Kötelességünk átadni múltbéli értékeinket

– Hogyan ismerkedett meg a régészet tudományával?
– Amikor érettségiztem, még múzeum sem volt Nagykárolyban. Egyik romántanárunk, Gindele György nyitotta fel a szemem a régi dolgok iránt. Az akkori iskolagyűjteménybe szerzett be néhány tárgyat, és mesélt a városkörnyéki lelőhelyekről. Ám ezek a figyelemfelkeltő próbálkozások semmiféle szakmai irányú képzést nem nyújtottak. Később, 1958-ban, a Bolyai Tudományegyetem elsőéves történészhallgatójaként Ferenczi István ókortanárunk karácsony szombatján elhívott bennünket egy feltárásra, Kardosfalvára. Egy mentőásatásról volt szó, mivel az ottani téglagyár átalakításakor találtak valamit. Összesen hárman jelentkeztünk, és télvíz idején feltártunk egy sírt. Ez volt az első találkozás a régészettel, amely komoly hatással volt rám.

– Létezett-e akkoriban ilyen irányú szakosodás?
– Szerencsém volt, mert abban az időben volt a kolozsvári múzeumban egy ismerősöm, aki megengedte, hogy hetente pár alkalommal besegítsek neki. Emellett működött az egyetemen régészkör, ám ott nem látták szívesen a gólyákat, végül félév végén, vizsgák után mégis bekerülhettem. Ez a két önképzési lehetőség sokat segített a pályám kezdetén. A múzeumi raktárban cserepeket mostam, segítettem ezt-azt, így sok mindent sikerült ellesnem a szakmából. Aztán rábíztak Nicolae Vlasa neolitikus-szakemberre, aki tökéletesen beszélt magyarul, tőle sokat tanultam. Az egyetemen harmadév végén szakosodhattunk, akkor régészet az országban egyedül Kolozsváron indult.

– Soha nem állt a katedra mögé?
– Amikor 1963-ban lediplomáztam, már voltak bizonyos régészeti alapismereteim. Egyetemi tanáraim szerettek volna a felsőoktatásban marasztalni, de Konstancára kellett volna mennem, tudományos szocializmus tanszékre, amihez nem volt kedvem. A tanügyben először összesen két hetet töltöttem. Diplomaosztás után az erdődi középiskolát választottam, de pár nap oktatás után elhívtak a nagybányai múzeumhoz. 1961-ben vásárolt a városi múzeum egy hatalmas magángyűjteményt a berei református lelkésztől. Ezt a régészeti anyagot egy egész télen át rendszereztem, leltároztam. A munka segítségével sikerült jobban megismernem a vidék régészeti értékeit. Tavasszal aztán bekerültem a munka sűrűjébe. Elkezdődtek a környék nagy ásatásai Csomaközön és Berében. Pontosan az előbb említett gyűjtemény hívta fel a figyelmet erre a leletekben igen gazdag területre. A berei anyagot először bukaresti, majd kolozsvári szakemberek vizsgálták meg, akik elhatározták, hogy érdemes komolyabban foglalkozni a vidékkel. Itt is mentőásatással kezdtünk, ugyanis volt egy igen értékes kelta temető, amelyet a helyi homokbánya fokozatosan szétdúlt. Ezek mellett még több, más korszakot is ástam Szatmár és Máramaros megye területén, de végül a Nagykároly környéki lelőhelyek mellett maradtam. Másfél éves bányai munka után véglegesen hazatelepedtem.

– Hazatértekor alapított múzeumot a városban?
– ’58-ban már volt egy kisebb tárlat a Károlyi-kastélyban, de az nem volt az igazi, inkább természetrajzi vonatkozásai voltak. A mostani múzeum első szobájában volt pár kitömött állat, amelyeket a helyi természetrajzosok preparáltak, valamint néhány kőbalta és késő középkori tárgy. Amikor hazakerültem, ásatásaim során megpróbáltam olyan anyagot gyűjteni, amelyből kiállítás rendezhető. A teremi téesz istállói építésekor nagyszerű lelőhelyet dúltak fel és használtak töltésnek. Azonnal be kellett avatkoznom, hogy valamit meg tudjak menteni a bronzkori településből. Ennek anyaga alapozta meg a kastélyban berendezett múzeumi tárlatot, amelyhez hozzájött még néhány szaniszlói kelta sír is. Négy év alatt összegyűlt annyi anyag, hogy komolyabb régészeti kiállítást állíthattunk össze. A természetrajzi részleget Karácsonyi Károly botanikus vette át, a múzeum a mai napig kétrészlegűként szerepel a nyilvántartásban.

– Lehetett akkoriban magyar vonatkozású anyagot kutatni?
– Ilyen tematikában nem lehetett külön ásatást kérni, de a felbukkanó anyagot minden esetben megmentettük. Még egyetemista koromban történt, hogy a fényi téesz silógödröket ásott, és észrevettem, hogy épp egy Árpád-kori temetőt bontanak. Sajnos az a rész, amelyet a gödrök miatt feldúltak, már szinte menthetetlenné vált. Ennek ellenére, munka után kimentem, és a silógödrök közötti részt megástam. A magyar temető anyagát nem publikáltam, mert akkoriban ezt nem engedték meg, de amit lehetett, megmentettem. Még egy újságcikket sem lehetett írni arról, hogy magyar temetőt találtunk, hazudni pedig nem volt kedvem, mert azt lehetett volna közölni, hogy egy 11–13. századi román temetőt tártunk fel. Ennek nem lett volna értelme, így eltettük a raktárba, és végül nem is olyan rég, úgy nyolc éve a nyíregyházi múzeum egyik kiadványában közöltem. A múlt rendszerben ilyesmire központi pénzt nem lehetett kérni, de nem hivatalosan sok magyar anyagot tártunk fel. Ha sikerülne átszervezni a múzeumot, modern tárlatokkal, megfelelő fény- és hangeffektusokkal, volna mit kiállítani, mert vannak tartalékaink ezen a vonalon is.

