Kis tekintélyuralmak köztársasága

Lemondott nemrég egy vidéki lap főszerkesztője, ez nyilván csak helyben és szűk körben volt hír. Ráadásul hamarosan kiderült, hogy csak látszat-visszavonulásról van szó, s a manőver mindössze azt szolgálta, hogy az illető kisközösségben a régóta esedékes nemzedékváltást a szükséges belső reformmal együtt kisiklassa, és hogy gerontokrata uralmát újból megszilárdítsa, mi több, dinasztiaépítést tegyen lehetővé. Az eset a tekintélyuralmak továbbélési stratégiáit illetően fontos erőtartalékok és invenció meglétére hívja fel a figyelmet.

Autokrata viselkedési minták

A jelenség korántsem elszigetelt, sőt. Mai elitünk viselkedésmódjának egészére nézve, valamint irányítási stílusáról s annak rendszerváltáson átnyúló gyökereiről is sokat elárul. A mai politikai és közéleti vezetőréteg jó része viselkedésének autokratikus jegyei ugyanis ama lezártnak vélt kor bélyegét viselik magukon markánsan, s bár hitem szerint a demokráciához való közelítés egy átmeneti stádiumát képviselik, ma úgy látom, inkább ahhoz állnak közelebb, aminek ellentéteként jöttek létre annak idején: a diktatúra totalitarisztikus, önkényuralmi formáihoz.

Ezért az alábbiakban nem egy személyről, hanem ama jegyekről lesz szó, melyek közéletünkbe mélyen beágyazódva sokak jellemzőivé avatják vezetői stílusát. Annál is inkább, mert az illető nagy gonddal ügyelt arra, hogy eltüntesse a nyomokat, annyira közvetetté tette egész létezését, annyi áttételen keresztül gyakorolta különben nem túl tág körű teljhatalmát – egy szerkesztőség végül is nem állhat százakból, az ízlés- és nézetdiktatúrát megszenvedő olvasótábora is csupán pár ezer személyre rúg –, hogy annak belső működését csak többévi megfigyelés tárhatta fel.

A diktatúrában az autokratizmus viselkedési alapmintáját nyilván a mindenkori első ember, a magát hol géniuszként, hol aranykori uralkodóként dicsőíttető személy adta. Ha orákulumként nem is tisztelték, az utolsó szó mindig az övé kellett hogy legyen. Aki időnként persze megelégedett azzal, hogy csak Lenin legjobb orosz, román, magyar stb. tanítványának tituláltassa magát, esetleg Mihai Viteazul mai megtestesülésének, de előfordult, hogy beérte Burebistával is. A fontos az volt, hogy magát minden kortárs halandó fölé helyezze.

A bölcsesség kútfejeként, a tanítások alkotó továbbfejlesztőjeként persze ő látott a leginkább a jövőbe, illetve az ő szemüvegén keresztül lehetett megpillantani ama fényes csúcsokat, melyek fele menetelt, hajcsárjaitól nógatva, az egész társadalom. Egyebek közt persze a káderviszonyok alakulására is jó rálátása nyílt, ő „ébredt rá\" elsőként, hogy kit mikor és miért kell leváltani, és egy másik beosztottal helyettesíteni. A jövő sokszor eme kádermozgatásokra szűkült – és attól aztán valóban szűkölt is egy egész apparátus, hogy a szó nélküli engedelmeskedés és a minden lelkiismereti hezitálást kizáró végrehajtás gyakorlatáról ne is beszéljünk.

Törvény azonban, hogy az ellentétek áthatják egymást. Tulajdonképpen nem csoda, hogy a diktatúra ellenzékének soraiban nem csupán a demokratizmus igénye ébredt fel, de az is megtörtént, hogy a szembenállás indulatában a magukra hagyott, elszigetelt, nemegyszer magányos ellenállók saját énjük megerősítésére támaszkodva, annak fanatikus megnövesztésében a mértéktelenségig is elmentek, nehogy erőtartalékaik kimerüljenek időnap előtt.

Az egyénekbe, a meggyőződésekbe visszaszorított ellenzékiség, minden ellenzéki közösség szétzilálására irányuló állandó nyomás szükségszerűen idézte elő e jelenséget, s valóban kellett némi megszállottság ahhoz, hogy az ember, nemegyszer kizárólag magára vagy szűk környezetére támaszkodva, egy egész rendszerrel megkísérelje felvenni a harcot. Az individuum felértékelődése természetes és szükségszerű folyománya volt a totalitarizmusellenes küzdelemnek, akik mertek lépni ez irányban, méltán vívtak ki maguknak hatalmas tekintélyt és jutottak szerephez a rendszerváltás folyamatában és az utána következő közéleti berendezkedésben.

