Lészen autonómia!

Fontosnak tartom ugyanakkor előrebocsátani, hogy nem volna célszerű, ha a kedves olvasó úgy látna hozzá a továbbiak olvasásához, hogy hadd lám, miket vág a Hargita megyei önkormányzat RMDSZ-es elnökének a fejéhez ugyanazon önkormányzat polgári frakciójának egyik tagja. A bőréből ugyan senki nem bújhat ki, illetve kétségtelen, hogy a jelenlegi áldatlan helyzet kialakulásában lényegesen nagyobb szerepe van a lassan 20 éves RMDSZ-nek, mint a hozzá képest újszülött Magyar Polgári Pártnak, de ezek rögzítésén túl a célszerűség azt kívánja, hogy gondolatokat ütköztessünk, illetve hogy ennek során a Székelyföld autonómiája lebegjen a szemünk előtt, ne a sárba taposott politikai ellenfél. Ha ezeket sikerült tisztáznunk, akkor nézzük magát a témát.

A Borboly-írásnak már az első bekezdéseivel komoly bajok vannak, két szempontból is. Egyrészt húsz év eredeti demokrácia után az emberek döntő többsége pontosan tudja, hogy választási kampányban nem kell különösebben komolyan venni azt, amit a politikusok mondanak. Ez hatványozottan igaz a Székelyföldön, ahol az elmúlt öt év során immár öt olyan választás zajlott le, ahol a kampányban a plakátokról meg a politikusok szájából vastag sugárban ömlött az autonómia, majd a választás napján mintha elzártak volna egy csapot, hirtelen síri csend lett, s maximum azt hallhattuk-olvashattuk néha, hogy a román társadalom még nem érett meg erre, még nem időszerű, először gazdaságilag kell megerősödni, vívjuk ki egyszer a kulturális autonómiát (hogy mi akar lenni, azt nem tudni, nemzetközi dokumentumokban nyomát nem lelni). Ilyen körülmények között – kis túlzással –, ha valaki komolyan gondolja Székelyföld autonómiáját, az kampányidőben inkább nem is beszél róla, hogy azt ne higygyék róla, ő is egyike azoknak, akik csak beszélnek.

A nagyobbik gond az, hogy, mint szinte minden RMDSZ-es politikus, Borboly is beszélni akar az autonómiáról, vitákat folytatni, esetleg (habár ez már pozitívumnak is nevezhető) cselekvési terveket kidolgozni. Tegyük e mellé oda, hogy a nemrég megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum is olyan munkacsoport felállításáról döntött, amelyik koncepció kidolgozását, koncepciók egyeztetését célozza. Olybá tűnhet a helyzet, hogy még csak ott tartunk, egyesek fejében homályosan megfogalmazódott valami autonómiaigény, de senkinek nincs semmi elképzelése, hogy mi is az, illetve hogyan lehetne megvalósítani. A szerző megjegyzi ugyan, hogy „az RMDSZ-nek 1992 óta deklarált politikai célja a Székelyföld területi autonómiájának megteremtése”, de itt megáll, s arról már nem szól, hogy 17 év alatt a párt mit tett ennek érdekében. Holott dr. Csapó József RMDSZ-es szenátorként dolgozta ki koncepcióját s készítette el statútumtervezetét, így a párt vezetői akár sajátjuknak is tekinthetik azt. Az még hagyján, hogy ezt nem teszik, de a 17 év során más, alternatív elképzelést sem dolgoztak ki, s ez igencsak furcsa fényben tünteti fel ama deklarált politikai célhoz való viszonyulásukat. Túl ezen azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy öt és fél évvel ezelőtt megalakult a Székely Nemzeti Tanács, egy olyan testület, amelyiknek nem deklarált, hanem egyetlen célja a Székelyföld autonómiája, s amely elfogadta dr. Csapó koncepcióját, közvitára bocsátotta és törvénytervezet formájába öntötte Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét, s ennek támogatására népszavazást bonyolított le a Székelyföldön, mely népszavazáson a résztvevők 99 százaléka, több mint 210 ezer szavazópolgár támogatásáról biztosította eme tervezetet. Ilyen előzmények után azt hiszem joggal elmondható, hogy a székelyek már pontosan megfogalmazták a maguk elképzelését, innen kezdve maximum a megvalósítás konkrét lépéseiről lehet tanácskozni, de elsősorban cselekedni kell. (Zárójelben hadd jegyezzek meg ezzel kapcsolatban még két dolgot. Egyik az, hogy a sajtóban, elsősorban újságírók által megfogalmazott véleményanyagokban, gyakran felmerül az, hogy a közélet szereplői csak szédítik itt a székelyeket, amikor autonómiáról beszélnek nekik, de igazság szerint ők se tudják, hogy az mi is, mindenki csak beszél, de a szavak mögött semmi nincs. Azok, akik ezeket leírják, rendszerint mélyen hallgatnak arról, hogy ugyan vannak ilyen közszereplők is, de azokat elsősorban a többségi magyar párt soraiban kell keresni, miközben létezik egy Székely Nemzeti Tanács, amely nem párt, nem pártlogika szerint szerveződik és működik, célja nem valamiféle hatalom megszerzése, ellenben igencsak pontosan tudja, hogy mi az autonómia, ami a Székelyföldön kívánatos, megvalósítható és célszerű, s azért immár öt és fél éve következetesen tesz is, a rendelkezésére álló korlátozott eszközökkel.

