2012. február 24., 11:072012. február 24., 11:07
Az establishment csak akkor tudná legyőzni az internetet – miután megértette számára meglehetősen idegen természetét –, ha annak fizikai létét venné célba radikális – és öngyilkos – lépésekkel. Például ha elkezdené módszeresen, fizikailag megsemmisíteni a teljes internetet, közvetlenül vagy közvetve megsértve ezáltal minden elképzelhető emberi jogot, közvetve vagy közvetlenül veszélyeztetve ezzel emberek milliárdjainak életét. Éppen ezért nem is áll szándékában legyűrni az internetet – nem is tudná.
Az internet megsemmisítése a szerzőjogi ipar ténykedésének logikus végkifejlete, noha egyelőre nem világos, hogy ezzel tisztában van-e. Márpedig a szabad információmegosztás csak az internet totális felszámolásával akadályozható meg. Semmiféle szabályozás, SOPA- vagy ACTA-jellegű egyezmények nem képesek a szerzőjogi ipar szempontjából hatékony és tartós eredményt elérni, vagyis azt, hogy az iparágnak tetsző változást hozzon az internet lényegét illetően.
Magyarán: csak magának a közegnek a megsemmisítésével lehet megállítani az információ átadását és megosztását egy olyan közegben, amelynek per defitionem lényege éppen az információ átadása és megosztása, tekintet nélkül annak természetére vagy jogi állapotára.
Az internetet csak akkor tudjuk többé-kevésbé hatékonyan szabályozni, ha mi magunk válunk az internet egy részévé (például Google, Akamai, Verisign stb.), és ha felismerjük mozgásterünk határait. A szerzőjogi ipar – a zene- és filmipari óriások vezényletével – nem tudja tartósan és hatékonyan megváltoztatni a szabályokat, akkor sem, ha az államot hívja segítségül, több-kevesebb eredménnyel. Ennek legfőbb oka az, hogy kívülről próbálkoznak, úgy, hogy nem is értik, pontosan és konkrétan mit és hogyan akarnak elérni.
Nem értik, hogy a szabályaik egyszerűen érvénytelenek az interneten, és ez nem most következett be hirtelen, hanem abban a pillanatban elkezdődött, amikor évtizedekkel ezelőtt az első néhány számítógépet összekapcsolták. Nem értik, hogy nem lehet világellenségnek kikiáltani éppen azokat, akik akkor rájöttek – mára már nyilvánvalóvá vált –, hogy egy számítógép természetes állapota éppen a „hálózatban levés”, és a hálózatba bekerült tartalmak ténylegesen más szabályok szerint léteznek.
Hogy igazából mennyire egyenlőtlen ez a meccs, jól jelzik azok a saját ritmusban és stílusban tett könnyed tánclépések, amelyekkel az internet újra és újra fényévekre maga mögött hagyja a szerzőjogi ipart. Úgy, hogy ez utóbbi közben még az előző tánclépések okozta hátrányt sem tudja ledolgozni. Ehhez elég megnézni a The Pirate Bay által közzétett ügyvédi leveleket és jogi fenyegetéseket, amelyeket az évek során kapott a különféle szerzőjogi szereplőktől, és amelyekből világosan kiderül, hogy amazok meg sem próbálták megérteni még a saját követeléseik lényegét sem (például azt, hogy mit tárol a The Pirate Bay, hogy torrentfájl mit tartalmaz és mit nem egy).
A fellépéseik hatékonyságát jól jelzi – és az egyszerűség kedvéért maradjunk az előbbi példánál –, hogy a The Pirate Bay továbbra is működik, noha korábbi működtetőit börtönbüntetésre ítélték. Mostani gazdái ismeretlenek, ráadásul – és itt jön az a bizonyos tánclépés – új technológiára váltott. A szerzőjogi szereplők ügyvédei még a torrentfájlok mibenlétének rejtelmeit sem bogozták ki, máris újabb rettenetes akadály gördül eléjük a mágneslink formájában.
Vagy gondoljunk csak azokra a sorra nevetségesnek bizonyuló technikai megoldásokra, amelyekkel a szerzőjogi ipar védeni próbálta/próbálja termékeit. Olyan mechanizmusokról van szó, amelyekkel filmek, hangfelvételek, elektronikus könyvek és egyéb tartalmak másolásvédelmét hivatottak biztosítani, és amelyeket általában megjelenésüktől számítva napokon vagy akár órákon belül hatástalanít valaki, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy folyjon tovább a tartalmak megosztása. A szerzőjogi ipar minden másolás elleni próbálkozása kivétel nélkül kudarcba fulladt, mégis tovább próbálkozik, miközben az elmúlt évtizedek alatt semmiféle jelét nem adta annak, hogy megértette volna, mire is jó például a hang- és képtömörítés vagy a p2p.
Az amerikai SOPA elbukása (annak ellenére, hogy Hollywood hatalmas pénzösszegeket pumpál az amerikai politikába, a törvényhozási és elnökválasztásokba) és az ACTA valószínűsíthető kudarca azonban azt jelzi, hogy az állam, illetve a politikum nem szívesen fordul szembe saját polgáraival. Csak európai szinten több százmillió szavazatról van szó – egyetlen politikai hatalom sem gondolja komolyan – egyelőre –, hogy szembemegy velük (persze nem azért, mert a politikai hatalmak éppenséggel értenék a kérdés lényegét, számukra ugyanis kizárólag a polgárok fölötti még szorosabb kontroll lehetősége kecsegtető; hanem pusztán választási megfontolásból).