Önimádat, váteszi pózok

Hatalmas tekintélyt mondtam? Nos épp itt van a kutya elásva, mikor e tekintélyt az új világban hatalomra kívánják beváltani. Itt pozitív és negatív példákra egyaránt lehet hivatkozni, nem volt véletlen, hogy annyi értelmiségi került a politikába hirtelen. Hogy kevesen maradtak ott? Nyilván nem bírta a gyomruk, s ha még mindig ott időznek, akkor már nyilván politikusként, közéleti szereplőként kell őket megítélni, és akként felelősök azért, amit tettek és tesznek.

Nos ezzel visszaértünk a tekintélyuralomhoz, mely bizony – tetszik, nem tetszik – korokon és rendszereken túl sok közös vonást visel a legkülönfélébb társadalmi kontextusokba ágyazottan is. Szerintem ezzel magyarázható mai közéletünk nem egy atavisztikus jegyként viselt sok jellemzője, például az, hogy a „nagydiktátori\" autoritást és parancsuralmat sok egymás melletti kis tekintélyuralom, azoknak a fura „köztársasága\" váltotta fel. Bár a helyzet a mindenkori beosztottak szemével nézve változott, alapjában mégis a régi maradt, illetve tulajdonképpen hasonlít, ámbátor más és különböző.

Az új elem érzékelhető, de a visszacsúszást sem lehet letagadni.
Ha már a sok kis tekintélyuralom köztársaságáról beszéltünk, szűkítsük le a kört egy kisebb közösségre. Álljon az egy irodafőnök, egy párt vagy akár egy szerkesztőség munkatársaiból, de magáncégek is szóba jöhetnek, minden olyan eleven társadalmi organizmus, mely a diktatúra összeomlásának talaján jött létre, s noha annak bukásában gyökerezik, mégis önfeledten szívja annak nedveit. Itt válik elvi fontosságúvá a vezetés stílusa, ez érdemes igazán a stúdiumra, közérdeklődés is övezi, mert a dolgok és a munkamegosztás természetéből fakadóan embertársaink legalább kilencven százaléka beosztott, ilyen vagy olyan módon, de alárendelt helyzetben van.

Persze léteznek a nagy szociális rendszeren belül viszonylag független kisközösségek, és talán ezeken tanulmányozható legjobban a jelenség. Egy vezető emberi jellemhibáit mértéktelenül felnagyíthatja egy ilyen független helyzet. Ő ugyanis nem függ jóformán senkitől, legfeljebb a piac személytelen függősége mutatható ki, ha abból él a szervezet, tőle viszont beosztottjai jócskán, a szinte teljes kiszolgáltatottságig menően függenek. Tegyük fel, hogy az illető végtelen önimádatában váteszi vagy táltosi pózokat vesz fel, mert megteheti átlagon felüli tekintélyének megfelelően. A valóságtól elszakadni nem is olyan nehéz, különösen ha az ember fütyül rá.

Innen egy lépés csupán a munkahelyi vegzatúra rendszerének kiépítése. És itt egy francia szociálpszichológus nagy port felvert kutatásaira kell hivatkoznunk, a jelenség ugyanis jellemző módon a fejlettebb demokráciákban vált tudományos kutatás tárgyává, mi több, törvénycikkelyt is szült a társadalmi mozgalom, mely felhasználta eredményeit. Marie France Hirigoyen francia pszichiáter nárcisztikus egyéniségként határozza meg a célba vett vezető- és munkatárstípust, bár keleti példákból kiindulva festőibb neveket is adhatott volna neki.

No de Narcisszusz ugyebár önimádatáról lett jelképes mitológiai szereplő, az önteltséget testesíti meg, s önbálványozásra vetemedő mai követői bizony nemegyszer jutnak irányítói posztokba. És akkor kezdetét veszi az, amit sokan megélhetnek: a munkahelyi vegzatúra, a vélt vagy valós ellenfelek „kinyírásának\" idegőrlő színjátéka. Hogy ennek milyen kifinomult, közvetett módjai vannak – annyira, hogy nyomozó legyen a talpán, aki a sok végrehajtó láncán végighaladva eljut a tulajdonképpeni tetteshez –, azt a pszichiáter szerző részletesen elemzi Lelki terror és erkölcsi zaklatás című, nagy sikerű művében.

