Könyvespolc: Fapapucsos messiások

Mert lehet egy regény művészi szempontból szerény, nagyon szerény, de jó kérdéseket megfogalmazni, feltenni, tudatosítani, az sem semmi. Például az olyan szókimondó, őszinte újságíró számára, mint amilyennek Oltyán Lászlót ismerték a „rommagyar” orvostársadalom fővárosaként is emlegetett Marosvásárhelyen. Szerzőnk szakmunkásként kezdte, így lett rövid időre riporter az ötvenes évek végén, majd újra szakmunkás és újra riporter, hogy aztán 1988-ban, a rendszerváltás előtt mindenből elege legyen. Ismét bevonul a gyárkapu mögé, a sajtóban bedobja a törülközőt. A nemsokára kibontakozó szép új világunkat sem sokáig élvezheti, sőt egyáltalán nem, ha az 1990-es esztendő Marosvásárhelyének polgárháborús állapotaira meg a saját megromlott egészségére gondolunk. Ugyanazon év novemberében búcsúztunk „szegény, de becsületes” pályatársunktól, éppen akkor, amikor ugyanezen jelzőkkel dörzsölt politikusok a legmagasabbra vitték...

Oltyán László a szakmában, közéletben vágyott többre, többre is volt képes, mint amenynyit az akkoriban még előforduló irodalmi riport műfaja megengedett. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikke szerint „a riport műfajából indulva jut el regényeinek társadalmi témaköréig, s az egyszerű, őszinte közlés olvasmányosságáig.” Mindez a Fapapucsos messiások című posztumusz regényére is tökéletesen ráillik. Sőt az is, amit két évtizeddel ezelőtt egy másik könyvéről írt a kritika. Mármint hogy regényeiben is újságírói eszközöket használ, s a közhelyektől sem idegenkedik. Ha a szépirodalom felől közelítjük meg a témát, mindez nem hangzik túlzott dicséretnek. A szépirodalminál egy fokkal szürkébb, színtelenebb publicisztikai hangütés mellett a típusalkotásban is inkább a karikírozott példázat felé hajlik.

Kórházregény, írtuk, a Fapapucsos messiások, irodalmiasított riport, ezenkívül irány- vagy tézisregény is, moralizáló éllel. Regényünk főhősét (áldozat inkább...), Bántó Ernő tanárt súlyos állapotban utalják be a sebészetre, egy sztárprofesszor keze alá. Ő, a prof a fapapucsos messiás, a megváltó, a megkérdőjelezhetetlen kórházi tekintély és szakmai diktátor. Elfásultan, pénzre éhesen egyre csak a borítékos betegeit fekteti műtőasztalra. Bántó kezelését elhanyagolja, az operációt addig halogatja, amíg – ahogy mondani szokták – a műtét sikerül, a beteg meghal. Sebaj, a selejt hallgat a föld alatt, s mintha mi sem történt volna – ezzel fejeződik be a történetünk –, a professzor hálás páciense, egy vendéglőfelelős számlájára folyik a dínomdánom...

Történik és leíratik mindez feltehetően a nyolcvanas években. Olvassuk most, bő két évtized és az egészségügyben is megtörtént, részleges rendszerváltás után. Ami megváltozott: háziorvosi (legújabban, ahogy hírlik, házipatikai) rendszer, fizetéses orvosi magánpraxis, klinikákat, kórházakat is beleértve. Maradt, bár egyre csökkenő részaránnyal, az állami betegbiztosítás, szigorodik a gyógyszerellátás, bevezetik a vizitdíjat... Életünk, egészségünk egyre drágább, pénzben is drágább értékké válik, a gyógyítás pedig egyre kevésbé alanyi jogon biztosított szociális szolgáltatás, és egyre inkább üzlet.

De hogy regényünk kulcsszavához, a hol szégyenlősen elfogadott, megalázó, máskor meg egyenesen kikövetelt hálapénzhez visszatérjünk, éppen a téma társadalmi valósága, továbbá Oltyán László regényének kissé egyoldalú, karikírozó szemlélete késztetett arra, hogy a kérdést nemcsak a kórházi ágyon fekvő páciens alulnézetéből, de – audiatur et altera pars – az orvosok, nővérek, ápolók, tehát az egészségügy hivatásosainak a szemszögéből is körüljárjam. A világhálón talált egyik beszélgetésben egészségügyi miniszter (háta mögött 30 év orvosi gyakorlattal) jelenti ki, hogy a kollégák 99 százaléka etikus, hogy reális jövedelmüket a társadalom túlbecsüli.

Az orvosoknak alig egyharmada dolgozik „hálapénzes” területen, nem mindenki szülész vagy sebész, labor- vagy röntgenorvos például nem is lát borítékot, hogy az egészségügy – tudjuk – krónikus forráshiányban szenved. Hivatalosan az orvosok az átlagfizetésnél alig keresnek többet, ápolók és szakápolók az országos átlagfizetés alatt. A rendszer alulfinanszírozott, nem a reális áron veszik, fizetik meg a munkaerőt. A hálapénz ezt csupán korrigálja, részben még a rendszer működőképességét is biztosítja.

A pártállami korszak, noha a hálapénzt etikai alapon tagadta és elítélte, a fizetések megállapításánál már számolt vele: „Az orvosoknak ennyi is elég, a többit úgyis megkapják a betegektől”. Ilyen háttérrel alakult ki fél évszázad alatt a szemérmesen átnyújtott és elfogadott boríték szokása, és tart, a hosszúra nyúló és felemás átmenet után ma is. Ugyancsak a szakminiszter becslése szerint eltarthat még egy fél évszázadig, amíg – mint tökéletlen piaci viszonyokat korrigáló, kompenzációs mechanizmus – visszaszorul az egészségügyi gyakorlatból.

Amíg olyan honoráriumokat kaphat az orvos, az egészségügyi kisegítő személyzet (is), amely valóban arányos a felkészültségével és szakmai teljesítményével. Hogy legalább a jövőben ne ismétlődhessen meg az elmúlt évtizedek erdélyi Mohácsa: háromezernél jóval több magyar orvos „szavazott a lábával”, kereste külföldön a boldogulást. Itthon pedig: hálapénz ide vagy oda, vajon hány beteg keresi mindmáig anyanyelvű fapapucsos messiását?

Oltyán László: Fapapucsos messiások. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2009