Karátson Endre: „A magyar nyelv lett az otthonom”

– Mi volt a közvetlen oka annak, hogy 1956-ban elhagyta Magyarországot? Esetleg a szülei hovatartozása, tettei, saját forradalmi szerepvállalása miatt kényszerült emigrációba?
– 1956-ban huszonhárom éves voltam, felelős szerkesztőként dolgoztam az Új Magyar Kiadónál. Az Idegen Nyelvek Főiskoláját végeztem, jobb híján, mivel orvos és bölcsész szerettem volna lenni, de a származásom miatt nem vettek fel. A főiskola elvégzése után a mai Európa Kiadó elődjénél, az Új Magyar Kiadónál francia szerkesztőként dolgoztam. Amikor kitört a forradalom, a kiadóban forradalmi bizottságot választottunk, én alelnök lettem, próbáltam kapcsolatot tartani az Írószövetséggel, az Újságíró Szövetséggel. Amikor letartóztatták Boldizsár Iván írót, kiáltványt szerkesztettünk, sokszorosítottuk, s én nagyon sok helyre, falra, épületre kiragasztottam.

A mi házunkban is kiszögeztem a hirdetőtáblára, ám ávós házmesterünk felelősségre vont. Másnap házkutatást tartottak nálunk, de én nem voltam otthon. Értesítettek a szüleim: jobb, ha nem megyek haza egy ideig. Addig soha nem voltam külföldön, francia szakosként nagyon vágytam Párizsba, ám alig tudtunk valamit Franciaországról, tulajdonképpen minden egyébtől el voltunk zárva. No meg 23 évesen úgy képzeltem: nagy dolog, ha kiviszem a világba annak a hírét, hogy mi történt Magyarországon.

– Azzal a gondolattal utazott ki, hogy többé nem tér vissza hazájába?

– Nagyon szívélyesen fogadtak a franciák, akiknek – jó értelemben – akkortájt változott meg a véleményük Magyarországról. Azonnal tanulási lehetőséget biztosítottak a fiataloknak, munkát a felnőtteknek. Bekerültem az École Normale Supérieure-be, ennek mintájára létesítették a 19. század végén Budapesten az Eötvös Loránd Kollégiumot. Elit hely volt. Három évig lakást és szerény ösztöndíjat kaptam. A Sorbonne-on elvégeztem a bölcsészkart. Akkor dúlt a francia–algériai háború, 26 évesen besorozhattak volna. Hogy ezt elkerüljem, doktorátusra jelentkeztem.

– Egyik témája az volt, miként hatott a francia szimbolizmus hat magyar költőre, íróra: Kosztolányira, Adyra, Babitsra, Tóth Árpádra, Juhász Gyulára, Szép Ernőre. Már itthon foglalkoztatta a téma, vagy csak ott „harapott rá”?
– Itthon csak olvastam, kedveltem őket. Nem is róluk akartam írni, hanem Anatole France-ról. A történelmi relativitás szemlélete és iróniája imponált nekem. Etiemble profeszszor, akinél a doktori disszertációmra készültem, azt mondta, használjam ki, hogy ismerem a magyar irodalmat. Franciaországnak akkoriban semmilyen komoly forrásanyaga nem volt a magyar irodalomról, a fordítások sem voltak színvonalasak.

A Francia Nemzeti Könyvtárban, a Keleti Nyelvek Főiskolájában sem volt rendszerezett magyar anyag, ezért ösztöndíjjal átmentem Londonba, a British Museumba. Ott kiváló magyar anyag állt a rendelkezésemre; 1960-ban egy évet ott töltöttem, akkor már írogattam az Irodalmi Újságba, a kimenekült írók szövetségének tagja voltam. Utána visszamentem Franciaországba, és körülbelül hét év alatt hoztam össze ezt a két munkát. A második kötetben Edgar Allan Poe-nak a Nyugat íróira tett hatását vizsgáltam. 1961-ben megnősültem, elvettem egy francia lányt, az évfolyamtársamat...

– Akit később elveszített...
– Valóban, 2000-ben távozott az élők sorából. Ennek az élménynek a hatására írtam meg Otthonok című többkötetes munkámat, amelynek most fejezem be a harmadik kötetét.

– A cím arra utal, hogy több otthona van? Hogy az ön számára immár Franciaország és Magyarország is az otthont jelenti?
– Így van. Nem tartozom azok közé, akik tragédiaként élték meg külföldre kerülésüket, akik gyászba beburkolózva nem csináltak semmit.

– Nagyon fiatalon lett egyetemi professzor Franciaországban. Hogy történt?
– 1968-ban megkértek, tartsak előadásokat a Sorbonne-on a magyar irodalomról. De én inkább a komparatisztikával foglalkoztam. Kis kitérővel 24 éven át a lille-i egyetemen oktattam. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy pikáns történet. Egy nap megjelent nálam két alak, s azt mondták, a Magyar–Francia Kultúrkapcsolatok intézetétől jöttek. Kérdezték: mire van szükségem az oktatáshoz. Felajánlották, ha Magyarországon járok, menjek be hozzájuk, hogy ellássanak segédanyaggal.