A másik említésre méltó dolog, hogy itt, a Székelyföldön nem kérdés az, hogy mit is akarunk, milyen közigazgatási formát tartunk célszerűnek. Azon már rég túl vagyunk, hogy beszéljünk az autonómiáról, megoldásokat keressünk, modellekkel ismerkedjünk. Mi már döntöttünk. Akkor pedig lényegében értelmetlen, idő-, pénz- és energiapocséklás mindenféle olyan konferenciákat szervezni itt, amelyek autonómiamodelleket mutatnak be. Minket nem kell meggyőzni arról, hogy az autonómia jó, hasznos, működőképes. Erről a románokat kell esetleg meggyőzni, habár náluk meg felemás a helyzet, ugyanis a politikusok meg egyéb közéleti emberek pontosan tudják, miről van szó, de érdekeik azt kívánják, hogy félreértsék, veszélyt kiáltsanak, félrevezessék a közembereket. Értelme volna még annak, hogy itteni vezetők látogassanak Dél-Tirolba, Baszkföldre vagy Katalóniába, hogy azt tanulják meg, ott pontosan milyen stratégiát és taktikát, milyen fogásokat alkalmaztak azért, hogy elérjék a kitűzött célt. Egy biztos: tudományos meg politikai konferenciát szervezni a Székelyföldön az autonómia témakörében legalább olyan felesleges, mint óvodák nagycsoportjában a fagylaltevés előnyeiről értekezni.)

Saját bevallása szerint Borboly is az autonóm státus elnyerésének mikéntjéről szándékszik beszélni, de mikor erre rátér, ismét téves irányba indul. Első megállapítása ugyanis az, hogy a Székelyföld csak egy sikeres Romániában lehet maga is sikeres. Ez a kijelentés ugyanis egy módosított változata annak a sokat hangoztatott RMDSZ-es tételnek, hogy egyszer gazdaságilag kell megerősödnünk, s csak azután lehet kérni, kivívni az autonómiát; s pont olyan hamis, mint amaz. Az még rendben lenne, ha azt mondaná, hogy egy dinamikusan fejlődő országban minden egyes régiónak, így a Székelyföldnek is jobb esélye van a fejlődésre, de észre kell venni ugyanakkor azt is, hogy az esély és a konkrét fejlődés két külön dolog. Hogy csak a mindenki által ismert példát említsem, az elmúlt 20 évben Románia országútjainak legnagyobb részét felújították, járhatóvá tették, ebből azonban a székelyföldi utak sorra kimaradt, azért, mert az ország vezetői ezt így látták jónak. Magyarán: lehet bármilyen sikeres és fejlett Románia, attól még a Székelyföld megmaradhat elhagyatott, földhözragadt mivoltában, amennyiben a bukaresti politikusok ezt így akarják (márpedig így akarják), s ez ellen itt helyben mi nem sokat tudunk tenni, míg meg nem változik a közigazgatási rendszer. Végső soron a Székelyföld (vagy bármely régió) autonómiaigényének gyökere ez: ne mások döntsenek helyettünk, rólunk. Nem túlzás azt állítani, hogy Románia is akkor tud igazán sikeres és eredményes lenni, ha lebontja a központosítást, nemcsak a Székelyföld, hanem minden egyes régió a saját kezébe veheti a sorsát. Eddig a pontig közös az érdekünk az ország minden régiójával, s erről a témáról igencsak komoly párbeszédet lehetne folytatni például az ország megyéit tömörítő egyesületben, melynek megyei elnökként Borboly Csaba is tagja.

