Kinek mi a dolga, mi a felelőssége?

Nem akarom én az RMDSZ Oktatási Főosztálya nyakába varrni annak teljes felelősségét, hogy miközben valóban vannak jó tankönyveink, elfogadható tankönyveink is, tényszerűen igaz az, hogy összességében sok az olyan tantárgy a romániai magyar közoktatásban, szakoktatásban, amelynek egyáltalán nincs tankönyve, vagy amelynek használhatatlan vagy éppenséggel csapnivaló, szégyellni való tankönyve van. Annyi botrányos tankönyv talán nem is volt soha, mint most, a szabadság huszadik esztendejében (ez érvényes az iskolákba bekerülő egyéb oktatási anyagok egy részére is).

Ezek között vannak olyanok is, amelyeket „magyar” kiadók adtak ki, és vannak olyanok, amelyeknek a szerzői is magyarok, többségük mégis román kiadónál jelent meg, rossz fordításban, gondozatlanul. Az egyikről – teljesen véletlenül – ugyanazon az újságoldalon lehetett olvasni, amelyen a B. Kovács András cikke megjelent. A helyzetre tehát most az a székely mondás illik, hogy a fészinek foka is van, éle is, azaz az igazságnak két oldala van, vagy nincs is abszolút igazság, ahogy a posztmodernek állítják. De vannak tények, és mégis van felelősség.

Ma már nincs különösebb jelentősége annak, amit Lakatos András „kordokumentumokra” hivatkozva felelevenít: kinek volt az ötlete, ki kezdeményezte 1993-ban az Erdélyi Tankönyvtanácsot (a továbbiakban: ETT). De semmiképpen nem felülről jött a kezdeményezés: akik ott voltunk, tudjuk, szakmai igény szülte, az intézményesülésében viszont valóban szerepük volt az RMDSZ akkori oktatási alelnökeinek. Számomra megnyugtató, hogy az egész kérdéskört, beleértve az ETT eddigi működését, eredményeit, tárgyilagosan mutatja be a Romániai magyar irodalmi lexikon nemrég megjelent, utolsó kötete (a tankönyvkiadás szócikket Dávid Gyula írta).

A tankönyvek sorsa akkor pecsételődött meg, amikor piaci áruvá váltak, amikor élesen szembekerültek egymással a piaci szereplők érdekei: a tankönyveket előállító, forgalmazó tankönyvkiadói vállalkozások nyereségre törekedtek, a fogyasztók (tanulók és tanárok) tartalmilag, nyelvileg, didaktikailag kifogástalan, használható tankönyveket reméltek (a kötelező oktatásban az állam pénzén, a nem kötelező ciklusban saját pénzükön). Az ellentét a kettő között abban van, hogy a minőség biztosítása többletköltséggel járna, és ez csökkentené a nyereséget.

A magyar oktatás és a tankönyvek ügye nagyon nehéz helyzetbe került: a román oktatás szűk ketrecében kellett és kell mozognia, hatósági szinten pedig bezárta magát a kisebbségi oktatás egészébe, annak ellenére, hogy létszámában a magyar oktatás a romániai kisebbségi oktatás mintegy háromnegyed része. A minisztérium úgy oldotta ezt meg, hogy a kisebbségi oktatás minisztériumi vezetőire bízta a tankönyvek ellenőrzését: ezt már A. Marga 3643. számú rendelete tartalmazta (1999. ápr. 14.), a kisebbségi főosztálynak akkor is magyar főigazgatója volt, volt magyar államtitkár is az RMDSZ képviseletében (ő is aláírta a miniszteri rendeletet).

A minisztérium kisebbségi főosztálya részben élt ezzel a lehetőséggel, az ETT-vel is ellenőriztetett néhány tankönyvfordítást. Sőt Marga egy évvel korábbi rendelete az anyaországokkal való együttműködést is lehetővé tette tankönyvek szerkesztésében. Mircea Miclea rendelete 2005-ben, amelyre Lakatos András is hivatkozik, és részletesen ismertet, megerősítette, részletezte a minisztérium, ill. a nevesített kisebbségi szervezetek felelősségét (a magyar oktatásban az RMDSZ-ét, „prin Uniunea Cadrelor Didactice Maghiare din România”, azaz az RMPSZ révén). A rendelet 5. cikkelyének 2. alpontja azt is előírja, hogy vissza kell vonni az oktatásból a nem megfelelő tankönyveket, egy következő cikkely újra biztosítja az anyaországokkal való együttműködés lehetőségét.

