Kiss Olga, magántanítvány

A fiú magántanítványokkal amúgy nincs baj, esetleg akkor, ha nem sikerül a nyelvvizsga, mert olyankor visszajönnek, és az ablak alól szólongatnak (mint egyik igen jó barátunkat Sóváradon): Zsolti, Zsoltika! – hogy tán mennénk ki egy kicsikét beszélgetni velük, mert itt van ez a barátunk, a Függõs Laci, és azért függõs, mert fel lett függesztve angoltanárverésért, s azért lett felfüggesztve, mert a verés, állapította meg a bíróság, jogos volt.

A fõbb gond inkább a lányokkal van, azért, mert ugye, akárhogy is kopaszodunk, azért csak gyakorló férfiak vagyunk magunk is, a másodlagos nemi jegyek jól láthatóságával egyetemben, és ez a mai világban már elég ahhoz, hogy erõszakos csábítónak tûnjünk a bennünket gyanakodva méregetõ anyukák szeme tükriben. Fõleg akkor van baj azonban, ha az a bizonyos anyuka nem is lát minket, mert csak telefonon hív fel, hogy lánykájának angolóraárát megalkudja velünk, és a hangjával méregeti a mi hangunkat, amelyet hiába vékonyítunk buzisra, a kagylóból továbbra is nyersen fröcsög kifelé az anyaoroszlán szájhabzása, hogy azt mondja, én elküldöm magához, fiatalember, a lányomat angolórára, még fizetek is érte, de ha egy ujjal is hozzáér az Olgához (mert Kiss Olgának hívják a lelkemet), én bizonyisten, megölöm. Szóval ez a szekundér üzenet, a priméren csak annyi hangzik el, hogy a férjem rendõr, én fõkönyvelõ vagyok, úgyhogy ha mégis feketén, számla nélkül nyomjuk le a cuccot, becsülje meg magát, tanár úr, s akkor nem lesz bántódása.

Megijedek erõsen, s rettegve várom Kiss Olgát: mindent megteszek, hogy elkerüljem a félreérthetõ helyzeteket. A lakást úgy rendezem át, nehogy valamibõl is azt hihesse ez az ártatlan, tizenhét éves szûz lány, hogy én az angol segédigerendszer ürügyén tulajdonképpen közösülni óhajtok vele a díványon. Hoppá, dívány, nyomban fel is hajtom a nyomorultat, nehogy már az elején félreértsen a némber, s remegõ hangon az apukájáért telefonozzon, aki minimum kommandós. Aztán kiteszek az asztalra néhány fényképet magamról meg a feleségemrõl, olyanokat, amelyekrõl lerí, micsoda pompásan boldog házasságban élünk mi ketten, s majd elepedünk egymásért, s csak egymásért, senki másért, jegygyûrûmet úgy igazítom, hogy megcsillanjon rajta a fény, hoppá, fény, délután van ugyan, de télfelé jár az idõ, sötét van erõsen, húha, éppen csak hogy idõben eszembe jutott, hogy kivilágítsam a lakást, szerintem ötezer forintnál többre fogyasztok villanyt, nehogy az ártatlan virágszál azt higgye, hogy a jótékony félhomályban az angol nyelvû bélyeggyûjteményem megmutatásának cselével próbálok néhány pásztor (vagyis shepherd, mint tudod, kedvesem) órát eszközleni vele.

Szándékaim egyenességét kifejezendõ, töltök egy kis tiszta ásványvizet a pohárba, lássa, micsoda úr vagyok, de adok én neki kávét is, ha kell, hiszen annak, ha jól tudom, nincs félreértelmezési lehetõsége. Aztán eszembe jut, hogy jaj, dehogy! – kamaszkoromban egy csomó urban legendet hallottam arról, hogy kell bikavadító port a lányok kólájába, ásványvizébe vagy kávéjába csempészni, amitõl olyan hornyk lesznek, hogy csak gyõzze az ember védeni tõlük a férfiasságát: nem is mertem kipróbálni soha, nehogy túl jól sikerüljön. Nos, bizonyára Olgica is hallotta ezeket, így a minimum, hogy nem fogadja el a kínálást, sõt, gyanakodva végigmér, és már hívja is zokogva az anyukáját, vagy sivalkodni kezd a pohár víz láttán, erre összecsõdülnek a szomszédok, és jól lelepleznek, hogy micsoda perverz szatírkodást folytatok én itten szemüveges losernek álcázva magam a hétköznapokban.

Megszólal a kapucsengõ, remegõ lábakkal még egyszer végigmérem az öltönyömet, hogy vajon nem vagyok-e liliomtiprónak látszó vadállat, nyugtázom, hogy nem, kinyitom a kaput, majd fél perc múlva az ajtót (ennyi kell az ártatlan báránykának, hogy felugráljon a lépcsõn az én sötét lelkem kése elé és alá): s akkor majd hanyatt esem. Kiss Olga ugyanis jó három fejjel magasabb nálam (késõbb a laza angol nyelvû beszélgetés során kiderül, hogy ötéves kora óta kosarazik), izomzata is láthatóan fejlettebb az enyémnél (nem beszélve a mellérõl), három küzdõsportban jeleskedik, énekel egy death metal bandában, látott már mindent az életbõl, sõt, annál is többet, és valószínûleg bármelyik hirtelen mozdulatomat könnyedén leszerelné egy heján sodánnal vagy mivel. Aszongya, szia, Kiss Olga vagyok, én gyorsan beszkennelem magam, gondolkozom, hogy akkor most mi legyen, maradjon az egyszerû Nagy Zsolt, vagy tegyem oda a Koppányt is, aztán azt gondolom, a fenébe is, odateszem, hátha majd megveszi a könyvemet, mondom neki, hogy én meg Nagy Koppány Zsolt vagyok. Ezen aztán mindketten nagyot nevetünk.