Krulik Zoltán: az első ihlet játék közben születik

– Sokan próbálják meghatározni a Makám együttes zenei stílusát, a muzsikájukra illő műfaji találgatások során egyaránt elhangzik az etno és a dzsessz is. Hogyan határozná meg ön együttese zenei stílusát?
– Ezek a műfaji besorolások mind illenek a Makámhoz. Azonban az a kategória, ami mostanra kikristályosodott és én is elfogadom, az a világzene – ezt kimondottan arra a műfajra vonatkoztatják, amit mi játsszunk. Tehát többféle kulturális inspiráció kiérződik a zenénkből, aminek a szintéziséből születik egy újfajta hangzás.

Nyilván minden zenekarnak más a stílusa, de büszke vagyok arra a megállapításra – amit nem én mondtam, hanem mások –, hogy amint megszületik egy Makám-dal, az felismerhető, függetlenül attól, hogy Palya Bea, Bognár Szilvia, Lovász Irén, Szalóki Ágnes vagy Lázár Erika énekli, és itt hosszasan sorolhatnám az előadók nevét. Vagyis ezeknek az előadóknak mind megvan a maga egyéni stílusa, de maga a zene „szövete” minden esetben ugyanaz és teljesen egyedi.

– Többféle kulturális inspirációról beszélt, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nemcsak a magyar, hanem más népek zenei motívumait is beviszik az előadásmódjukba. Célzatos ez a törekvés?
– Spontán alkotó vagyok, vagyis hagyom magamra hatni a különféle zenei hatásokat, de amit megszeretek, az belém ivódik. Mondják is a dalainkra, hogy ez romános dallam, ez meg klezmeres, amaz pedig indiai hangzású. Természetesen ez így van, de a dalokat én írtam, és ez így vállalható is. Egyébként a multikulturalitás már zsenge gyermekkoromban megfogott, ugyanis egy olyan ipari városban nevelkedtem – Tatabányán –, ahol svábok, szlovákok éltek, ezenkívül rengeteg helyről jöttek oda munkások.

A nagyapám például lengyel volt. Kisdiákként Pannonhalmára kerültem, ott pedig nagyon megfogott a gregorián zene, ami ősi keresztény zene ugyan, de még ma is szól a templomokban. A fiatalság hozta az akkori popzenei kultúrát, később távolabbi dolgok kezdtek érdekelni, mint például az indiai zene. Emiatt szitározni tanultam Kozma Andrástól. De megfogott a balkáni zene is, illetve az afrikai ritmusok, és ezeket hallgatva olyan kompozíciókat írtam, amikben ezek a hatások ötvöződnek. De ebbe az archaizáló zenei stílusba belekeveredtek a mai populáris zenei hatások is.

– Előadásaikon rengeteg, az átlagember számára ismeretlen, egzotikus hangszert felvonultatnak. Meny-nyire inspiráló hatású egy-egy újabb hangszer a dalok komponálásában?
– Mindenképpen inspirál a hangszer, az új még inkább. Többek közt az otthonomban egy szitár van az ágyam fölött, van egy indiai harmóniumom, amit Ahmedabadból hoztam. Ezek a hangszerek ott vannak körülöttem, és időnként „babusgatom”, megnyomom, meghúzom, megpendítem őket, és a hangok elindítanak bennem egy olyan folyamatot, amiből dal lesz. A Makám hangszerparkjáról azonban elmondható, hogy alapvetően európai, illetve klasszicizálódott hangszerekből tevődik össze.

Ilyen a spanyol gitár, a hegedű, a basszusgitár, ami a nagybőgőnek egy elektromos változata, a klarinét, a szoprán szaxofon, illetve archaikusabb időkből származik a furulya, a kaval, amit a moldvaiak is használnak. De megszólaltatjuk az udut, ami még régebbi, afrikai ütőhangszer, úgy néz ki, mint egy váza, s nagyon sok különleges hangot lehet kicsiholni belőle. Vagy ott van például a zanza, lényegében egy dobozka, egy rezonátortest, amire kis fémlapokat erősítettek a hangszerkészítő mesterek, és hüvelykujjal kell pengetni. Használunk még marimbát, illetve vasdobot, ami a karibi kultúrából származik.

– Járt is azokban az országokban, ahonnan a hangszereik származnak?
– Bulgáriában többször is jártunk, de voltam Indiában is, ezt az Ahmedabad című dalunkban meg is örökítettem. Afrikában viszont nem jártunk, de annyira gazdag a hangzóanyag-készletünk, hogy gyakorlatilag bármihez hozzájutunk. Tavaly például Genfben egy fesztiválon olyan afrikai zenekarral találkoztunk, amely nagyon mély benyomást tett ránk.