Azon az ominózus 2005. május 28-i megbeszélésen az ETT képviseletében azt javasoltam, le is írtam, hogy a felelősség meghatározása és az ellenőrizhetőség céljából szét kell választani az érdekeikben nem egyeztethető két piaci szereplő képviseletét, pontosítani kell kinek-kinek a működési területét és a jogkörét, az oktatáspolitika magyar képviselőinek pedig a magyar oktatás érdekében kell eljárnia mind az országos oktatáspolitikában, mind a közreműködők vonatkozásában.

Nem ez történt. Mint Lakatos András tényszerűen leírja: létrejött a „hárompillérű” Romániai Magyar Közoktatási Tanács „a közoktatás általános problémáinak és azon belül a tankönyvellátás gondjainak a megoldására”. Lehet, hogy az RMDSZ konzultatív testületeként ennek a tanácsnak van szerepe, az azóta eltelt öt esztendő viszont azt bizonyítja, hogy sem az általános problémák, sem a tankönyvgondok nem oldódtak meg. Minden nemzetközi és hazai felmérés és a közvetlen tapasztalat is azt mutatja, hogy romlott a romániai magyar közoktatás színvonala.

A továbbiakban Lakatos András leírja, mi mindent végzett az Oktatási Főosztály, hogy eleget tegyen feladatának. Kétségtelenül abban benne volt az ETT-vel való együttműködés is, hogy jeles lektorokat kért föl fordítások ellenőrzésére, hogy forrásokat biztosított a munka honorálására. Személyesen is szerepet vállaltam azoknak a magyar nyelv és irodalom tankönyveknek és szöveggyűjteményeknek a létrejöttében, amelyeket az RMDSZ ingyen biztosított a 11. és 12. osztályos tanulóknak. Nem vettünk viszont részt 2008-ban a főosztálynak abban a vállalkozásában, amely arra irányult, hogy tanfolyam keretében, valóban kitűnő előadók bevonásával, jelentős költséggel tankönyvszerzőket képezzenek.

Erről akkor – lehet, előítéletesen – az volt a véleményünk, hogy – mint pl. költőket se – tanfolyam keretében nem lehet tankönyvszerzőket képezni. Nem tudom, van-e arra valamilyen statisztika, hogy – előítéleteimet cáfolandó – mégis volt ennek az „akciónak” valamilyen eredménye, jelentkeztek-e új tankönyvszerzők abból a kétszázból, ill. negyvenből, akik a tanfolyamokon részt vettek. Lakatos András írásának ez a része, talán szándékával ellentétben, egészében mégis azt a véleményt igazolja, hogy az Oktatási Főosztály egy szakmai műhely szerepét vállalta föl, ennek hátterében pedig az általános (nemcsak tankönyvügyben tapasztalható) bizalomhiány áll a civilek, a szakmabeliek iránt. A bizalomnak pedig az a rossz természete van, hogy kölcsönös szokott lenni: ha elvész az egyik oldalon, elvész a másikon is.

Sem az RMDSZ, sem a kisebbségi oktatás hatósági képviselete nem élt viszont azzal a jogkörrel, amellyel a miniszteri rendelet felruházta: szakmai műhely(ek) véleménye alapján vétót kellett volna emelnie a nem elfogadható tankönyvek terjesztése ellen; az említett rendelet szellemében, vagy akár jogi úton el kellett volna érni a botrányos tankönyvek visszavonását; minden további magyar tankönyves pályázatból ki kellett volna zárni az olyan kiadót, amely akár egyetlen ilyen tankönyvet produkált; el kellett volna (el kellene) érni, hogy kerüljenek végre szinkrónba a tantervek és a tankönyvek (hol új tantervek lépnek életbe, és maradnak érvényben a régi tankönyvek, hol új tankönyvek készülnek tantervi alapozás nélkül).

