Katyn magyar szemmel

A világégés után, az életben maradottak nagy része hazajött családjához. Majálisokon, tűzoltóbálokon emelkedettebb hangulatban sokat meséltek háborús élményeikről, megemlékezvén az elesettekről. Először tőlük hallottam a katyini tragédiáról. Majd a Szabad Európa Rádió bővebb és pontosabb beszámolója következett. A szocializmus és a kommunizmus bukása után mindenki várta e kényes téma megoldását, de az orosz vezetőség folyamatosan elzárkózott. Végül Gorbacsov megtörte a jeget.

Lengyel–magyar barátság

Andrzej Wajda Katyn című filmje hívta fel a világ figyelmét újra e történelmi eseményre, amely a kezdetektől hűen követi az elhurcolt lengyel tisztek és értelmiségiek történetét, a hátramaradt nők szemszögéből megközelítve a történelmi valóságot és a hazugságot. Mindezek után, pontosan hetven évre rá megtörtént a második katyni tragédia is, amelyben a lengyel állami és egyházi vezetés majdnem száz tagja vesztette életét.

A Szovjetunió 1939. szeptember 17-én támadta hátba a német hadsereggel küzdő Lengyelországot, és foglalta el keleti részét, amelyre a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka adott lehetőséget. Az orvtámadás során közel 15 ezer lengyel katonatiszt esett fogságba, s a hatóságok sok rendőr-, illetve határőr tisztet is fogságba ejtettek, három nagy gyűjtőtáborban, Kozelszkben, Sztarobielszkben és Osztaskovban. Itt esett áldozatul az a néhány magyar is, akik a lengyel hadseregben vállaltak szerepet a lengyel– magyar barátság értelmében.

Sztálin mindig is gyanakodva tekintett a lengyel hadseregre, annak is a tisztika-rára, hiszen többségükben annak a lengyel arisztokráciának a tagjai voltak, amelyet erős hazafias szellem és oroszellenes érzelem fűtött már a cári elnyomás miatt is. A tartalékosok zöme pedig különféle értelmiségi pályákon dolgozott a civil életben, és Sztálin úgy vélte, ez a réteg lehet majd a jövőben minden szovjetellenes szervezkedés motorja.

A lengyel foglyok első csoportját 1940. április 3-án szállította el a szovjet politikai rendőrség, az utolsót pedig május 12-én, a végállomás egy-egy Katynhoz, Harkovhoz és Kalinyinhoz közeli erdőség volt. Napi háromszázas turnusokban történtek a kivégzések, és az NKVD hóhérai Walther típusú német pisztolyokat használtak. A foglyul ejtett lengyel polgári személyek nagy részét, több mint hatezer főt a Harkov melletti Dergacsiban mészárolták le ugyanígy. Olyan hazafias érzelmű civileket, főként értelmiségieket, politikusokat küldtek a halálba, akikről feltételezték, hogy harcot kezdenek majd a szovjet megszállással szemben.

Még nem tisztázott viszont annak a több száz lengyel hadifogolyból és civilből álló csoportnak a tragédiája, amelyet a szovjetek a Fehér-tengerhez szállítottak, felraktak két nagy halászhajóra, majd a hajókat a nyílt vízen elsüllyesztették. Állítólag itt is volt egy-két magyar civil. A tisztek kivégzésének közel ötszáz túlélője maradt, a hajók elsüllyesztésének azonban egy sem. A mészárlások hírét először Németország ismertette a világgal 1943 tavaszán, a Vöröskereszt akkor azonban nem volt hajlandó kivizsgálni az esetet, így a németek egy nemzetközi bizottságot hoztak létre az események kiderítésére. Ennek volt tagja a híres magyar patológus professzor, dr. Orsós Ferenc, akit 1945 után ezért háborús főbűnössé nyilvánítottak. Moszkva mindvégig a németekre hárította a katyni tömeggyilkosságok felelősségét, ám az eset – árulkodó módon – nem került be a nürnbergi per németellenes vádpontjai közé.