Részben igazat kell adnom a szerzőnek, amikor azt írja, hogy nem rendelkezünk az autonómiaküzdelem sikeres megvívásához szükséges eszközrendszerrel. De csak részben, ugyanis egyrészt meglehetősen erős eszközökkel igenis rendelkezünk, másrészt – s ez a fájdalmasabb – igen kis mértékben élünk azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendelkezünk. A legeslegfontosabb eszközeink pedig az önkormányzatok, azok a testületek, amelyek választás által legitimáltak, s ilyen minőségben hitelesen tudják megjeleníteni a népakaratot, illetve komoly erőforrásokkal rendelkeznek, melyek bevethetőek a küzdelemben. Hogy kellőképpen érzékletessé tegyem mondanivalóm lényegét: Borboly Csaba is említést tesz a Székely Nemzeti Tanács által megszervezett népszavazásról, melynek során önkéntesek, adományokból gyűjtött pénzeszközök felhasználásával szinte emberfeletti munkát végezve gyűjtöttek össze 210 ezer támogató szavazatot, s ezzel szemben ott vannak a helyi és megyei önkormányzatok, ahol fizetett (még ha nem is túlfizetett) alkalmazottak munkaidőben képtelenek arra, hogy megtanulják a magyar szaknyelvet, s hogy a betérővel anyanyelvén álljanak szóba, magyar nyelvű űrlapot töltessenek ki vele, s magyarul válaszoljanak a beadványaira. (Azt már egyenesen perverznek is nevezhetjük, de mindenképpen a választott helyi vezetők lelkén szárad, hogy az anyanyelvű ügyintézésre a bukaresti parlament által elfogadott törvény kötelezné őket.) Legfontosabb fegyvereink tehát helyi és országos választott vezetőink legitimitása, illetve az önkormányzatok anyagi erőforrásai. Ha ezeket összehangoltan és határozottan forgattuk volna az elmúlt 20 évben, kétségtelen, hogy most nem itt állnánk. Egy biztos: a kérdés túlzott leegyszerűsítése, ugyanakkor a felelősség elhárítása, ha egy választott önkormányzati vezető kerek perec kijelenti, hogy a székelység nem rendelkezik az autonómia kivívásához szükséges eszközökkel. Írásának címe Gábor Áront idézi, az SZNT népszavazása meg azt bizonyítja, hogy itt és most is lehet eredményt elérni, csak kellőképpen akarni kell. A hazai magyarság, s ezen belül a Székelyföld eddigi vezetőiből – nem túlzás – eddig az igazi akarat hiányzott.

De hagyjuk a múltat, s nézzük inkább azt, hogy most mit lehet tenni. Ilyen téren Borboly hadászati hasonlattal élve vázolja a szerinte felhasználandó eszközöket, illetve követendő utat. Az eszközök terén nincs is különösebb vita közöttünk, hisz ezek (jog, kommunikáció, politika) elvben rendelkezésünkre állnak, s a cél érdekében felhasználhatók. (Még akkor is, ha a jogra különösebben nem számíthatunk, ha megtörténhet az, hogy a Törvényhozási Tanács egy jogszabályra hivatkozva helyi népszavazás kiírását tartja szükségesnek, mely népszavazásokat azért nem lehet megszervezni, mert a bíróság szerint azok alkotmányellenesek lennének.)

Az ellenség azonosítása azonban már igencsak téves, ugyanis Borboly ezt írja: „ellenségünk nincs más, csak a tudatlanság, a bizalmatlanság, a félelem.” Kapitális tévedés! Ellenségünk a román politikai osztály. Az, amelyik megálmodta a homogén Nagy-Romániát, s amelyik ma is azon dolgozik, hogy azt megvalósítsa. Az, amelyik nem nyugszik addig, míg el nem üldöz, vagy be nem olvaszt az első világháború végén megszerzett területekről mindenkit, aki arra emlékezteti, hogy az a terület egykor nem Románia része volt. Az egészen más kérdés, hogy ezek a politikusok tervük kivitelezésében maximálisan támaszkodnak a román nép tudatlanságára, bizalmatlanságára és idegenektől való félelmére. Attól még igen nagy hibát követnénk el, ha árnyékra vetődnénk, s energiáinkat eme tudatlanság és bizalmatlanság legyőzésére koncentrálnánk. Távolról sem azt állítom ezzel, hogy hagyjuk ezeket, tekintsük őket nem létezőknek. Említettem már fennebb, hogy értelmetlenségnek tartom azt, hogy a Székelyföldön bárki autonómiakonferenciákat szervezzen. Ilyesmit Bukarestben és Craiován kell szervezni, hadd ismerkedjenek meg a románok a működő autonómiákkal. Ráadásképpen Dél-Tirolból nem az ottani németek képviselőit kell elhozni, mert azok nem lesznek hitelesek. Jöjjenek a dél-tiroli olaszok, s ők mondják el, hogy az ottani állapot nekik jó, megfelel. Ettől nem lesznek a román tömegek egyik napról a másikra autonómiapártiak, de lassú víz partot mos, illetve legalább nyugodtan hajthatja este párnájára a fejét az, aki ilyet szervez, mert bízván tudhatja, hogy hasznos dolgot tett, nem pótcselekvéssel töltötte az időt.