Általánosabban rég el kellett volna érni, hogy minden minisztériumi szakmai háttérintézményben a magyar oktatásnak is legyen szakértője. Egyetlen friss példa (nem a tankönyvek köréből): a minisztérium nemrég tette föl honlapjára a 8. osztályosok idei országos felmérésének programját magyar nyelvből és irodalomból. Bárki megnézheti, összehasonlíthatja a román nyelv és irodalom programjával, és ennek alapján is lemérheti, hogyan silányítjuk mi magunk kicsivé és kisebbségivé a magyar oktatást.

Visszatérve az eredeti legfőbb kérdéshez: van-e vagy nincs saját felelősségünk abban, hogy a magyar tankönyvekkel is rosszul állunk? Vagy ez kizárólag a román oktatási rendszer hibája? Mi az, ami lehetőségként mégis rendelkezésünkre állhatna, és mégsem élünk vele? Mondom a rögeszméimet. A tankönyvkiadás, fordítás, ellenőrzés eredményessége nem azon múlik, hogy vannak-e testületeink, vannak-e a mi képviseletünk által betöltött funkcióink, hanem elsősorban azon, vannak-e szakmai műhelyeink, kiadói szerkesztőségeink, vannak-e minden feladatot ellátni képes saját szakembereink. Tankönyves szakmai műhelyeink nincsenek, pedig ez volna a kulcsa mindennek. Megfelelő tankönyvek kiadására csak az a kiadó képes, amelynek van saját szerkesztőségi műhelye hozzáértő szakemberekkel.

Az utolsó, államilag finanszírozott kolozsvári magyar tankönyvszerkesztőséget 1999-ben számolták föl, amikor érdekképviseletünk ott volt a kormányban és a minisztériumban. Hogy most magyar vezetője van az Országos Tankönyvkiadónak, annak – saját műhely nélkül – sokkal kisebb a jelentősége. Az Erdélyi Tankönyvtanácsnak és az egyetlen nonprofit magyar kiadónak, az Ábelnek, még mindig van egy kisebb szerkesztősége, és még mindig sok szakembert volna képes mozgósítani adott munkákra. Lehetősége csak annyi van az ETT-nek, hogy jórészt magyarországi pályázati támogatással speciális és alternatív tankönyveket, oktatási anyagokat jelentessen meg, nem hivatalosan olyanokat is, amelyeket használni lehet a hivatalos, de használhatatlan tankönyvek helyett. Saját, mindig bizonytalan lehetőségei szerint toldozza-foldozza a hazai magyar tankönyvellátás hézagait. És véleményt mondhat (mint mindenki más is) a már megjelent tankönyvekről, cikkezhet a sajtóban, nem sok reménnyel.

A kívülállók úgy gondolhatják, továbbra is politikai akadályai vannak annak, hogy szoros szakmai együttműködés alakuljon ki magyarországi tankönyves műhelyekkel. Ez egyáltalán nincs így: van már precedens magyarországi tankönyv hivatalos elfogadtatására, arra is, hogy magyarországi tankönyvszerzők munkája épült be hazai tankönyvbe, és még inkább megvolna a lehetőség a nyelvi, tartalmi lektoráltatásra. Véleményem szerint két oka van annak, hogy nincs kellő együttműködés: az egyik a piac féltése, az igazi piaci és szakmai versenytől való félelem, a másik az a bizonyos gőg és szűklátókörűség, amely úgy tartja, hogy mi, erdélyi magyarok képesek vagyunk minden szakmai feladat megoldására, sőt mi mindenkinél jobban tudjuk azt is, hogy mi a jó tankönyv.

Magam is nagyon fontosnak tartom, hogy hasznosítsuk saját szakmai erőinket, legyen minél több fiatal tankönyvszerző, ugyanakkor óvnunk kellene magunkat a provinciális szellemi autarchiától, a belterjességtől. A szakoktatás tankönyvi hiányait például csak magyarországi közreműködéssel lehet megoldani. A kölcsönös nyelvi lektorálást pedig kötelezővé kellene tenni, hogy biztosíthassuk a tankönyvek által használt szaknyelvek terminológiai egységét, a szaknyelv stiláris követelményeit.

Szerző: Péntek János, kolozsvári nyelvész, egyetemi tanár