Közelkép: álom, álom, hackelt álom

A Mátrix fordulatos története és újszerű, a számítógépes animáció kínálta lehetőségeket maximálisan kihasználó látványvilága egy csapásra kultuszfilmmé tette a Wachowski fivérek alkotását. Most, tíz év után újabb, bizonyos elemeiben hasonló témát feldolgozó történet előtt nyílt meg a lehetőség, hogy ugyanilyen sikeressé váljon: Christopher Nolan Eredet című filmjének sztorija és látványvilága legalább annyira lenyűgöző, mint a Mátrix a maga korában. Ráadásul a Batman: kezdődik!-kel és a Sötét lovaggal már óriásit dobbantó rendező – ki ne emlékezne: Nolan úgy volt képes a denevérjelmezes hős kalandjait fajsúlyos, a képregény sötét hangulatát hátborzongató hűséggel visszaadó módon vászonra alkalmazni, hogy előtte már számos neves rendező, köztük Tim Burton, megrendezte a maga Batman-filmjét – nem egy külső erő által létrehozott világba küldte hőseit, hanem egy annál sokkalta veszélyesebb és kiismerhetetlenebb univerzumba: az emberi tudatalattiba.

Az Eredet főszereplői – a Leonardo DiCaprio által kitűnően megformált Dom Cobb nevű kalandor és csapata – ugyanis meglehetősen sajátos munkakör képviselői: álomtolvajok. Munkájuk lényege, hogy képesek behatolni bárki álmaiba, hogy ott csatangolva értékes, a „páciens” elméjében rejlő információkra tegyenek szert, amelyeket aztán jó pénzért továbbadhatnak megbízóiknak. A felvetés elég nyomasztó: az életben maradásért zajló kemény harc immár nem csupán a külvilágban zajlik, de az atomizálódott társadalom alapegységévé vált individuum eddig biztos menedéknek tűnő belső univerzuma sincs már biztonságban.

A sztoriba éppen akkor kapcsolódunk be, amikor kiderül, hogy az „álomhackerkedés” nem a legbiztosabb kenyérkereseti lehetőség: az álombéli ipari kémkedés célpontja, egy japán óriásvállalat tulajdonosa ugyanis kellőképpen felvértezte magát a tudatalattija elleni alattomos támadások ellen, ráadásul Dom tudatalattija is önálló életre kel, meghiúsítva ezzel a küldetést. Szaito, a célpont (Ken Watanabe) azonban tisztában van Cobb tehetségével, és a bosszú helyett inkább új megbízással kecsegteti. Igaz, a feladat minden eddiginél nehezebb: nem megszereznie, hanem elültetnie kell egy ötletet a japán mágnás üzleti riválisának elméjében. Cobb elvállalja a feladatot, annak nehézsége miatt azonban tisztában van azzal, hogy egyedül nem boldogulna, így profi csapatot verbuvál, amelyben az építésztől a nehézfiún át az „álomtechnikusig” számos karakter helyet kap, hogy aztán soha nem látott utazásra induljanak térben és az emberi elmében egyszerre.

Az animétól a görög mítoszokig

A fentiekből is látszik, hogy Nolan sztorijához számos klasszikus mű alkotóelemeit felhasználta. Maga a történet mintha csak egy Philip K. Dick-regény alapján született volna – a sci-fi egyik gigászának számító író művei alapján olyan filmek készültek, mint a Szárnyas fejvadász, Az emlékmás vagy A felejtés bére, amelyek közül utóbbi kettő szintén az emberi elme manipulálásának lehetőségeivel foglalkozik –, de könnyen felismerhetők benne a Mátrix alaptörténetének elemei is. Ezen túlmenően azonban a Mátrix alapjául is szolgáló japán animék is visszaköszönnek a filmből, a futurisztikus környezet, maga az alapsztori, illetve a karakterek akár egy nívósabb nippon rajzfilmsorozatból is előbújhattak volna.

Ezt az analógiát erősíti az is, hogy a film alapkonfliktusának helyszínéül is a távol-keleti szigetország szolgál, Cobb megbízója maga is japán, a megbízást pedig Tokióban kapja meg. Megidéződik egy másik sci-fi alapmű, a Solaris is: ahogy Stanislaw Lem művében Chris Kelvint folyamatosan halott felesége emléke gyötri, Dom Cobb is ugyanúgy szenved öngyilkos felesége tudatalattijába befészkelődött emlékképe miatt. Egy sítalpas-lövöldözős üldözési jelenet pedig – ha már amolyan kémfilmről van szó – a James Bond-filmek előtti tisztelgésként is értelmezhető, a képek A kém, aki szeretett engem című részből lehetnek ismerősek.

De Nolan a klasszikus mítoszokhoz is visszanyúlt: az Eredet a krétai Labürünthosz ógörög történetét is felhasználja, ráadásul nem is csupán utalásszerűen. A csapatba ugyanis egy építész is kell, aki megtervezi az akció közegéül szolgáló álmok helyszíneit, az erre kiválasztott fiatal építészhallgató lányt pedig Ariadnénak hívják. Ez az Ariadné azonban nem egészen az az Ariadné, aki Thészeuszt egy fonalgombolyag segítségével kijuttatta a labirintusból: itt ő maga tervezi a labirintust, amelyben a főhősök bolyonganak. Ez is jelzi, hogy a számos, más művekből ismerős elem ellenére nincs szó koppintásról: az Eredet önálló, teljes értékű alkotás, amely nem csupán átveszi, de újra is értelmezi a klasszikus motívumokat.