Perverz nárciszok

A szerző az önimádat elfajulása előidézte kóros jellemképletet perverz nárcisznak nevezi, íme pár fejtegetésének kivonatos ismertetése: „A perverz nárcisz legnagyobb művészete az emberek szétzüllesztése. Egymással szembeni harag, féltékenység szítására törekszik, kételyt keltő megjegyzéseket tesz: „Nem gondolod, hogy X.Y. ilyen vagy olyan?\" Vagy kitálal valamit, amit bizalmasan tudott meg: „Testvéred azt mondta, hogy szerinte helytelenül cselekedtél\".

Gyakran hazugságok révén provokál ellentéteket. Nincs számára nagyobb élvezet, mint végignézni, mások hogyan teszik egymást tönkre. E marakodásban mindkét áldozat legyengül, neki pedig mindenható delíriumát táplálja az eredmény. A vállalatokban ez ugyancsak alattomosan, leértékelések, előnyben részesítések, féltékenységek, célzások, és pletykák révén terjed. Amire az áldozat ráébred, már nem is lehet megállapítani, mikor is kezdődött el a zaklatása. Kialakul az uralkodás.

Ha az áldozat aláveti magát, a támadó fél leigázza, kontrolálja és átalakítja. Ha az áldozat merészkedik ellenállni, leszidják, hogy gonosz és agresszív. Kényszeruralom alá hajtják, amely a megfélemlítésre épül, és megköveteli a passzív megadást: az áldozatnak úgy kell viselkednie, ahogy ezt parancsolója elvárja tőle, és előírásai szerint kell gondolkoznia is. Saját gondolat ki van zárva.

Annyiban létezhet, amennyiben elvállalja a rászabott szerepet. Minden különbözőséget meg kell semmisíteni, el kell törölni, meg kell torolni. Hogy felülkerekedhessen, a perverznek szüksége van arra, hogy a másikat letiporja. Ismételt apró piszkálódással megingatja önbizalmát, néha mások előtt is megteszi, semleges vagy intim megjegyzésekkel kiszolgáltatja, nevetségessé teszi.

Sok esetben még cinkost is talál törekvéséhez a csoportban. A támadás csendesen zajlik, célzások, utalások formájában, nem lehet megállapítani mikor kezdődött, sem hogy valóban támadás-e. A támadó ugyanis nyíltan nem vállalja. Sőt sokszor kiforgatja önmagából azáltal, hogy áldozata érzelmeire hat: „Ha te azt hiszed, hogy bántalak, biztosan te akarsz engemet bántani.\" Képes ma egy szemszöget, nézetet képviselni, holnap pedig pont az ellenkezőjét állítja, csak hogy folytathassa a vitát, vagy hogy ellenfelét összezavarja, megtévessze. Ha a másik nem reagál elvárása szerint, magasabbra lehet csavarni a provokációt.

Az ilyen alattomosságok áldozata nem szokott reagálni, mert arra hajlik, hogy elnézze a bántalmakat, és mert az erőszak csak lépésről lépésre bontakozik ki. Ha hirtelen jelentkezne, bizonyára haragot váltana ki, így azonban megsemmisíti az indulatos reakció lehetőségét. Az áldozatban csak akkor válik tudatossá az aljas és állandó erőszakos zaklatás, amikor az már szokássá vált. A perverz nárcisz mindig talál olyan közönséget, amely neki hódol, és közömbös az áldozat szenvedésével szemben. Olykor egy pillantás elég, hogy elérje a résztvevőknél romboló művének tudatos vagy önkénytelen támogatását.

Eddig a részlet kivonatos ismertetése. E magatartásmód gyökerét tehát a dölyfben, a mértéktelen öntúlértékelésben fedezi fel a szerző. A könyv szövege megtalálható az interneten, itt terjedelmi korlátok miatt beérjük ennyivel. A kötet társadalmi hatása olyan rendkívüli volt, hogy néhány hónapra rá törvénycikkely született belőle, 2002 óta a munkahelyi zaklatót a francia büntető törvényköny szerint 15 ezer euró pénzbírságra és egy év szabadságvesztésre ítélhetik, ha rábizonyítják a tettet.
Ami az ellenszereket illeti, azokat nyilván a belső viszonyok demokratizálása adhatja kezünkbe, a terápia kérdésköre azonban új írást igényel.

B. Kovács András

A szerző újságíró