Több százmillió ember gondolja úgy, hogy igenis joga van – mégpedig ingyenesen – a szabad és cenzúramentes tájékozódáshoz, a kultúrához, a zenéhez, az irodalomhoz, a filmhez és a tudományhoz (mi lehet természetesebb egy nyitott és szabad demokráciában?). Ezt pedig az állam nemcsak lehetővé teszi – hiszen részben önmagát is az interneten keresztül működteti, ugyanakkor ösztönzi, hogy a lakosság minél szélesebb rétegei hozzáférhessenek az internethez –, hanem hallgatólagosan jóvá is hagyja, hiszen az egyszerű otthoni felhasználókat nem bünteti a letöltésért, illetve megosztásért.
Ezt a háborút nem az állam folytatja polgáraival szabályozási kísérletek formájában (amelyek által „csupán” megpróbál kihasználni egy számára kedvező kontrollfokozó lehetőséget), hanem a szerzőjogi ipar próbálja megvívni – egyre kétségbeesettebben és egyre esélytelenebbül – azokkal, akik egyre kevésbé hajlandók eltartani ezeket az üzleti entitásokat.
Az a ráció, amelynek a szellemében az ACTA elleni tüntetések és egyéb, interneten folyó akciók zajlanak (akkor is, ha ez nem feltétlenül tudatosult minden résztvevőben), azt mondja: a szerzőjogi ipar nem képes belátni, hogy fellépése a digitális korszak egésze ellen irányul.
Hiszen az információs társadalom létrejötte és működése elképzelhetetlen kalózok, hackerek és buherátorok munkája nélkül, akik gyakorlatilag megalapozták az információs társadalmat, és akik általában nem a jogkereskedők üzleti szempontjai alapján dolgoztak és dolgoznak ma is.
A digitális korszak valójában létre sem jöhetett volna az információ szabad megosztása nélkül, erről a Szilícium-völgyben vagy az MIT-n sokan és hosszasan mesélhetnének. Vajon a jelenlegi társadalom olyan lenne-e, mint amilyen most, ha a szabad letöltés-megosztás egyáltalán nem, vagy csak nagyon szigorú törvényes korlátok között zajlott volna az elmúlt évtizedekben? A jelenlegi szinten lenne-e a digitális írástudás, ha mindenki csak jogtiszta operációs rendszert használt volna a kezdetektől a számítógépén? Fejlődhetett volna-e a jelenlegi szintre a számítástechnika (mind a hardver, mind a szoftver részét illetően), ha a digitális kor hajnalán nem terjedtek volna villámgyorsan a másolt programok? (Csak zárójelben: az egyre fejlettebb technika a hardvergyártók és a hatalmas méretekben törvénytelenül másolt számítógépes játékok fejlesztőinek egymást ösztönző spiráljának is az eredménye.)
És vajon sikerült volna-e a felhasználóknak olyan ütemben megtanulni az új nyelvet, életformát, hogy lépést tarthassanak a korszakkal, ha nincs a szabad megosztás-letöltés jelensége, akár törvényszegés árán? Az információs társadalom létrehozóinak és aktív egyéni szereplőinek műveltsége, ismerettára, tudományos és/vagy szakmai előmenetele, egyáltalán kialakulása azért volt lehetséges – és nagyrészt ma is az –, mert szabadon megszerezhető források, eszközök és tartalmak álltak rendelkezésükre.
Az a zűrzavaros történet, amely jobbára észrevétlenül, de már régebben – értsd: a digitális kor hajnalán – elkezdődött, és jelenleg egyre hangosabban zajlik a szerzői jogok, illetve ennek kontrollja körül, egy forradalomnak az előszele. És ha nem egy, a jelenlegi formájában ismert internet teljes megsemmisítésével járó antiutópiába helyezzük a végkifejletét, akkor az is többé-kevésbé egyértelműnek tűnik, hogy a forradalom első konkrét áldozata a jelenlegi szerzőjogi diskurzus lesz.
Viszont az ezzel egyidejűleg és elkerülhetetlenül tovább bomló szálak annyira mélyen bevezetnek a fennálló társadalmi-gazdasági rend központi fogalmi szférájába (olyan alapköveket érintenek, mint a tulajdon, az egyéni szabadság és szuverenitás és egyéb alapjogok), hogy jelenleg nehéz megmondani, a forradalom milyen mértékben alakítja át a jelenlegi struktúrákat, mennyi idő alatt és mekkora járulékos károkkal zajlik le.
A forradalom kiindulópontja pedig az a meggyőződés, hogy a digitális kornak, amelyben jelenleg elkerülhetetlenül benne vagyunk, a lényege, legelső építőköve, alfája és ómegája az információ szabad megszerzésének és megosztásának a lehetősége – aki ezt kétségbe vonja, az magának a kornak és általában a társadalomnak a létjogosultságát kérdőjelezi meg.
És aki ezt nem ismeri fel, az induljon háborúba azokkal, akik viszont úgy gondolják, és akiknek a kezében a döntés van. Nem feltétlenül az Anonymousról van szó – habár ők kiválóan mutatják az utat egy olyan világ felé, amelyben a radikalizálódó internetszereplők ténylegesen döntenek milliárdok sorsáról –, hanem azokról, akik eldöntik, hogy megosztják-e, vagy megszerzik-e azt, amit akarnak.
A szerző a kronika.ro szerkesztője, a reflektorium.wordpress.com blog társszerzője.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok