Kihívom a Sorsot

Ismerős illat fogad a Hivatalban. Számtalan ügyintéző lelkesedésének, félelmének, dühének, elkeseredésének, feltérképezhetetlen érzelemhullámainak olfaktív lenyomata. Valóságos paradicsoma a mennybe menendő és elkárhozott lelkek nyomdokainak. Beállok egy sor végére. A Sor és a Sors. A kettő Egy az egzisztenciális szimbolika titokzatos dimenziójában. Araszolunk előre, és nem tudjuk, mi csap le ránk. Van, aki még időben, életének tevékeny-termékeny időszakában kiolvassa az űrlapmadarak röptéből, hivatalnokcsillagok állásából, hogy ez a nap nem jó a harcra, és kidől. Később, egy másik életében majd visszatér, és újra beáll a Sorsba. Mások, a harmadik szemükre vakok, a lelki szegények végigjárják a kanyargós utat, és elfogadják az ítéletet, szóljon az bármiről. Vak vagyok és lelki szegény, persze. Ezúttal azonban a Sor kegyes hozzám. Kedvező ítélet születik. Megkapom a parancsolatokat tartalmazó papírtáblát. Elolvasom, mert a Sors időnként szintén vak, ami természetesen nem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan írjon ránk. Eszembe jut a Szomszéd. Tudod, fiam, az olyan dolgok, mint az Igazságszolgáltatás vagy a Sors mind vakok. Vak vezet világtalant. Megint igaza van. Elhatározom, hogy legközelebb italáldozatot mutatok be neki a folyosói padon. A betűk kedvező alakzatokat vesznek fel a papírlapon. Örvendezek, ahogy elő van írva. Most már az utca közepére is szarhatok, hiszen papírom van arról, hogy ló vagyok. Csak meg kell fizetnem az árát. A következő bekezdés azonban szempillantás alatt szétfoszlatja szkatofóriámat. Nem hiszek világtalan szememnek. A nagymamám neve szerepel a sorközök között. Nagymamám Martinecz Piroska, született Zsótér. Hátborzongató név. Ősi, gerincvelőbe maró mágia rezeg benne, amikor remegő ajkakkal kimondom. Nagymamám három éve halott. Gyakran mondogatta, hogy nem tud meghalni. Kihívta a Sorsot. És végül megérkezett a válasz a provokációra. És mégis neki lett igaza. Hiszen a papírtáblán az áll, hogy birtokol, és adót fizet. A halottakról viszont azt tartja a hiedelem, hogy túl vannak az efféle földi dolgokon. Legfeljebb Szent Mihálynak fizetnek szárnyhasználati adót, természetben, persze. A másik pólust helyből elutasítom. Nagymamám derekasan kivette részét neveltetésemből, ezért le-is-útja nem lehetett. Mindennek persze semmi köze a jelenlegi, halottidézést idéző helyzethez, világtalan nézetem szerint bár. Költői módon kérdezem, mit tegyek, ha nem én vagyok a nagymamám. Arról ő sem tehet, mondja a Soristennő. És nem is hívathatja be nevezettet. Az a sírásó ügyosztály asztala. Nem lehetne például kitörölni, kérdem suttogva. Dehogynem. A Sor tényleg kegyes ma hozzám. Adjak be egy kérvényt. Előtte pedig fizessek. Pontosabban, fizessen a nagyi. Veszem is elő az obulusokat. Sorsom intézője elnézően mosolyog. Szó sincs róla, hogy itt tegyem le őket. Kezdjek új életet egy másik sorban.

A Hivatal olyan, mint egy vírus. Felüti a fejét valahol, aztán elterjed az egész szervezetben. Elmentem egy másik gócpontba. Újabb Sor, újabb ütközet. Mondom, mit szeretnék. A sorsot mindenütt Nők irányítják. Sorsszerű ez. Belenéz üveggolyójába, aztán kattogás hallatszik, és boldogan fizetek. Azon már nem is csodálkozom, hogy a név ismét nem az enyém. Korábban, egy házassági sorforduló kapcsán felvettem akkori, bizonyos értelemben szintén elmúlt feleségem nevét. Karma, persze. A korabeli nevemet viselő ember immáron hét éve halott. Pőre kíváncsiság hajt, mikor megjegyzem, hogy ez sem én vagyok. Mutatom is az azonosítómat. A Sorsistennő szigorúan rám néz. Honnan tudja a századik kéz, mit csinál az első. Hálásan bólintok eme újabb kegyes magyarázatért, fizetek és megyek. Én, aki, úgy tűnik, nem az vagyok, akinek tudom, hiszem, képzelem magam, és akiről a Hivatal egy másik központja kijelentette, hogy mégis. Ekkor démoni terv villan eszembe. A polgári engedetlenség, hát persze, köszönet érte az isteni Henry Davidnek. Többet nem fizetek. Keressék meg a nagymamámat, illetve volt nejem férjét. Próbálják meg rajtuk behajtani, ami a rájuk vonatkozó adóterheket illeti. És ha nevezettek nem jelentkeznek, pereljék be őket. Lássuk, mit lép a Sors, ha úgy igazából kihívják. Igen. A lépcsőn lefele menet már nevetek. A felületes figyelő eszelősnek is nevezhetné, de tévedne. Nem az. Kihívom a sorsot. De alaposan. Találkozunk a bíróságon. Vagy az adósok börtönében.