A szerzőnk konkrét tennivalókat is sorol, ejtsünk hát erről is szót. Kezdjük mindjárt azzal, hogy ha emlékezetem nem csal, ez az első alkalom, amikor viszonylag magas beosztásban levő RMDSZ-tisztségviselő (aki ráadásul megyei elnökként a közigazgatásban is felelős tisztséget tölt be) a Székelyföld autonómiája kapcsán ilyesmit fogalmaz meg, ír le. Ez pedig jó. Tekintsünk el attól is, hogy nem 1992-t írunk, így kissé furcsa azt olvasni, hogy „Deklarálnunk kell a székelyföldi és erdélyi magyar politikai szereplők egységét az autonómia ügyében.

Világossá kell tenni azt is, hogy az autonómia stratégiai cél, amelyet nem írhatnak fölül taktikai érdekek.” S lássuk a lényeget: összefogásra, közös cselekvésre van szükség. Annyit teszek még hozzá ehhez, hogy nem deklarált, hanem valós összefogásra. Anélkül nem lehetetlen, de igencsak nehéz lenne célt érni. Hasonlóképpen nem célszerű autonómiáról úgy általában beszélni, mert rögtön meggyanúsíthatnak azzal, hogy ezek csak szavak. Ha székelyföldi és erdélyi magyar közösséget említ valaki, akkor ezekkel kapcsolatban az autonómia három formáját kell emlegetni: területi és személyi elvű autonómia, illetve a különleges státusú helyi önkormányzatok. Ha pedig mindhárom autonómiaformáról beszélünk, akkor egyértelmű, hogy az összefogást két szinten kell megvalósítani: egyrészt Erdély egyes magyarlakta régiói, s azok vezetői kell összefogjanak, másrészt minden egyes régión belül az ottani politikusok, vezetők, közéleti emberek. Lehet és kell is politikai sokszínűség (elsősorban a Székelyföldön), s ennek keretében helye van a kisebb-nagyobb belső csatározásoknak is, ellenben mikor egy régió egészéről van szó, akkor ott félre kell tenni a pártérdekeket, s együtt kell lépni. Ha ezt Borboly Csaba is így gondolja, az üdvözlendő. Konkrét bizonyítékát pedig rendszeresen felmutathatja ő is, meg a többi székelyföldi vezető, ha aktívan és konstruktívan részt vesznek abban az együttműködésben, amely a székely városok szövetségeként indult, de egyelőre csak Hargita és Kovászna megye egyes városainak, illetve a két megyei önkormányzatnak egyfajta konzultatív testületeként működik. Ezt nagyon gyorsan ki lehet (és kell is) bővíteni a többi székely várossal, illetve Maros megye önkormányzatával, s azon túl több tartalommal is fel kell tölteni. Amennyiben ez sikerül, az egyrészt példa lesz arra, hogy lehet pártok feletti együttműködést kialakítani és működtetni, másrészt konkrét mindennapi hasznot jelenthet Székelyföld számára. Hogy erre csak egy példát említsek: már jeleztem fennebb, hogy a megválasztott önkormányzati vezetők egyik fontos fegyvere a legitimitásuk. Ha ez a szövetség rendszeresen és határozottan felemeli a szavát a Székelyföld önrendelkezése mellett, akkor azt nem lehet majd azzal elütni, hogy néhány elvakult szélsőséges magánvéleménye. Arra igenis odafigyelnek.

