Levlopuncka kicsiny tőre

Az evés persze nem volt egyszerű Leo Lovotálnak, olyan óvatosan rágott, hogy órákba telt, mire jóllakott szegény, a nyelvével pedig minduntalan félre kellett lökdösnie szájának fura lakóját, nehogy őt is megrágja és lenyelje. Az utolsó falatból mindig hagyott a szájában egy keveset, hogy a bogárkája is jóllakhasson. Annyit persze bárki könnyen kitalálhat, hogy bogárral a szájában nem sűrűn csókolózik az ember, amiképpen egyéb dolgok is akadnak a kerek világon, amelyek más dolgokkal sehogyan sem férhetnek össze. A bogár és a csók márpedig ilyen dolgok.

Tetszett pedig Leo Lovotálnak egy Levlopuncka nevezetű némber, ha meglátta, amint az utcán jártában-keltében riszálja magát, hát kikerekedett a férfi két nagy bociszeme, és mindenféle fülledt gondolatok kezdtek fojtó páragőzöket eregetni a fejében. Levlopuncka kedvéért Leo Lovotál talán még a bogarától is megszabadult volna egy időre, ami nem kis szó. A nő azonban egy parányi tőrt tartott a szívébe tűzve, nehogy bárkibe beleszeressen. Hajdan egy kevély Don Juanocska csavarta az ujjai köré Levlopunckát, neki őrizgette még mindig a szívét, sejtette pedig, hogy a férfi nem tér vissza többé. És ahogyan ez történni szokott, Levlopuncka olyanná vált, mint az az ember, aki oly mélységesen megbántotta: nem egy férfi szívét törte már össze, annyit mondhatok.

Így teltek-múltak hát a napok egy ideig, Leo Lovotál a pincebogarával a szájában koslatott Levlopuncka után, aki viszont a hideg tőrrel a szívében észre sem vette a férfi félszeg közeledését. Leo Lovotált már-már az őrületbe kergették fülledt érzeményei, éjjel-nappal a nő kívánatos alakja lebegett a szemei előtt, de amikor valóban megpillantotta az utcán, földbe gyökerezett a lába, szédült, mint egy nagybeteg. Levlopunckát jártában-keltében délceg udvarlói követték, lesték minden mozdulatát, bókoltak neki napestig.

Haját a nyári napfényhez hasonlították, keblét érett sárgadinnyéhez, amely a világon az egyetlen csemege, amivel kínzó éhüket csillapíthatnák, szemében mély kutakat fedeztek fel a legtisztább ivóvízzel, amelyről a sivatagi vándorok álmodnak. Hasát, ágyékát az éden tisztásainak nevezték, amelyekről bódító virágillat árad, vállát fenséges, büszke hegygerincnek, homlokát az idő tükrének. Egymás szavába vágva, egymást túlszárnyalva hízelegtek Levlopunckának ezek a szánalmas kis bitangok, ám a nő füléig egy hang sem jutott el abból, amit mondtak, úgy járt köztük, mint egy hideg kőszobor.

Egy napon, amikor Leo Lovotál ebéd után az utcán sétálgatott, hirtelen Levlopunckával találta szemben magát. Most először fordult elő, hogy a nő a szemébe nézett, ettől pedig úgy elámult, hogy eltátotta a száját, ahonnan előrohant kis bogárkája, amellyel az életét védte a gazfickóktól. Levlopuncka alighanem azt hihette, hogy szörnyű rontás ül a férfin, megsajnálta szegényt, a szívéből kirántotta azt a parányi tőrt, és agyonszúrta vele a pincebogarat, Leo Lovotál szájának parányi lakóját.

Levlopuncka abban a minutában beleszeretett Leo Lovotálba, ő viszont meggyűlölte a nőt, amiért az megölte a kis jószágát. Akadnak dolgok a kerek világon, amelyek más dolgokkal sehogyan sem férhetnek össze. Megölni valakinek a bogárkáját, és elnyerni a szívét márpedig ilyen dolgok. Attól a naptól kezdve Levlopuncka és Leo Lovotál védtelenek voltak, és halálos ellenségek.