A hivatalos szovjet nyilatkozatok már a háború alatt igyekeztek meghamisítani a katyni tényeket. Lengyelországban 1945 után tilos volt a katyni kivégzésekről beszélni. Csupán 1956-ban, az úgynevezett olvadás idején tűnt úgy rövid időre, hogy a lengyel társadalom megismerheti az áldozatok történetét, de Wladyslaw Gomulka, a reformszellemű pártvezető azonban félt Moszkva bosszújától, és meghátrált. Aztán hosszú csend következett, amelyet Mihail Gorbacsov tört meg 1990-ben. Arra utalt egy nyilatkozatában, hogy a Szovjetunió felelős a katyni erdőkben történt kivégzésekért. Két év múlva Borisz Jelcin több fontos katyni dokumentum másolatát is átadta Lech Walesának, többek közt az 1940. március 5-i, Sztálin által is jóváhagyott szovjet párthatározat, amely elrendelte a lengyel tisztek kivégzését. A dolgok azonban a mai napig sem kerültek a helyükre teljes mértékben. Vlagyimir Putyin kormányfő a dokumentumok és a feltárt bizonyítékok ellenére kétségbe vonja, hogy a szovjetek végeztek ki lengyel hadifoglyokat Katynban és térségében 1940 tavaszán.

Most, a Wajda-film hírére pedig egyes moszkvai lapok is hasonlóképpen írtak. Az orosz katonai ügyészség hivatalos vizsgálatot indított az ügyben még az 1990-es évek legelején, s csak 2004-ben zárta le a nyomozást. Az ügyészségi akták – Putyin véleményével szemben – nem vonják kétségbe, hogy a szovjetek végezték ki a lengyel tiszteket, és a foglyul ejtett lengyel civileket Katynban, de azt állítják, hogy az nem háborús, illetve emberiesség elleni bűntett volt, hanem köztörvényes bűncselekmény. Az áldozatok számát valószínűleg soha nem fogja pontosan megállapítani a történelemtudomány, és több bizonyíték is arra utal, hogy Moszkva fontos, az üggyel kapcsolatos dokumentumokat semmisített meg 1959-ben. Az eddigi kutatások szerint 14 736 lengyel tisztet, és több mint 10 600 lengyel polgári személyt végzett ki az NKVD a katyni vérengzésekben.

Magyar áldozatok

Az esztelen, brutális tömeggyilkosságnak két magyar áldozata is volt. Egyikük az 1897-ben Lengyelországban született, magyar családból származó Oskar Rudolf Kuehnel. A Lengyel Hadsereg századosi rangú hivatásos tisztjeként harcolt a nácik ellen. Szovjet fogságba esett, és az NKVD kozelszki lágerébe került. A katyni erdőben 1940 áprilisában gyilkolták meg. Holttestét 1943-ban hantolták ki. Megtalálták egyenruhájában személyes okmányait és jegyzetfüzetét, amelyben az utolsó bejegyzett dátum 1940. április 7. A másik magyar áldozat az 1890-ben Budapesten született Korompay Emánuel Aladár, a lengyel hadsereg századosa, aki Galíciában harcolt az I. világháború alatt. A háború után azonban nem tért vissza Magyarországra, hanem beállt Jozef Pilsudszki légiójába, amely 1920-ban is épp a Vörös Hadsereggel szemben védte a lengyel földet.

A Református Főgimnáziumban érettségizett, a budapesti egyetemen filozófiából szerzett diplomát, majd áttelepült Varsóba. A lengyel hungarisztika egyik úttörőjének tekintik, az első magyar–lengyel szótár szerkesztőjeként öregbítette hírnevét. A varsói egyetemen dolgozott lektorként, ezzel egyidejűleg a magyar követség kultúrtanácsosi posztját is betöltötte. 1939 szeptemberében mozgósították. Kérhette volna felmentését mint kettős állampolgár és követségi alkalmazott. Nem így tett. A szovjetek foglyul ejtették és az NKVD sztarobelszki lágerébe hurcolták.

Noha Korompay Emánuel Aladár holttestét sohasem azonosították, neve szerepel a Harkovban kivégzettek jegyzékében. Varsói lakhelyének falára már 1992-ben emléktábla került, majd 2002-ben a varsói egyetem is emléktáblán örökítette meg nevét. A második világháborút családjából csak legidősebb lánya, Ilona élte túl. Márta lánya életét 1939 szeptemberében Varsóban német bomba oltotta ki, Elzbieta 1943-ban a Gestapo fogságában kegyetlen kínvallatások után öngyilkos lett, felesége, Mieczyslawa koncentrációs táborban vesztette életét.