Ismét tévút azonban az, hogy „Országos ügyekkel foglalkozó politikusaink feladata elmagyarázni román kollégáiknak, hogy a Székelyföld nem Románia ellenében akar autonóm lenni...”, ugyanis a román kollégák pontosan tudják, hogy mi a helyzet, de azt ugyanolyan pontosan tudják, hogy az érdekeik azt kívánják, hogy ezt folyamatosan félreértsék és félremagyarázzák. Elfecsérelt energia lenne jóhiszemű győzködésekbe kezdeni, mert a teljes sikertelenség borítékolható. A parlamenti képviselők, valamint a magyar pártok országos vezetőinek sokkal inkább az a dolguk, hogy állandó diplomáciai offenzíva alatt tartsák Brüsszelt, Strasbourgot, valamint a bukaresti nagykövetségeket. Világossá kell tegyék az EU, illetve annak tagországai, valamint több más, a nemzetközi porondon fontos szerepet játszó ország vezetői számára, hogy a Székelyföld nem nyugszik, míg nem nyeri el autonómiáját.
Írásának befejező részében Borboly igencsak pontosan sorol fel néhány problémát, melyek a jelenleg érvényes jogi keret ki nem aknázásából, illetve hatósági elszabotálásából származnak, illetve találóan mutat rá azok megoldási módjára. Tudva azt, hogy minden sikeres kezelés alapfeltétele a helyes diagnózis, ezt ismét csak dicsérni lehet. Ha a szerző politológus, közíró, avagy bármilyen más, a közélet iránt érdeklődő, de politikai vagy közigazgatási hatáskörrel nem bíró személy lenne, akkor ez így teljes mértékben rendben is lenne. Hogy az írás végigolvasása után mégis komoly hiányérzete van az embernek, az azzal magyarázható, hogy mint már fennebb is említettem, a szerző Hargita megye, illetve az RMDSZ Csík területi szervezetének az elnöke, s mint ilyen, komoly eszközrendszer áll a rendelkezésére, melyekkel sikerrel lehet hozzálátni a feltárt problémák megoldásának. Más szóval valaki, aki ilyen tisztségeket visel, nem állhat meg a diagnózis felállításánál és a tennivalók felsorolásánál, joggal várja el az olvasó, hogy arra is kitér, hogy ezek felismerése és megfogalmazása után ő maga, illetve az általa vezetett szervezet és intézmény mit tett és mit fog tenni rövid, illetve hosszabb távon azért, hogy a helyzet javuljon. Hogy csak pár példát mondjak: Létezik-e magyar nyelvű ügyintézés a megyeházán, s ha nem, akkor mikortól lesz? A megyei önkormányzat határozatait mikortól fogják közzétenni magyarul is? Széki RMDSZ-elnökként mit tett, s mit tesz azért, hogy a csíki falvakban használják az adminisztrációban a magyar nyelvet, létezzenek magyar nyelvű űrlapok, írja ki minden település a helyi népszavazást a megyehatár-módosítás ügyében, tűzzék ki minden közintézményre a székely zászlót stb, stb? Napirendre szándékszik-e tűzni – Kovászna megyével összehangolt módon – a megyei képviselő-testületben a két megye egyesítésének kérdését? Szándékszik-e kiadni a megye költségén olyan román nyelvű kiadványokat, amelyek elmagyarázzák az egyszerű román embernek, hogy mi az autonómia, s az mitől lenne jó neki is? A megyeháza jogásza révén biztosít-e jogsegélyszolgálatot azoknak az önkormányzatoknak, intézményeknek, avagy magánszemélyeknek, akiket korlátoznak az anyanyelv törvényes használatában? Részt vesz-e aktívan a székely önkormányzatok nagygyűlésének megszervezésében? Székely megye elnökeként mit tesz a megyei önkormányzatok szövetségében azért, hogy társakat találjon a decentralizáció iránti határozott igény kinyilvánításában?

A sort még hosszan lehetne folytatni, de a lényeg gondolom, világos: 1848–49-ben a székelyek azért tudtak sikeresek lenni, mert Gábor Áron nem azt mondta, hogy a sikerhez ágyúra van szükség, hanem azt, hogy lészen ágyú, illetve ezt nemcsak mondta, hanem tett is azért, hogy legyen. Ha itt és most erre mi is képesek vagyunk, ha ilyen stratégiai kérdésekben félre tudjuk tenni a pártszempontokat, a múlt vélt és valós sérelmeit, akkor okkal és joggal cserélhetjük a borbolyi kérdőjelet felkiáltójelre, mint tettem én ezen írás címében. Annyi év után le kell már számolni, az illúziókkal és tévhitekkel (melyekre fennebb utaltam), s cselekvési tervet kell kidolgozni, majd cselekedni. Erre két hét valóban nem elég, de legyünk tudatában annak, hogy legalábbis a megállapodás megkötésére s a közös cselekvés megkezdésére nem áll rendelkezésünkre nagyon sok idő. Aki pedig ebben a munkában nem tud, vagy nem akar részt venni, abban legyen annyi jóérzés, hogy félreálljon. Már csak azért is, hogy ne kelljen most, húsz év késéssel azzal kezdeniük a valódi autonómiaküzdelmet, amivel Baszkföldön kezdték...

Árus Zsolt (a szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke)