„Közéleti embernek születtem”

– Ha túlzás is volna azt állítani, hogy minden nagyváradi lakos személyesen ismeri Pásztai Ottót, azt hiszem, alig akad olyan ember, aki a nevét ne ismerné: a város közéletének egyik pótolhatatlan résztvevője. A közélet iránti érdeklődés nyugdíjaskorában jelentkezett, vagy már azelőtt is?

– Azt hiszem, hogy közéleti embernek születtem: 34 évig voltam a Kémia Sportegyesület elnöke és ugyancsak három évtizednél is tovább vezettem a városi és megyei sakkszövetséget. Közben folyamatosan szerveztem kirándulásokat, hirtelen meg sem tudnám mondani, hányat. Háromszáznál mindenképpen többet. Emellett a munkahelyemen a könyvtár megszervezését és állandó bővítését is vállaltam.

– Mindezt pedig nem holmi szinekúraszerű munkahelyen, hisz a vegyészet, a vegyészmérnöki a csúcsszakmák egyikének számított. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte – tudtommal ott elméleti (kutató) vegyészetet tanítanak, a mérnöki szak Temesváron volt. Hogy is van ez?

– Nincsen semmiféle ellentmondás: igen, kutatókémiát végeztem, de 1958-tól mindenkit, aki a vegyiparban dolgozott, mérnöknek „nyilvánítottak”.

– Az említett közösségi tevékenységek mellett mennyire jutott ideje a szakmai elmélyülésre, továbbképzésre?

– Annyira, hogy például tagja voltam annak az öttagú műszaki bizottságnak, amely az ország lakk- és festékiparának a receptúráját és az állami szabványokat ellenőrizte, irányította. A nevemhez fűződik tizenhat szervetlen pigmens állami szabványának kidolgozása, hét szabadalmam, közel száz újításom van. Részt vettem minden nagy beruházás technológiai beindításában, de végeztem piackutatást is a Közel-Keleten, Szíriában, Libanonban és Irakban. Érdekességként mondom, hogy ez épp akkortájt volt, amikor Szaddám Husszein hatalomra került.

– Ilyen magas hőfokon égő ember számára a nyugdíj az óhajtott nyugalmat jelentette-e vagy a nyüzsgő élet hiányát?

– A sportkörökben tovább működtem – ha jól számolom, összesen tizenhétféle sportot űztem az idők során. S aztán jött az 1989-es változás, amikor ismét felpörgött az élet.

– A nagyváradi vegyipar mélyrepülése 1990-ben kezdődött. Milyen pörgésre utal?

– Körülbelül tíz éven át különböző kereskedelmi társaságokban működtem, részben mint tag, részben mint tulajdonos.

– Mivel foglalkozott?

– Amolyan hőskori tevékenységek voltak, export-import kft.-k.

– S aztán 1994-től a Premontrei Öregdiákok Egyesülete. A kívülálló számára úgy tűnik, hogy ez az egyesület a kevés spontánul, mondjam úgy, alulról kezdeményezett civil szervezet egyike. Jól látom?

– Nagyjából igen, de azért nem ennyire egyszerű. 1990 után sorra alakultak a Kárpát-medence volt premontrei tanintézeteinek öregdiák-egyesületei. A gödöllőiek, kassaiak, szombathelyiek, keszthelyiek már egyesületi tagokként vettek részt a mi utolsó iskolaigazgatónk, Tauszik Alajos gyémántmiséjén, akkor kerültünk velük kapcsolatba, meghívtak minket és javasolták, hogy valamiképpen mi is legyünk hivatalos egyesület, mert úgy sokkal könnyebb a kapcsolattartás. Tehát 1994-ben gödöllői „sugallatra” alakult meg a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesülete. Végső soron viszont ez sem volt egészen előzmények nélküli, hiszen a két világháború között létezett Váradon a Jászópremontrei Iskolák Barátainak Szövetsége, 1943-ban, éppen abban az időben, amikor a mi évfolyamunk is a főgimnáziumba járt, volt egy nagyszabású találkozójuk. De térjünk vissza a mi mostani egyesületünkhöz: 1994-ben, amikor megalakultunk, 44 tagunk volt. Most 158-an vagyunk.

– Nem szándékom szőrszálhasogatónak tűnni, de 1948-ban megszűnt a vallásos oktatás. Közben akkor hogyan is nőtt közel négyszeresére a taglétszám?

– Nagyon egyszerű: 1948-ban a főgimnázium nyolc osztályában volt összesen 328 diák. Ebből 1994-ben körülbelül 90-en voltak az országban, 30-32-en Magyarországon éltek, a többiek szerte a nagyvilágban. Tehát amíg megkerestük és megtaláltuk egymást, az időbe telt. A „megtaláltak” beléptek az egyesületbe, de sajnos folyamatos a természetes „kilépés” is: 16 év alatt 81 kollégától kellett örök búcsút vennünk.