Katyn harmadik magyar áldozatának tekinthetjük Orsós Ferencet, aki 1879. augusztus 22-én Temesváron született. 1903-ban végezte el a Budapesti Orvostudományi Egyetemet, majd az első világháborúban orosz fogságba esett. A fogság után, 1918-tól a debreceni egyetem Kórbonctani Intézetének alkalmazottja; már ott is nagy érdeklődést mutatott a patológia iránt. 1921-tól a Törvényszéki Orvostani Intézet vezetője, ahol aktív, eredményes tudományos munkát végzett, így 1928-ban a MTA levelező tagjává választotta, és 1940-től 1945-ös kizárásáig rendes tag. 1935-ben pedig a Budapesti Orvostudományi Egyetem tanára, a Budapesti Törvényszéki Intézet vezetője lett.

Az Orvosi Kamara képviselőjeként tagja volt a magyar parlament felsőházának. 1944 decemberében végleg Németországba távozott. Nyugdíjazásáig a mainzi egyetem képzőművészeti módszertan tanáraként dolgozott, és itt is halt meg 1962. július 25-én. Világszerte elismert, tekintélyes patológus volt, a németek ennek ismeretében kérték fel, hogy 1943 áprilisában végezzen vizsgálatot Katyn áldozatainak exhumálásánál. A német vezetés tudatában volt annak, hogy a vérengzést a szovjetek követték el, így minél szélesebb körből kértek szakmai vizsgálatot.

A közvetlen szövetségesek, a semleges országok, a lengyel és a Nemzetközi Vöröskereszt képviseletét így kérték fel. Némi erőszakkal a fogságukba esett angolszász tiszteket is a helyszínre vitték, de felkérték a lengyel ellenállást, a londoni emigráns kormányt is. A vizsgálatot végző bizottság Orsóst választotta vezetőül. Az exhumálás 1943. április 29-étől június 4-éig tartott; nyolc tömegsírt tártak fel 2730 tetemet azonosítottak, maga Orsós az idő alatt 150 tetemet vizsgált meg. A német visszavonulás folytán betemették a sírokat. Sztálin parancsára a terület visszafoglalása után a szovjetek is vizsgálatot rendeltek el, „kiváló szakértőket” kérve fel. Alekszej Tolsztoj író s több metropolita megállapította, hogy a gyilkosság a nácikat terheli; a megszállóknak nyilatkozó kolhozparaszt megtagadta a németeknek tett előző vallomását, ami életébe került.

Sztálin támogatott hazugsága

Katyn további története ismert, megromlik, pontosabban megszűnik a londoni lengyel kormány és a szovjetek viszonya. A szövetségesek Sztálin hazugságát támogatják, altatják az ügyet, a vizsgálatot végzőket eltüntetik. A háborút követően Roman Martini lengyel ügyészt – aki szorgalmazza a vizsgálatot – megölik. A gaztettet a vizsgálaton részt vevő angolszász tisztek révén VI. György brit uralkodó és Churchill miniszterelnök is ismeri, de csak a hidegháború kezdetén ismeri el. Orsós Ferenc a szovjet NKVD számára „fontos” tudós, ezért 1944 decemberében Nyugatra menekül, ahol az amerikaiak védelmét megkapja, de cserében hallgatnia kell.

Budapesten külön szovjet csoport keresi. Intézetét felkutatják, iratait, vizsgálati eredményeit lefoglalják, és a megszállók elviszik. Orsós Ferenc a vérengzés időpontját az általa alkalmazott pollenvizsgálat, a koponyában történő mészlerakódás vastagsága, és a hullarovarok faja és nagysága alapján pontosan megállapítja. Az időpontot a tanúk, a fellelt iratok, az újságok és a tömegsírokra ültetett fák kora mind pontosan visszaigazolja. Orsóst Hóman Bálinttal együtt zárták ki az Akadémiáról, rehabilitálása még várat magára. Munkásságának nyilvánosságra hozatala nemcsak világraszóló tudományos elismerését segítené elő, hanem a magyar tudomány elismerését is.

Szerző: Bencze Mihály