– Mi volt a legérdekesebb Nagykároly környéki feltárásuk?
– A kérdés régészetileg kétféleképp értelmezhető. Ez a terület tabula rasa volt régészetileg, ismeretlen lelőhelyekkel, így bármi, amit találtunk, feldolgoztunk, érdekesség, újdonság volt a régésztársadalom számára. A 20. század elején épp csak annyi kutatást végeztek, ami szükséges volt Szatmár Vármegye Monográfiájának összeállításához. Akkor már nem lehetett kihagyni az őskort sem, mert abban az időben Európa-szerte kezdett fellendülni a régészet tudománya, így Vende Aladár itt-ott ásogatott a környéken. A leletekkel 1904-ben megalakították a Vármegyei Múzeumot Nagykárolyban, ám 1926-ban, amikor a megyeközpontot Szatmárnémetibe helyezték, a gyűjtemény szétszóródott. Még Nagybányán is találtam belőle darabokat. Ami a nagyközönséget illeti, a legérdekesebb leletet egy Török József nevű diák hozta be. Ez egy bronzkor végi sisak, amely szerencsére itt maradt a múzeumban. Amikor létrehozták a Román Nemzeti Múzeumot, a megyei tárlatok és az egyházi gyűjtemények anyagát rendelettel összeszedték.

Ez azért maradt meg, mert elrejtették. A sisaknak összesen 20 példányát ismerik Európában. Egy másik érdekes feltárás szintén a sisakhoz kapcsolódik. Egy piskolti vályogvető telepen jártam, megnézni a főfedő lelőhelyét, és akkor fedeztem fel a cigányok ásta gödör falában egy kelta lakás maradványait. Megtaláltuk a települést és a temetőt is, amely a csomagközihez meglepően hasonló elrendezésű volt, és amelyet 1970-ben fel is tártunk. Ez az ásatás felszínre hozta a Kárpát-medence máig ismert legnagyobb kelta temetőjét, amelyben összesen 186 sírt találtunk. Olyan tárgyak kerültek elő, amelyek azóta már számtalan európai kiállításon is megfordultak. Nagykároly mellett még egy fontos feltárás volt, a városhoz közeli Bobáldon. Itt három és fél méter vastag kultúrréteget találtunk, amelyben a bronzkortól a kőkorig minden korszakból találunk anyagot. A bronzkor szempontjából ez a Kárpát-medence legérdekesebb feltárása, mivel összefüggő, azaz egy helyen van a korszak összes fejlődési szakasza.

– Egy időre újra visszatért a tanügybe. Mi volt ennek az oka?
– A mai napig sem tudom pontosan, miért, de 1977-ben eltanácsoltak a múzeumtól. Abban az időben nem nézték jó szemmel, ha állami kulturális intézményekben magyar vezetők dolgoznak. Előzmény, hogy 1974-ben, Székesfehérváron volt egy kelta kongresszus, ahova Romániából három szakembert hívtak meg, közöttük engem. Én a piskolti adataimból készítettem dolgozatot, amely az itteni kelta kultúra kezdeteit vizsgálta. A tanulmányt a fővárosban franciára fordították, elküldték Magyarországra, de én nem mehettem vele, nem kaptam útlevelet. Amikor megjelent a konferencia kötete, és a dolgozatom különlenyomata, a magyar kollégák postázták az itthoni címemre, nem tudván, milyen körülmények uralkodnak nálunk. A postán azonnal meg is fogtak, és belém kötöttek. Szerencsém volt, hogy tanulmányomat hivatalosan delegálták, és nem én csempésztem ki, mert az sokkal fájdalmasabban érintett volna. Nagy büntetést nem szabhattak ki rám, de a múzeumtól az egyes számú általános iskolához dobtak át. A rendszerváltásig ott voltam aligazgató, de közben régészkedtem, mert a Kraszna szabályozásánál fontos leleteket kellett megmenteni. Hivatalosan oda senki nem tette ki a lábát, így nyugodtan dolgozhattam. A vasárnapjaim rá is mentek erre, de nem bántam meg.

– Ha jól tudom, helytörténettel is foglalkozik.
– Évekig egyedül voltam itt régész, muzeográfus, és meg kellet ismernem a város múltját, mert a látogatók szakszerű válaszokat vártak. A helytörténeti munkát amatőrként, autodidakta módon végeztem az évek során. Azonban arra figyeltem, hogy hiteles forrásokból inspirálódjak. Szeretném, ha a kastély restaurálása után is találnának helyet a városi múzeumnak, mert itt olyan európai szintű régészeti, természetrajzi és várostörténeti értékek vannak, amelyeket kötelességünk megmutatni a jövő nemzedékének is.