Lehallgatok

Ezek alapján sokan hihetnék azt, hogy egyetemi hallgatókra szakosodott a lehallgató készülékem, holott szó sincs nemzedéki diszkriminációról. A lehallgatásokból megtudtam azt is, hogy a földhivatalban melyik íróasztal előtt tilos bármiféle ügyintézés végett megállni, mert a pontos időt is csak két hét múlva hajlandó közölni az irodista; tudom, a város ügyvédei közül kiknek sikerül legügyesebben elővarázsolniuk a végérvényesen elveszettnek kikiáltott telekkönyvi lapokat; tudom a húsvéti sonka különböző vallási rítusok szerinti elkészítési módját; sajgó csontok-ízületek orvoslására anyósok által már kipróbált kencék lajstromát… Szóval nagyon-nagyon sok mindent tudok. Az ismeretszerzéshez pedig a legkisebb erőfeszítést sem kell tennem, ahogy mondani szokás: még a kisujjamat sem mozdítom. Egyszerűen csak lehallgatok.

Nem, szupertitkos csodakészülékemről nem beszélhetek – nem azért, mert titkos, hanem azért, mert nincs ilyesmi a birtokomban. Én csupán a városi közszállítás járműveit használom, s mivel a munkaügyi és a földhivatal, illetve az egyetem közelében lakom, a fenti életbe vágóan fontos információkat maximális gyorsasággal, ráadásul első kézből szerezhetem be. Érezhetően némi ironikus éllel mondtam életbe vágóan fontosnak a közölteket, mivel csupán annak fontos, aki beszél róla. A többi utasnak még csak nem is közömbös – sokkal inkább idegesítő ez a rengeteg intim részlet. Jó ideje tart már, és mintha nem is akarna szűnni ez a feltűnősködési beszédkényszer. Ahogy felszáll valaki a buszra vagy villamosra, előkapja a telefont és nyomja a szöveget. (Mindig eszembe jut az, amit a londoni metrórobbantásokkor hallottam: olyan súlyos volt a helyzet, hogy az angolok is elővették mobiljaikat és felhívták a hozzátartozókat, nyilvános helyen ugyanis magánügyekről beszélni számukra elképzelhetetlen neveletlenség. A hatszáz éve nyírt gyep újabb vetülete! Ötszázkilencven… hány esztendő is van nekünk még addig hátra?)

Nem kell ahhoz lélekbúvárnak vagy társadalomtudósnak lenni, hogy ennek a logomániának a gyökeréig jussunk: ez bizonyítja önnön fontosságunkat. A telefonáló csinál valamit, a telefonálóval foglalkozik valaki, kíváncsi arra, amit ő közölni méltóztatik. (Holott ugyebár nem erre találták ki – de hát ezt mindannyian jól tudjuk.) S ha tudományos kísérletet-kutatást folytatnék ez ügyben (ami álljon tőlem távol!), jó bizonyítékkal is szolgálhatnék fentebbi megállapításomra. Mert akkor fogalmazódott meg bennem, amikor észrevettem egy kinézete alapján egyértelműen hajléktalan, lecsúszott, szerencsétlen embert araszolni az utcán, kukából előkapart koszlott papucsot szorítva füléhez és közben beszélni, beszélni… Csak ő tudja, mit és kinek. De egy percre volt ő is valaki. Törődtek vele, meghallgatták a mondandóját.