Lávafolyások

Beindította a motort, kiállt a parkolóból s indult is, szívében valami különös kalandvággyal, amit csak a képernyő, a papír, a könyvek s a nők előtt szokott érezni. Egyedül akart lenni, olyan egyedül, amilyen egyedül csak lehet, kizárólag a magányért vállalni a felelősséget, a magányért, amely benne motoz vagy inkább körülötte, és benne mégis. Az egyik kezével megírja a Gödört és A fejedelmet, a másikkal megalapítja a legseggnyalóbb lapot, s a forradalom után a rasszisták tűzfészkét. De mindez nem számít, mert a pestis közeleg, a halállepkék cincognak, s az uralkodó zokog, amikor olasz kedvencét megölik.
Az úton alig voltak, kevesen keltek olyan korán, mint ő. Nyomta a gázt, ha kellett, sebességet váltott, és közben azt hallgatta, Most múlik pontosan… Engedte, hadd menjen, nem kellett neki most senki és semmi, csak ez a mélyen sistergő fájdalom, annyira mélyen, hogy már bánat inkább, valami furcsa szomorúság, villámlik, mennydörög.
Állítólag négerekkel dolgozott, nem ő írta a könyveit. De hát a szöveg szempontjából olyan mindegy, hogy ki írta. Állítólag Shakespeare drámáit sem Shakespeare írta, de kit érdekel, amikor azt olvassa, „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”? Senkit. A mondatok dübögnek, a feszültség iramlik, az alakok élnek, a szerző meg…
Megérkezett. Leállította a kocsit, magához vette a kis hátitáskát, és a meredek erdei ösvényeken leereszkedett a völgybe. A parton majdnem senki, csak a szél vagy inkább szellő nyaldosta a füvet meg a homokot. Fürdőnadrágra vetkőzött és bement a vízbe.
A víz nem volt meleg, nem volt hideg sem, éppen jó, ha az ember fürdeni akar és megszabadulni mindentől, ami benne van, vagy ami felbukkanhat belőle. Lustán tempózott, mintha fürdene. Nem úszott remekül, csak a gyorsúszást tudta igazán, az meg nem arra való, hogy az ember élvezze a tavat. Ezért is szerette a sós fürdőket, Kolozst meg Szovátát, ahol nem kell kínlódnia, hogy fennmaradjon, elfekszik a vízen és gondolhat bármire. Itt is el tudott feküdni, de a keze meg a lába nem állhatott meg, ha lassan is, de mozgatnia kellett őket, ha nem akart megfulladni. Egyelőre nem, gondolta mosolyogva.
Kiment, megtörülközött, hátát a fa törzsének vetette és olvasni kezdett. Sem a pestissel, sem a halállepkékkel nem tudott betelni, s a szöveg lélegzése, lüktetése egy nagy erdélyi regényre emlékeztette, ahol a deák a Világkrónika segítségével szabadítja ki a török fogságba hurcolt vén papot, s a sárga, iromba madár folyton figyeli a napozó gyíkot. Figyellek, madár, mosolyodott el megint.
Szállingóztak a fürdőzők, megtelt morajukkal a part. Mennyire más lenne a Bükkben, ahol a kirándulók öntelt lármája a manelére rikoltozna, s a szemét minden második lépésre elvenné a kedvét az élettől. Itt is sokan voltak, szemét is itt-ott, a sok kuka mégis civilizáltabbá, elviselhetőbbé tette az embereket, és a zene, ha volt, egyáltalán nem üvöltött. Minden bensőségesebb és emberibb, mint a gyönyörű tó a tán még gyönyörűbb fenyőerdő karéjában.
Visszatért a fejedelemhez, aki most tudta meg, hogy kedvenc olasz magiszterét meggyilkolták. Miért is csodálkozik ez a sokat megélt, okos ember, hiszen a szeretet semmi, ha nem tudjuk, hogy vége lesz, hogy elveszíthetjük és el is fogjuk veszíteni, hogy magunkban kell megőriznünk, mert másra nem számíthatunk, csak önmagunkra. Mindannyian reménykedünk, hogy nem így lesz, velünk nem így, velünk egészen másképpen, s csodálkozunk, amikor kiderül, amit régen és nagyon pontosan tudtunk. A némbernél, kit szeretett s kit ágyában megölt. Talán így a legbecsületesebb.
Letette a könyvet, visszament a vízbe, a hátára heveredett, mélán cammogott a tóban. Az égre nézett, a halvány, valahogy mégis tűző napra, erre az irdatlan lágytojásra, és a holdra gondolt. Lávafolyások, mondta neki egy hűvös tekintetű fiatalember, amikor arról beszélgettek, a hold olyan, akár egy bölcs arca, még a ráncok is látszanak rajta. Lávafolyások, világosította fel a fiatalember, pedig volt érzéke a költészethez, csak szerette, ha mindig neki van igaza, és az igazság bunkójával lesújthat. Lehunyta a szemét, megpróbálta elképzelni a holdat. A nap mögött mosolygott, legyintett az üres igazságokra. Nem, a szeretet nem olyan. Ne haragudj, amiért neked nincs. Amiért benned nincs. Lávafolyások, ugyan már.
Észre sem vette, de már vagy negyedórája feküdt a vízen, mozdulatlanul, akár egy boldog halott.