiteles helyzetfelmérést, így az olvasó számára a regények tényhalmaza, és ezek művészi elrendezése jelenti azokat a támpontokat, melyek alapján neki magának kell megtalálnia a megfelelő válaszokat.

Arra pedig, hogy Vargas Llosa nem a semmiből, hanem a már létezőből teremt új világokat, szintén számos bizonyíték van: önéletrajzi munkája mellett (Hal a vízben, 1993) – amelyben az 1990-es perui elnökválasztáson vállalt szerepét dolgozza fel – több regénye saját élményekből táplálkozó fikció, mint amilyen a folyton elénk kerülő A város és a kutyák vagy a Júlia néni és a tollnok. De ő más, létező személyekről is előszeretettel ír. Ilyen, valóságos történeteken alapuló fikciója a már említett Gauguin-könyv, vagy a Dominikai Köztársaság egykori diktátoráról, Rafael Trujillóról szóló A kecske ünnepe (2000) című regénye. E témagazdagságból kitűnik, hogy Vargas Llosa kozmopolita író, aki nem áll meg szülőhazája, Peru történelmi és társadalmi problémáinál, hanem akárcsak életében, műveiben is bebarangolja az egész világot: regényeiben Peruból indulva Brazílián és a Karib-szigeteken át eljut egészen Tahitiig és Kongóig. Minden korról, minden földrajzi térről tud jól írni, és emiatt egy kissé talán túlságosan is szélesre tárta érdeklődését, ami a felületesség csapdájával fenyeget. Hogy belesétált-e ebbe a csapdába, azt minden olvasó ítélje meg maga, de érzésem szerint mégiscsak akkor a legjobb és a leghitelesebb, amikor Latin-Amerikáról ír. Vargas Llosa igazi tudósa mesterségének, amit nemcsak mesterien szerkesztett regényei, de számos tanulmánya, szakmunkája is bizonyít. Írt ő monográfiát Flaubertről, Juan Carlos Onettiről, disszertációt Márquezről stb., stb. Irodalomról szóló írásainak sorában egyik legolvasmányosabb munkája a Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997), amelyben e műfaj fortélyait osztja meg a pályakezdő, fiktív írótárssal, ügyelve arra, hogy a regényírás trükkjeinek bemutatása mellett figyelmeztessen is: a technika elsajátítása nem egyenlő a művészettel, és egy igazi regény megírásához elsősorban elhivatottság, az írás már-már megszállott szeretete szükséges. És mi mást is vallhatna ő, aki maga is az írás megszállottja, aki számtalan cikkben, recenzióban, tanulmányban szállt síkra az irodalomolvasás, irodalomoktatás ügyéért? Mert számára, sok más nagy írótársa mellett, a fikció, és ezen belül a regény a szabadság gyakorlásának egyik módja, és ezáltal minden elnyomó hatalmi berendezkedés ab ovo ellensége.

Ha az eddigiekből nem világlott még ki, akkor mondom, hogy ebben az írásban nem lehet még csak megközelítőleg sem teljes képet adni egy ilyen termékeny író munkásságáról, akinek művei csak egy nagyon hoszszú polcon férnének el egy sorban. Talán éppen e termékenység miatt nem is minden könyve remekmű, azt viszont könnyű szívvel lehet megállapítani, hogy a Nobel-bizottság idei döntésével mintha senkinek se lenne kedve vitatkozni. Nem húzzuk a szánkat, nem keresünk a döntés mögött politikai, ideológiai szándékot, már csak azért sem, mert Vargas Llosa diktatúragyűlölete első könyve megjelenése óta alkalmassá tette őt a Nobel-díjra. Ilyen értelemben az ő kitüntetése mégiscsak politikai döntés volt. De csak ilyen értelemben.