Komoly bolondozás

Ahogy megpróbálok végignézni Bölöni pályáján, az elsõ, ami szembetûnik, hogy nem próbálta felküzdeni magát az „élbolyba\". Inkább megmaradt a fedélközi árnyékban, s amíg az élenjárók lihegtek a megerõltetéstõl, õ könnyed nyugalommal élvezte az árnyék örömeit. Kívánatossá tette más számára is. Ha jól számolok, ez a kilencedik kötete, s ugyan irodalmi szenzáció nem lesz belõle, de azok számára, akik rátalálnak erre a feketén szerény borítójú könyvre, könnyed, üdítõ olvasmányélményként szolgálhat. Az olvasmányélmény szót hangsúlyoznom kell. Az élbolyban lévõ szerzõket gyötri a kényszer: sokkolóan eredetinek lenni. Esterházy például sokkal eredetibb, mint amennyire olvasható. Bölöni ilyen problémákkal nem küzd. Õ csak elmesél néhány történetet, zsigerbõl, lazán, a történet és a mesélés kedvéért. Nem a rendkívülit keresi sem nyelvben, sem témában, hanem az otthonosat. Hogy ez így akkor nem „magas irodalom\"? Meglehet, de Bölönit ez szemmel láthatóan nem is érdekli. Õ egyszerûen csak „sztorizik\", legtöbbször humoros-groteszken, játékosan, összekacsintósan, s ha olykor fájdalmasan is, a tragédiát akkor is feloldja valami nem várt derû. Olykor úgy tûnik, Bölöni nem tud, nem akar komoly lenni, a komoly dolgokat is „elbolondozza\", a magasztos egykettõre bagatellbe fordul nála, a szent pedig profánba. Nincsenek elmélyült jellemrajzok, a szituációk is csak félszavakkal vannak körvonalazva, Bölöni nem az elbeszélés sodró epikumát részesíti elõnyben, hanem a karcolat hangulatiságát és a tárcanovella hétköznapiságát. Hát ezért van az, hogy egy Bölöni-írás sosem fekszi meg az ember gyomrát, viszont mindig jólesõen hat. Lehet, hogy a „jólesés\" nem túl sok, de ez ugyanakkor egy olyan aduász, amivel a jelenlegi erdélyi magyar prózaírói prérin nem sokan tudnak elõhozakodni: Bölöni le tudja kötni, el tudja szórakoztatni az átlagembert. Nem filológusokról beszélek, akik amúgy többet beszélnek az olvasásról, mint amennyit olvasnak, hanem Mariska nénikrõl és Jancsi bácsikról, akik – állítólag – valamiért mostanában nem akarnak olvasni. Na, hogy ezért nem Bölöni a felelõs, az biztos!

Ha górcsõ alá vesszük az egyes írásokat, felfedezhetõ, hogy azokban tárcanovellásan keveredik fikció és valóság – amely valóság a Bölöni valósága: sóvidéki falvak, marosvásárhelyi képek. A témaválasztás sokszor már-már újságírós, de az írás végül nem megy el tényfeltárásba vagy éppen szociográfiába, az ilyen indíttatású írások (pl. a kötet címadója) is a játékos talány, a hétköznapi misztikum felé mutatnak. Bölöni jól ábrázolja az értékválságban lévõ erdélyi magyar falut és a kisebbségi magyart. Sok írása annyira erdélyi magyar, hogy más nem is értheti. Talán ezért is van, hogy Bölöni Magyarországon például kevésbé ismert. Kedvencem a kötetbõl a Gogos címû, ami akár klasszikus humoreszknek is nevezhetõ, egy jólesõen bájos nyelvi játékon alapul: hogy azt mondja, a dialektusban beszélõ roma gyerek Áprily Tetõn címû versét szavalja, elõtte rászólnak, hogy vigyázzon, ne tájszólásban, ne „Árdéj\"-ozzon, s õ, amikor a kérdéses részhez ér, egy pillanatra megáll, elbizonytalanodik, de aztán kivágja a rezet: „s titokzatos szót mondtam akkor: Gogos!\"

Érthetõ ugye, hogy miért mondtam: Bölöni a rommagyar valósággal foglalkozik, melyet a bigmagyarok meg sem érthetnek…

Elsõ Bölöni-kötetem a polcon az 1986-os A szárnyas ember (még van neki elõtte egy, a Forrás sorozatban, de ahhoz nem sikerült hozzájutnom). Annak a fülszövegében ilyesmik vannak: „humor, irónia hatja át ezeket az írásokat, akár gyermekkori emlékeket, falusi élethelyzeteket elevenít fel bennük, akár a valóságtól elrugaszkodó, fantázia szülte világba (…) ragadja az olvasót.\" Ez a kijelentés erre a 2006-os kötetre is elsüthetõ. Persze, ez nem azt jelenti, hogy Bölöni egyre csak a régi nótát fújja – de persze, azt is –, hanem inkább azt, hogy a pályakép kiteljesedik, s beszûkülve ugyan, de elmélyül. Egyedi hangot alakított ki Bölöni, az biztos; nem figyelt irodalmi kánonra, vélhetõen a dorgáló kritikusokra sem, csak témáira, hõseire: stílusát végeredményben azok határozzák meg. Elesettségükben is szimpatikus figurákat formál: kicsit olyanok, mint Svejk, vagy mint Karácsony Benõ hõsei. Jó érzékkel választ beszédes neveket hõseinek, sokszor már ezek a nevek önmagukban is „elviszik\" az írást (pl. Pityiri Jóska, Kisminya Bertalan, Lipicsné Gordon Eulália stb.). Ugyanakkor az írások címei is jól eltaláltak, felkeltik az érdeklõdést – elég, ha csak a kötet címadó írására gondolunk, amely egybõl beindítja fantáziánkat: Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét.

A szerzõ elég sokat foglalkozik a kommunizmus korával is, abszurd helyzetek sorozatában mutatva be azt, de fintor nélkül a mai EU-mánia sem ússza meg. Témái mind életszagúak, tehát ismerõsek. Így a kötet sikerét, olvasmányosságát is ez adja, hisz az olvasó titkon mindig olyan történetekre vágyik, amelyek valahonnan ismerõsek számára.

A könyvvel egy bajom van, ezért van a piacon „halálra ítélve\", ezért nem lehet belõle nagy siker: külcsínileg több mint zsenáns! Lehangoló fekete borító, illusztráció nélküli, rajta fehér, stílustalan betûkkel a szerzõ neve és a mû címe meg a kiadó, szerényen, de a kivitelhez képest még szerényebben is lehetne. Manapság már nem szabad ilyen könyvet kiadni! Kivitelben ez a könyv már az erdélyi átlagnak is nagyon alatta van, a szép kivitelezésû magyarországi könyvek mellett pedig egyszerûen elvész. Pedig ennél többet érdemelne. Tudom, Bölöni a maga könnyedségével erre azt mondaná: na és? Én megtettem, ami rajtam múlott, a macska rúgja meg! Meg, ahhoz nem fér kétség. S ahhoz sem, hogy amit végezetül mondok, az érintett akár célzásnak is veheti: Jézus cibálja meg az Impress kiadó fülét!