Amikor a farizeusok megkörnyékezik őt és vitába száll velük, egy helyen megjegyzi: „Ha ekkora a bennetek levő világosság (amit az emberek felé mutattok s. m.), mekkora lehet a (bennetek levő) sötétség?” Ez fogalmazódott meg nagyon határozottan bennem a cikk olvasásakor, s kísérte ezt egy adag rezignáltság amiatt, hogy ténylegesen olyan világban élünk-e, amelyben a túlmediatizált nagyközönség torkán bármit le lehet nyomni, anélkül, hogy ízlelnénk, rágnánk, vagy egy kicsit is visszakérődznénk belőle. S mindezt halálos természetességgel (t)esszük.

„Boszorkányüldözés”

A cím (Otthon szülni veszélyes) már önmagában elvágja a lehetőségét a szabad olvasói gondolkodásnak és döntéshozatalnak. Ez véleményem szerint durva újságírói húzás, mert a média alapvetően semleges álláspontot közvetít, ha meg egy-két véleményt tesz általános érvényűvé, ahogy ez a címben megtörtént, átminősül olcsó propagandává. Ilyen húzásokért jobb lapoknál keményen szoktak fizetni a háttércsoportok, ahol meg nem, az csak egy bulvárlap lehet. Ez lenne a Krónika? Én nem vagyok rendszeres olvasója a Krónikának, nem elvi okok miatt, ám őszintén úgy hittem, többet ér rajta a mundér, semhogy ilyen „olcsón” besározza.

Az első bekezdés jól indít: „Rendszeresen tart »szülésfelkészítő tréninget« Erdélyben az otthon szülést népszerűsítő dr. Geréb Ágnes budapesti szülész-nőgyógyász, akit 2007-ben a magyarországi bíróság három évre eltiltott szakmája gyakorlásától, jelenleg pedig több büntetőper is folyik ellene”. Na, tessék neked erdélyi publikum, ismerkedhetsz az alternatív szüléssel, Szent István előtt és után bábával vagy a nélkül jött napvilágra a gyermek, fél évszázada sincs, hogy kórházi szülést gyakorlunk és máris boszorkányüldözést csináltunk egy néhány évezredes rítusból. Nem büdös ez egy kicsit? Már most, a legelején… Fejétől büdösödik.

Geréb Ágnesék, először is, nem tartanak rendszeresen szülésfelkészítőt. Ilyen csak kettő volt eddig Marosvásárhelyen, és a mostani Kolozsváron. Ahhoz képest, hogy ez a nő és csapata több évtizede gyakorolja hivatását Magyarországon, ez a kezdeményezés itt Erdélyben számomra nem tűnik túlkapásnak, de szülészeteket veszélyeztető bojkottálásnak sem. Mégis egyesek számára veszélyes, sőt kínos az ő ittléte. Vajon kicsodák mutatnak ujjal és kiáltanak farkast? A hasonló szakmát űző, köpenyt viselő, intézményi hátteret élvező szülészorvosok. Miért? Megmondom, de szerintem sokan kitalálhatták már.

Egyik indok a pénz. Mi családapák tudjuk, hogy a szülés ma már nem gyerekjáték, ha kedves feleségedről gondoskodni akarsz, legyen boríték a zsebedben, és legalább kéthavi fizetés szétosztva bennük. Ugye nem mondok újat? Aki nem ezt teszi, mint egyes ágrólszakadt cigányok, azokra rá sem hederítenek. Most nagyon általános véleményt mondtam ki és pálcát törtem minden nővér és szülész szakember felett. Nem a vizeslepedőzés a célom. Tudom, köztük is van lelkiismeretesen dolgozó.