– A helyi sajtóban folyamatosan adnak hírt az egyesületi tevékenységükről. Sok mindennel foglalkoznak…

– Elsődleges célunk a renddel és a főgimnáziummal kapcsolatos anyagok összegyűjtése, az egykori diákok felkutatása, a folyamatos kapcsolattartás. Érettségi találkozókat szervezünk, ezüst-, arany-, gyémánt- és vasdiplomákat adunk át ilyenkor, minden esetben nagy a lelkesedés és az érzelmi feltöltődés. Számon tartjuk nemcsak a tagok születés- és névnapját, de a kedves feleségekét is. És mindenkit felköszöntünk. Mondanom sem kell, hogy nem csak a Nagyváradon élőket. Tudja, milyen meghatóak a távolból érkező visszajelzések? De a rendszeres havi összejöveteleink mellett – melyekre ha csak tehetjük, meghívunk egy-egy érdekes témával foglalkozó előadót – foglalkozunk az iskolák patronálásával is. Előbb csak a két egyházi iskolát, a katolikus Szent Lászlót és a református Lorántffy Zsuzsannát „vettük a szárnyaink alá”, illetve a két cserkészcsapatot, a Szent Lászlót és az I. Rákóczi Györgyöt. Később megkerestek a főgimnázium utódiskolájából, a Mihai Eminescuból, illetve a Tanítóképzőből is, úgyhogy jó ideje velük is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Versenyeken vesznek részt a gyerekek, illetve kapcsolataink révén táboroztatási lehetőségeink is vannak Keszthelyen, a Dunakanyarban, a Bükkben és másutt.

– Ez mind pénzbe kerül. Ne haragudjon, ha megkérdezem, állandó jövedelmük van-e?

– Hát arról igazán nincs szó, hogy fürödnénk a pénzben. Az állandó „jövedelem” a tagdíjakból származik, illetve az adományokból. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mint anynyi más esetben, mi sem azoktól kapjuk a legtöbbet, akiktől esetleg elvárható volna. Induláskor például szétküldtünk a világon minden premontrei iskolába egy-egy bemutatkozó levelet, a száztizenvalahányból körülbelül tizennyolc válaszolt. Az induláshoz annyira szükséges legnagyobb adományt az innsbrucki premontreiektől kaptuk.

– A rengeteg szervezési munka mellett Pásztai Ottónak az egyesület kiadványai megszerkesztésére is jut ideje? Hogy jutott eszükbe kiadványokat megjelentetni?

– Nincsenek kiadói ambícióink, erről szó sincs. Először 1996-ban adtunk ki egy emlékkönyvet, ugyanabban az évben a szentmártoni rendházról és a Félixfürdőről egy könyvet, majd 1998-ban a mai napig keresett Röhög a vesém diákhumor-összeállítást, amelyet három egykori premontrei magyartanár gyűjtött össze. Aztán évekig hiába pályáztunk, figyelembe se vették. 2004-től viszont szerencsére egyre több támogatást kapunk a kiadványainkra a várostól és nagymértékben a megyei tanácstól. Kiadványaink között van dr. Károlyi Irenaeusról, a kiváló fizikusról szóló, a nagyváradi sakktörténettel foglalkozó könyvünk, a háromkötetes Nótacsokor, a nagyváradi műkedvelő színjátszás történetéről szóló könyv, illetve az igazán hiánypótló Dutka Ákos, illetve Emőd Tamás verseskötet. Emellett kiadtuk a Katolikus papköltők antológiáját, valamint részt vettünk a Nagyvárad ipartörténete című monográfia szerkesztésében is. Készülőben a Nagyvárad sporttörténete, egyelőre még fiókban. És 1999 óta évente kétszer, áprilisban és októberben kiadjuk a Hírlevelünket, amiben az egyesület minden eseményéről igyekszünk tudósítani.

– Nem tudom, mennyire lehet utánpótlásról beszélni? Hisz végeredményben a premontrei oktatás nálunk még nem állt vissza.

– Az utolsó két-három évben 20–25 olyan új tagunk jelentkezett, akik más iskolákban végeztek, de a mi egyesületünkhöz szeretnének tartozni. Természetesen befogadtuk őket, mivel elfogadták céljainkat, terveinket, tevékenységeinket, és aktívan részt vesznek egyesületünk életében.

– És a mostani diákság hogyan viszonyul a premontrei szellemiséghez?

– Nem merném azt mondani, hogy minden szempontból a magukénak vallják. Más világ ez a mai, mint az volt, amikor mi jártunk iskolába. De a Szent László Gimnáziumba járó kisdiákok mintha „elkapták” volna a szellemiséget. A Szent László-jelvényes nyakkendőjükre mindenesetre nagyon büszkék. Szeretnénk remélni, hogy jövőjüket hasonló szellemben élik meg, s ők lesznek az utánpótlás...