– Ha választania kellene, a magyart leszámítva, melyik nép zenéjét sorolná az ön számára legkedvesebbek közé?
– A gregorián zenét, amiről elmondhatjuk, hogy nemzetek fölötti muzsika, mert a mai napig éneklik Európa-szerte a bencés kolostorokban, de nem csak ott. Ez vokális zene, ritkán használnak hozzá hangszeres kíséretet, pusztán emberi hangon szólal meg. Ez engem nagyon megindít. De semmiképp nem tudnám a különféle népek zenéjét rangsorolni, inkább azt mondanám, hogy voltak korszakok, amikor egyik vagy másik nép zenéje éppen a favorit volt nálam. Volt időszak, amikor az indiai zene volt a favorit, például, amikor szitározni tanultam.

De említhetném akár a balkáni zenét is – és ezt nagy általánosságban mondom –, mert a bolgár muzsikát nagyon szeretem, de ugyanúgy nagyon kedvelem a románt is. Bartók Béla is feldolgozta a román népzenét, és gyönyörű magyar zenét írt belőle. Az egymásmellettiség nagyon fontos számomra. Például a Fonó című dalunknak, amit az erdélyi körutunk során több helyen is elénekeltünk, az az üzenete, hogy sok jó ember kis helyen is elfér.

Vagyis így kellene élnünk itt, a Kárpát-medencében: egymást szeretve, és nem egymást szidva. De a felsorolást folytatva, a bolgár és a román után a szerb zenét említeném és nemcsak azért, mert Dávidnak, a klarinétosunknak az egyik nagypapája szerb. Nagyon színes a népesség Magyarországon és Szent István óta tudjuk, hogy befogadó nép a magyar.

– Nagyon sok nép zenéjét tanulmányozta, ismeri. Van-e közös vonás a különféle népek zenéjében?
– A pentatónia olyan közös hangzás, ami minden népzenei kultúrában felismerhető, erre egyébként Bartók Béla is felhívja a figyelmet.

– Nagyon széles az érdeklődési köre, hiszen köztudott önről, hogy huszonéves koráig verseket írt, de kacsingatott a képzőművészetek felé is. Mikor döntötte el végérvényesen, hogy a zenét választja?
– Amikor az ember fiatal, sok minden érdekli, de 20–30 között már le kell tenni a voksot valami mellett. A zene hívása volt nálam az erősebb, ekkor alapítottam a Kreatív Stúdió 5 nevű zenekaromat, majd ebből lett a Makám és Kolinda, illetve a Makám. Gyakorlatilag azóta ezzel foglalkozom, ebből élek, ez a hivatásom és hála istennek elmondható, hogy annyira sikeres az együttes, hogy ebből meg is tudunk élni. A versírás ott köszön vissza, hogy a dalaink szövegét is én írom.

– Egy korábbi interjújában olvastam, hogy önnek játék a komponálás...
– Valóban így van, a komponálás játék számomra, még ha maga az alkotási folyamat az agyban játszódik is le. Szeretem azt, ha az első ihlet játék közben érkezik, ami bármilyen játék lehet. Például hangszeres játék, de akár az is, hogy farigcsál az ember csak úgy, különösebb cél nélkül a kertben. Van egy kertem Balatonfelvidéken, egy pici faluban, ami nagyon ihlető tud lenni, nyaranta igyekszem minél többet ott időzni. Aztán a kertembe elvonulva születnek az olyan dalok, mint a Csigabiga, Elszökött a kisteknőcöm, amik mind valódi történetek. A kert hihetetlenül inspirál...

– Konkrétabban, hogyan születnek a dalaik?
– Ez nagyon érdekes folyamat. Például az első lemezünk úgy született, hogy a Fonorekords felkért, a sok hangszeres felvétel után rukkoljak elő egy daloslemezzel, ez lett a Skanzen című lemezünk, ami aztán elindított egy lavinát. Annyira megszerettem a dalos kifejezési formát, hogy nem is tudok szabadulni tőle, állandóan írom a dalokat. Most készült el egy új lemezünk, de én már jövőre készülök egy gyereklemezzel, amelynek nyolc-tíz dala már megvan. Ez állandó öngerjesztő folyamat.

– Huszonöt éves a Makám, ünnepi műsorral készülnek és megjelenik egy lemez is. Ezen túlmenően mik a tervei az együttesnek?
– Hogy minél több helyre eljussunk koncertezni. Mivel a dalaink magyarul szólnak, elsősorban magyar nyelvterületekre szeretnénk eljutni. Örömmel tölt el, hogy Felvidéken is egyre többet játsszunk, nemrég voltunk Martoson, Komáromban, illetve Pozsonyban. Erdélyben is sokszor megfordultunk egy-egy fellépés erejéig, a Vajdaságban azonban csak egy-két alkalommal voltunk. De abban reménykedünk, hogy a közelmúltban tett ötfellépéses erdélyi koncertsorozatunk jó hírünket kelti és majd meghívnak olyan erdélyi városokba is, mint például Kolozsvár, ahol még nem játszottunk.