De ez a kismamák állapotát, felelősségét és biztonságát egyáltalán nem segíti! Ezzel szemben a bábák NEM kérnek pénzt! Na, most már kibújt egy szeg a zsákból. Az a bába és dúla, aki elmegy házhoz, és esetleg egész éjszakán keresztül ott van a vajúdó mellett, kíséri (és nem vezeti, ahogy a cikkben szerepel – lényeges különbség!) a kismama minden mozdulatát, de nem avatkozik bele abba, mit hogyan csináljon, annak türelmét és odafigyelését sokkal inkább kellene díjazni, mint egy álmosan becsavarodó szülészorvosét, aki kipréseli a gyermeket az anyuka hasából, mert hát „nincs idő, mozogni kell, jön a következő szülés…!” Ismerős, nem folytatom.

„Vajúdó szakma” – meglehetősen jól ironizált megbélyegzése újságíró barátunknak, ám szerintem saját tájékozatlanságát leplezi le. Ez az otthonszüléses dolog, higgyük el, nem magyar találmány. Csak átvették egyesek, és nem vajúdik, hanem virul. Érdemes statisztikázni egy kicsit, ám ahelyett elmondom, hogy a skandináv országokban, Németországban, de a tengeren túl, Kanadában is nagy népszerűségnek örvend az otthon szülés. Sőt még a törvény is szavatolja az otthon szülés jogi lefolyását. Nincs üldözés, mert boszorkány sincs (már). A miértről megint szívesen és sokat beszélhetnék.

Átengedett felelősség

„Vissza kell adni az anyák hitét.” Bízom benne, hogy író barátunk ezt a szép megfogalmazást nem negatív előjellel, hanem annak tényét és valóját támogató üzenetként hirdette. Mert valóban erről van szó. Meg arról a felelősségről, amit a szülő jóhiszeműen átenged orvosának, mikor kórházba megy szülni. Itt megint megállok felszusszanni, fejet vakarni. Ki felel és miért? Az orvos, aki éppen szolgálatot teljesít, aki sohasem látott, nem ismeri szülni vágyó feleségemet, soha meg nem vizsgálta, aki számára terhes feleségem csak egy terhesgondozó füzetke néhány bejegyzése?

Én lelkészként jóhiszemű vagyok az emberekkel szemben, ám látom és tudom: aki emberekkel dolgozik, főleg ilyen horderejű munkaterületen, mint egy szülészet, ahol életek függenek döntésemtől, szakmai felkészülésemtől, ráadásul mindennap ebben „gázolok” – ez vagy megtör, vagy elfásít. Azaz akaratlanul is a szubjektum objektummá minősül át. Egy újabb szülés, újabb eset, legyünk túl rajta. Szalagmunka. Egy éjszakai gárda alatt 14 (tizennégy) szülést levezetni (ennek legalább fele császár, vágni-varrni rutin) elég nyomós indok arra következtetni, hogy rég nem az ember személye a fontos.

Emberi és fizikai tényezők miatt nem is lehet több, mint csupán egy eset. A felelősség addig terjed, amíg alávetem magam az orvosi utasításnak, azontúl pedig meg lehet könnyebbülni, ha képes vagy rá. Ja, hogy zavar a másik vajúdó asszonyka sivítása, hogy kényelmetlen két kontrakció közt a „kecskén” feltárulni és az orvos „rendelkezésére” állni, meg hogy nem tágul eléggé gyorsan az anyuka (a legdurvábbakat szándékosan nem említettem)? Hát kérem, alkalmazkodni kell, meg kell szokni, más is végigcsinálta, és végül is „szülni jött ide, vagy üdülni Anyuka”? (Ez nem cinikus írói allűr, hanem koronatanú vallomása.) Amíg orvosként a kezemben van a páciens, addig én rendelkezem felette, azt teszek vele, amit jónak és biztonságosnak látok, és nem feltétlenül azt, ami neki az anyukának jó, és ezért orvosként vállalom a felelősséget.

