Könyvespolc: Szó-képekben – kép-szavakkal

Élő beszédben ritkán sikerül ezt így betartani, de írásban nagyon jól lehet. Műfaja pedig a beszélgetőkönyv. Ha emlékezetem nem csal, a mi tájainkon éppen negyven esztendeje jelent meg a műfaj úttörője Láng Gusztáv–Veress Zoltán Boríték nélkül című könyve.

Aztán mintha háttérbe szorult volna, de örvendetesen mostanában kezd nemcsak újjáéledni, hanem mondhatni divatossá is válni. (Külön szociológiai tanulmányt érdemelne ennek okát kinyomozni, én csak sejtem, hogy a minket dömpingszerűen elárasztó ilyen-olyan-amolyan kommunikációs bumm közepette egyre kevesebb az emberi szó és egyre nagyobb rá az igény.)

A Kriterion Könyvkiadó ráérezhetett a divatosság mögötti igazi igényre, mert 2009-ben megjelent Világ árnya, világ fénye beszélgetőkönyv legalább anynyira kordokumentum, (erdélyi) irodalmi csemege, mint nagyon szórakoztató lektűr. Két kor- és pályatárs, szerkesztőségi kolléga és jó barát – Árkossy István és Bágyoni Szabó István – „szépbeszélgetéseinek” füzére ez a könyv. Nem véletlenül használtam a Thomas Mann-i terminológiát, mivel a József és testvéreiben Jákob és József naponta ugyanazokat a témákat körüljáró szépbeszélgetéseinek a célja éppen az emlékeztetés, az emlékezet és az emlékek megőrzése. Akárcsak a Kriterion-könyvben.

Árkossy és Bágyoni Szabó beszélgetéseinek első részét a közös, de kettejük számára merőben különbözőképpen materializálódó „emlékhely”, a kolozsvári Farkas utca, illetve a református kollégium uralja. (Nem véletlenül neveztem emlékhelynek a Farkas utcát, és gondolom, az sem véletlen, hogy közben folyamatosan be-bevillant a tönkrebombázott nürnbergi dóm előtti járdába épített kőtábla – mindazok emlékére, akik valaha is arra jártak. És azt hiszem, senkiben nem merülne fel a plágium vádja, ha a Farkas utca járdájába is… Szerencsére, hogy nem kell ki tudja meddig várni ennek az emlékeztetőnek a tárgyi megvalósulására, mert Árkossy és Bágyoni Szabó szavakból-képekből már le is rakta azt.) Természetes, hogy ugyanaz az utca és ugyanaz a skóla mást jelent a „bentlakó” igazgató fiának és a Bágyonból testvért látni beszekerező gyermeknek. De a két látásmód, szemszög adja az igazi Farkas utcát: a hiteles kép két oldala ez a kétféle emlékezés.

Ahogy a képzőművész Árkossy írja Rembrandttal kapcsolatos, a könyv címévé előlépett reflexiójában: „Egy alkalommal – még serdülőként – a szélmalom komor emeletének parányi ablaka előtt hosszan elidőzve figyelte az el-elforduló vitorlakerék keltette fényjátékot, amely ily módon hol fényt kölcsönzött a homályos belső térnek, hol pedig megvonta tőle azt. A malomban felröppenő galambok csapkodó szárnyai ezt a látványt még tovább fokozták, miközben szabdalták, terelték a beszűrődő égi sugarakat. És lám, csupán ennyiből megszületett a világ egyik legfennköltebb piktúrája! Csak fényből – és csak árnyékból. A dolgok eszenciájából. Mert az árnyék a fénynek féltett gyermeke; mert az árnyék csak a fényben születhet. Márpedig a legszebb árnyék mindenkor a legszebb fény adománya. A sötétség ellenben nem disztingvál, mindig cudarul magányos, gyermektelen és bánatosan fénytelen.”

A szabadon áradó vallomásos monológok gyermekkori emlékeket, a serdülőkor viszontagságait elevenítik fel, illetve nagy teret engednek a későbbi pálya felé mutató különböző jelek leírásának. Árkossyt a pont, a vonal, a színek megléte vagy hiánya bűvöli el, Bágyonit gyermekként, az édesanyját sokszor Édeként becéző szóból alkotott ÉDEnkert döbbenti rá arra, hogy a szavak világa lesz ezentúl az övé. Kettejük univerzuma nemcsak rokon, de nagyon sok titkos átjáró, föld alatti folyosó vagy függőhíd köti össze, mintha egy régi, titkokkal terhelt-áldott kastélyban történne velük az élet.

Vagyis a pontok és vonalak mellett Árkossy a szavakkal is bánni tud, Bágyoni pedig nemcsak zenében, de konkrét képzőművészeti „termékekben” is hallja-látja azt, amit majd versbe foglal: „Azon a tordai képvásznon, kedves Isti »bácsi«, amelyet az imént én próbáltam eléd varázsolni, egyszer bizony a költészet angyala is átsuhant. Szerencsére így szokott történni: amikor már annyira maszatos és távlattalan az a fura, alázuhanó vonalakkal nehezített »históriás vászon«, egyszer csak… »nyílik az ég, roppan a jég!«… előtűnik az Angyal. Akár egy Kondor Béla-képen… Érthető: a megkavart pokol-világból kitörni, s meghódítani azt a bizonyos mennyországot (talán Kondor emlékezetemben élő, 1957-es rézkarcának a címe – A mennyország meghódítása – is ezt sugallja) tiszta lélek, vagy legalább angyali tisztaság utáni vágyakozás nélkül aligha lehetséges.”

Ahogy a beszélgetés időben halad, a Farkas utca központi helyét elfoglalja a könyv második részének valóságos-virtuális színhelye, a közös munkahely, az Utunk szerkesztősége. A kollégák, barátok, az egész szerkesztőségi légkör megidézése érzelmileg dúsítja – ha egyáltalán ez még lehetséges – a gyermekkort megelevenítő részeket és a jelen – az utódokért aggódó – gondjait. Mindvégig jelen van az az alapvető líraiság, amit a szavakra (is) érzékeny képzőművész és a zenét-rajzot érző költő alaptermészetének is mondhatnánk, szó-képekben, képszavakkal. Ahogy ők is teszik a beszélgetőkönyvükben.