Nolan játékai

Ha már a történet az emberi elmében játszódik, akkor Nolan úgy döntött, hogy tényleg játszani fog – elsősorban a nézővel. Az Eredet ugyanis rejtett vagy nyilvánvaló utalások, analógiák és fordulatok egész arzenáljából építkezik, amelyeknek fölfedezése, összeillesztése és kibogozása nem kis erőfeszítést igényel a befogadótól. Ha beültünk a filmre, menthetetlenül beszippant Ariadné labirintusa, és egy idő után már mi magunk sem tudjuk eldönteni, melyik a helyes irány, és merre van a kiút. Már ha van egyáltalán – a lehetőségek között ugyanis az az eshetőség is előkelő helyet kapott, hogy maga a való világnak hitt közeg is csupán álom.

A Nolan-féle játszadozás egyik legjellemzőbb példája a Cobb halott felesége és az álmodókat a történet szerint az ébrenlétbe visszahozó dal kapcsolata. Az álomtolvajlás egyik alapszabálya az, hogy az ember elméje legyen tiszta, ne terheljék nyomasztó múltbeli árnyak, olyan dolgok, amelyek miatt szorong, amelyeket megbánt. Ezek ugyanis az álombeli küldetés során egyre inkább előtérbe kerülnek,  megerősödnek és végül uralmuk alá hajtják. Mármost a dal, amely a kellő pillanatban jelzi az álmodónak, ha az belefeledkezett volna álmába, hogy csupán alszik, Edith Piaf Je ne regrette rien – azaz Nem bánok semmit – című száma. Cobb feleségét viszont Marion Cotillard játssza, az a francia színésznő, aki néhány éve Oscar-díjat kapott a Piaf életéről szóló La vie en rose című film főszereplőjeként nyújtott alakításáért.

De a játék részét képezik azok a jelenetek is, amelyek egyre mélyebbre vetik a nézőt a labirintusban, és amelyek azt szolgálják, hogy elbizonytalanodjon: valóban egyértelműen eldönthető, melyik a való világ és melyik az álom? Ilyen az az epizód, amikor Cobb Mombasában menekül üldözői elől, majd hirtelen egy olyan szűk sikátorban találja magát, amelyen alig bírja átpréselni magát, de a film zárása is ebbe a sorba illeszkedik.

Nolan emellett rafinált képi utalásokkal érezteti az álmok megfoghatatlanságát: az álomvilág megragadása még magának Ariadnénak sem sikerül, aki rövid idő alatt a tudatalattiban létező világ legtehetségesebb formálójává válik, de amikor meg akarja érinteni az általa alkotott tükröt – amely egy másik tükörrel szembeállítva végtelenített képet mutat, jelezve ezzel az egymásba épülő álomszintek, az álom az álomban jelenség infinitását – a tükör darabjaira hullik.

Párizs, föltekerve

Ha a képi világnál tartunk, azt a lélegzetelállító és a szürreális kifejezéssel jellemezhetnénk a legjobban. Mindezt úgy, hogy Nolan a lehető legdiszkrétebben használja ki a számítógépes animációt: igaz, hogy a film kulcsjelenetei mind-mind CGI-technikával készültek, de mégsem harsány, olcsó trükköket látunk. Az a jelenet, amelyben Ariadné „föltekeri” Párizst, eredeti ugyan, de a leglenyűgözőbb epizód mégiscsak az, amelyben a technikust játszó Joseph Gordon-Levitt az „álom az álomban” fázis második szintjén az első szinten bekövetkezett események miatt a súlytalanság állapotában kénytelen keresztülverekedni magát egy ellenséges ügynököktől hemzsegő, ide-oda forgó szállodai folyosón. A látványvilághoz méltó aláfestésként szolgál Hans Zimmer sejtelmes, gyakorta borzongató zenéje.

Természetesen nem lehet szó nélkül hagyni a szereplőket sem: Leonardo DiCaprio A tégla és a Viharsziget után ismét csak bebizonyítja, hogy kitűnő színész, az utóbbiban nyújtott alakításhoz hasonlóan itt is meggyőzően hozza a múltbéli traumát feldolgozni képtelen, sérült lelkű figurát. Méltó párja az Ariadnét játszó Ellen Page, akit a Juno című filmből ismerhetünk, de telitalálat volt az angol nehézfiút, Eamest játszó Tom Hardy kiválasztása is.

Mindezek alapján nyugodtan elmondhatjuk, hogy az Eredet az elmúlt évek egyik legnagyobb filmes dobása, vérbeli, a jövőben vélhetően az alapművek között emlegetendő sci-fi. Főleg akkor, ha a feszültséget a Vége főcím után is megtartó zárás és a film sikere nem csábítja arra az alkotókat, hogy a folytatást is elkészítsék – láttuk a Mátrix esetében, hogy ez  milyen eredménnyel jár. Az Eredet úgy alkot kerek történetet, hogy nincs rövidre zárva. Christopher Nolan igazi, kultuszfilmesélyes sztorit álmodott vászonra.