Műhiba? Gondoskodni kell, hogy apuka vagy betegkísérő húgocska ne legyen szemtanú. Az orvosi jelentés meg a kollégák majd fedeznek. Nincs tehát felelőssége sem anyukának sem apukának, mert az orvos kezében van, ám beleszólása sincs senkinek közülük abba, amit a pácienssel (milyen ökörség, a kismama nem egy „beteg” páciens, akkor mit keres a kórházban?) végeznek. Nekem sem volt, a feleségemnek sem. Fél éjszakai vajúdás után, hipp-hopp eldőlt, hogy császárolni kell, és tíz perc múlva kirángatták elsőszülött gyermekünket anyukája hasából.

Semmi beleszólásunk, de még hozzászólásunk sem volt. Nem is lehetett. Ennek rövid és hosszú távú következményeivel ki számol? Hát a szülő, aki időközben észrevétlenül visszakapta az orvos bácsitól a felelősség igáját, ha egyáltalán megszabadult tőle egy percre is. Azóta is tart a kínos fejvakarás. (Koronatanú)

Én azt tapasztaltam, hogy egyetlen pillanatig sem szabadulsz a felelősség súlyától, még ha szuperjól felkészült és pihent orvosi gárda fogad is biztató mosolygással a szülőszobában, hanem ezenfelül még kiszolgáltatod magad és együttműködsz az orvosi protokollal. Akkor, kérdem én, mennyivel felelőtlenebb úgy döntést hozni a gyermekem születése felől, hogy megválasztom a születés helyét (ahol megnyugszom), a szülést kísérő személyt (akiben személyesen megbízom) és magam mellett tudhatom teljes mértékben a családomat (akiket szeretek)?

Mert ezek a látszólag külső tényezők óriási befolyással vannak a szülés lefolyására. Végső soron egy természetes folyamatról beszélünk. Isten egy emberpárt teremtett, nem pedig emberpárt és nőgyógyászt. Ha meg arra kell reflektálni, hogy a gyermeket vállaló nőnek biztatásra és hitre van-e szüksége abban, hogy képes természetes úton szülni, akkor igenis, támogatni kell ebben őt, mert ez természetes folyamat! Minden művi beavatkozás (a tudomány nevében) ezt az Isten adta természetes folyamatot sérti és gátolja.

Zavar, hogy úgy beszél a cikk szerzője Geréb Ágnesről, mint közönséges mészárosról, akinek kezei között „kivérzett” az anyuka, majd nem tudván mit kezdeni a szenvedő anyukával, jobb híján kórházba küldte. Milyen állati dolog! Nem szeretnék az eset taglalásába belemélyedni. Nem voltam ott, nem láttam. Láttam egyebet. Láttam szülőszobát és műtőt, ahol vér folyt a földön, orvosi kanál, csipesz meg miegymás hevert szerteszét. A bejáró asszisztensek ruházata ijesztően véres volt, s látszott, hogy ők csak a „dolgukat végzik”…

Láttam császármetszéssel született gyermekemet. Láttam páromat magatehetetlenül, felvágva, gyermekünket elvitték, mosták a csap alatt, mint egy koszos kismalacot (pedig még azt sem mossák, ha megszületik, hanem anyjához engedik), mérték, inkubálták, darócruhába csavarták, glukózt nyomtak a szájába anyatej helyett, magára hagyták… Hát ez kérem az orvosi eljárás, ezért felelősséget vállalnak.

Anyuka, apuka nem tud gondoskodni róla, ők jobban tudnak. Láttam második gyermekünk megszületését is. Ő már nem kórházban látta meg a napvilágot, hála Istennek. Otthon született. Bába és dúla segédkezett a vajúdás alatt. Csöndesen beszéltek egész éjjel, de inkább szótlanul vártak, figyelték, kísérték párom sűrűsödő kontrakcióit. Nem gátolták, ha fel akart kelni, ha járkálni akart. Nem estek neki borotválni és beöntést végrehajtani. Olykor megmasszírozták a derekát, ahol feszítő fájdalmat érzett, olykor meghallgatták ultrahanggal a baba szívverését.

Mindez egy csöndes, tiszta, jó hangulatú kis szobában történt. Nem voltak csipeszek, vesetálak. Nem volt orvosi vizsgálósereg, sem más vajúdó anyuka kiáltozása nem zavarta meg a szülés menetét. Nem volt oxitocin, nem volt erőszak, nem hangzott parancsszó (Nyomja, anyuka!). Nem volt repedés, nem folyt vér, nem volt összevarrás. Péter fiunk úgy született meg, hogy gyakorlatilag az egész család együtt volt, és mennyire tudok örülni most, hogy így volt, és nem másként. Megjegyzem, második gyermekünk császár után született természetes úton, amit ezek a bábák bevállaltak, de egyetlen szülész nőgyógyász sem adta szavát (jónéhányat megkerestünk, a színe javából), hogy másodjára nem vágja fel ismét szülni vágyó feleségemet. Utólag azt mondom: hála Istennek nem vállalta, így most felelősen dönteni tudok két születés lefolyása között. A különbség: ég és föld.

Ezért tehát nevetségesnek tartom a cikkíró olyan beállítását, miszerint kegyetlen hóhérmunka folyna az otthon szülések alatt. Ez vagy tájékozatlanság (szomorú) vagy rosszindulatú félretájékoztatás. Egy ilyen témában csak az egyik oldal igazságát szólaltatni meg féligazság csupán, ami jelen esetben tarthatatlannak minősül, mert hiányzik a másik nézőpont. Ezért írom, hogy a háborítatlan (vagy otthon-) szülés éppen arról ismeretes, hogy nem történik beavatkozás, gátmetszés stb. A szülészeteken ez azt hiszem sokkal „természetesebb”. Kérem az anyukák segítségét ennek megítélésében.

Természetesség kontra rutin

Zsigmond István doktor úr véleménye biztosan sokat nyom a latba kolozsvári orvosi körökben. Akkor azt is kellene mondani, hogy tisztábban lássunk: azért van szakadás vagy repedés, ennek megelőzésére pedig gátmetszés, mert előzőleg megkapják a kismamák az oxitocin adagot, amit egyébként nem szabadna. Ez nem publikus téma, de megér egy misét. Az injekció spontán izomösszehúzódást eredményez a méh falában, ez nyomást gyakorol a magzatra.

Gyorsabban megy a szülés, csak a szülőcsatornában meg a gát előtti elfordulásnál van baj. Ha nem tágult eléggé az anyuka, menthetetlenül bereped, de inkább már előre bevágják. Így könnyebb összefércelni a művi úton ejtett vágást. Orvos (ej)tette, orvos végezte. Ezt valamiért kifelejtette Zsigmond úr. Az otthon szülésnek meg éppen az a lényege: a teljes tágulás nyugodt kivárása. Nagy-Rozsnyai István úrnak is érdekes a véleménye. Saját véleményét megbújtatja egy másik neves orvos véleménye mögé. Jó trükk. „Néhány évtizede bevittük a szülést a kórház falai közé.”

Ez elég ferde. Nem az, hogy bevittük, hanem hogy egyáltalán ott van most. Sikerült a közgondolkodást úgy alakítani, hogy a természetesből természetellenest csináltunk. Ennek mindannyian – így szüleinkkel együtt – részesei voltunk. Ezt tartom veszélyes folyamatnak, a többivel együtt, amiben élünk naponta. Lásd: élelmiszerek, gyógyszeradagolás, betegségeink gyarapodása. A természetesről (könnyen) lemondtunk és átvettük egy magát általánosnak valló gondolkodás és társadalmi etika rendjét. Ma már az alma kétszer akkora, mint nagyapáink idejében, ízetlenebb is. Gyermekeink már kiskorukban megismerik az antibiotikumok „ízét”, sőt egyre gyakrabban. Betegségeink összefüggenek, gyakorlatilag egyik szüli a másikat. Ez már rég nem természetes.

Fent nevezett Rozsnyai úr veszedelmeset állít a 95 százalékos könnyen lezajló szüléssel. Érdemes megkérdezni gyakorló orvosokat, olykor elég az asszisztenseket is: hány szülés végződik császármetszéssel egy nap leforgása alatt? A választól megdöbbentem: körülbelül 50 százalék. Ez könynyű lefolyásnak számít? Az orvosnak igen. Rutinművelet. Az anyukának? Ja, az egészen más, azt általában nem szokták kérdezni. Ha a doki azt mondja, minden rendben, akkor mit szólhat az anyuka, aki 48 órán át mozdulatlanul fekszik, nem szoptat, nem eszik, gyermekét meg nem ölelheti, mert különben a zsibbasztó utóhatásával számolhat. Megint kérdezem Rozsnyai doktortól: az orvosok kell a klinikum előírásának megfeleljenek, vagy a szülő kismama kell megfeleljen annak, vagy az orvos kell a szülő nő segítségére legyen? A jelenlegi gyakorlatban ez egyáltalán nem egyértelmű, márpedig ilyesmit állítani egy népes publikum előtt – porhintés csupán.

Nem vagyok egyetlen bába ügyvédje sem. Végezzék a dolgukat legjobb tudásuk szerint! Amit tehetünk, hogy bár ebben ne akadályozzuk őket. Ők az életet segítik, abortuszt nem végeznek, sok orvossal ellentétben. Egyetlen kórházi szakorvos ellen sem vagyok. Végezzék ők is a munkájukat lelkiismeretük szerint! Megjegyzésem elsősorban várandósoknak vagy már szülés után levő kismamáknak, az őket támogató apukáknak szól: ne engedjük magunkat csőbe préselni! Lássuk be, hogy igenis van alternatíva. Szülni és születni lehet így is és úgy is. Ezt mindenki maga döntse el! Akinek a kórházi környezet nyújt biztonságot, az oda menjen, aki az otthon nyugalmát keresi, válassza az otthon szülést.

Nem hiszem, hogy veszélyességében és kockázatában különbség van a kettő között. A minőségi különbség azonban lényeges. A felelősség valós súlya mindenképpen a szülőké. Nem vagyok orvos, hanem lelkész. Ezért véleményemet és világlátásomat hitemből fakadóan a Szentírásból veszem. Tudom, hiszem, sok kérdésemre választ találok benne. A 2Mózes 1,15-22 érdekesen beszél Sifra és Puá bábaasszonyokról, akik (nevük után) egyiptomiak voltak és a szüléseknél segédkeztek.

Parancs érkezik a fáraótól, hogy a héber fiúgyermekeket öljék meg (közönséges népirtás). Ők azonban félték az Istent. De milyen Istent, ha egyszer egyiptomiak voltak? A héberek Istenét mégis ismerhették: a hivatásukon, szolgálatukon keresztül. A teremtés Istenének, az életet teremtő Istennek munkatársai voltak. Ők egy dologban hihettek (Jahve ide vagy oda): az életet adó erőforrásnak nem lehet ellenállni. Az az élet, melyet Isten támogat, nem megállítható, annak csak szolgálatába lehet állni. Ezek az aszszonyok, a karhatalom ellenére is, csak az életet tudják segíteni – másként nem tehetnek. Mert ez a természetes, ez az Istentől való.

Egyre fogyatkozó nemzetünkre gondolva talán azt is észre kellene venni, mennyire felejtettük el azt, ami természetes, ami életszerű és mennyire hódolunk annak, ami életidegen. Nem célom egyik érintett felet sem megbélyegezni. Legyünk azért annyira őszinték és következetesek önmagunkhoz, merjünk tájékozódni, utána olvasni és kérdezni. A tét nagy és következményekkel jár.

Szerző: Kovács Szabolcs, Marosszentimre református lelkipásztora