Mikor végre hazajöhettem, a szüleimen kívül senkit nem értesítettem, a barátaimat sem. Érkezésem másnapján szüleimnél megcsörrent a telefon, s ugyanaz a hang, mint amit Párizsban hallottam, üdvözölt Magyarországon. Ezt furcsálltam. De bementem a kultúrkapcsolatok intézetébe, és az, aki behívott, értesített: ő szabadságon lesz, de van egy helyettese, vele tárgyalhatok. Bevittek egy nagy helyiségbe, s ott azonnal arról faggatott egy tag, hogy mit csinál az emigráció, kivel vagyok kapcsolatban, a hollandiai Mikes Kelemen Körről érdeklődtek... Mondtam, hogy én könyvekért jöttem. Az illető bevallotta: könyvekről nem tud, viszont a pártnak dolgozik, és ezt dicsőségnek tekinti. Otthagytam. Anyám külföldre engedésével zsaroltak. De nem adtam be a derekamat, nem lettem besúgó.

– Édesanyját végül sikerült kivinni?
– Csak később, évek múlva. Egyetlen gyerek voltam, testvérem korán meghalt. Igen ragaszkodott hozzám édesanyám. A menyasszonyom 1961-ben járt Magyarországon. Őt is követték. A leveleimet állandóan ellenőrizték. 1998-ban az In vitro című kötetemet dedikáltam Pesten, a Liszt Ferenc téren, és egyszer csak hozzám lépett egy Jókai-képű, fehér körszakállas, kék szemű, ártatlan ábrázatú férfi, dedikációt kért, majd azt mondta: negyven éve vár erre az alkalomra... Kiderült, hogy ő volt az az ávós, akit ráállítottak a leveleim megfigyelésére. Nem tudtam, mit tegyek: fojtsam meg? Segítségért kiáltsak? Döbbenetes volt.

Aztán odajött Kukorelly Endre, és ekkor az illető eloldalgott, de távozása előtt mondott még valamit: ha bármire szükségem van, csak forduljak hozzá... Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy az ávósok még mindig léteznek, és szavuk van.

– Tanulmányait szinte kizárólag franciául írta, viszont szépirodalmi írásainak a nyelve magyar. Miután több mint négy évtizede francia nyelvterületen él, felvetődik a kérdés: miért nem alkot franciául?
– Már a kezdet kezdetén megpróbálkoztam egy francia novellácskával, de éreztem, hogy nem az igazi. Nagyon szeretem a magyar nyelvet, Magyarország számomra már elérhető valami, szeretek ott tölteni egy-két hetet, de Párizsban is szeretek lenni. Oda jutottam, hogy tulajdonképpen a magyar nyelv lett az otthonom. De mint mondtam, nem a búsongás a fő attitűdöm.

– Tekintélyes filosz, tudós ember, több évtizede francia egyetemek professzora, ugyanakkor több elbeszélése, novellája – mint például amelyek az In vitro kötetben jelentek meg – nemcsak naturalisztikusak, hanem egyenesen frivolak. Mi az oka ennek?
– A személyiségemnek van egy ilyen vonása. Ez megkettőződés. Az egyik a professzori szerep, de él bennem egy örök kamasz. A barátaim egy része is ilyen viccelődős, ugratós, kötekedő egyéniség. Az 1930-as évek nemzedéke kicsit ilyen kötekedő, okoskodó volt. Cigány Lórántot, Sipos Gyulát emlegethetném közülük.

– E játékosságból eredhet az is, hogy kitalált magának egy Székely Boldizsár nevű alteregót. Az ő nevén írt, közölt is, vagy az illető írásainak a szereplője volt?
– Mindkettő. Ő képzeletben létezett, majd egy írásomban meg is halt. A Székely név onnan ered, hogy édesapám Erdélyből, az Udvarhely környékén levő Telekfalváról származott. Boldizsár a József Attila versében szereplő három királyok egyikére, a szerecsen királyra utal, aki egy más világból jön, más hangja van, mint a környezetében élőknek. Párizsban sokáig Boldinak szólítottak.

– Több novelláskötete a pécsi Jelenkor Kiadónál látott napvilágot. Hogyan jött létre ez a kapcsolat?
– A kiadó későbbi vezetőjével, Csordás Gáborral jó viszonyba kerültem, amikor kitiltottak Magyarországról. Anyám már nagyon rossz állapotban volt, emiatt 1983-ban hazajöttem. Amikor indultam vissza, ideadott egy nagy ezüsttálcát, amit apámtól kapott nászajándékba, s azt mondta: a végakarata az, hogy vigyem magammal. Nyilván lehallgatták a beszélgetésünket, mert a repülőtéren azonnal lekapcsolták a bőröndömet, és megtalálták a tálcát. Azzal vádoltak, hogy ki akarom lopni a nemzeti vagyont az országból. A repülő nélkülem ment el. Én már francia állampolgár voltam, tehát felhívtam a francia követséget.

Megadták az idősebb Bárándi ügyvéd elérhetőségét, ő ügyesen és az akkori viszonyokhoz képest bátran képviselt. Elérte, hogy napokon belül letárgyalják az ügyet. Gazdasági bűnözésért fogtak perbe, 40 ezer forintra bírságoltak, ami akkor nagy pénz volt, és további 40 ezerért visszavásárolhattam a tálcát, így visszakerült édesanyám vitrinébe, ahonnan egy év múlva kicsempészték nekem. De visszatérve a pécsi kiadóra: 1988-ban már ismét hazatérhettem, és az Eötvös Loránd Kollégiumban tanítottam. Ott találkoztam ismét Csordás Gáborral, aki mondta, hogy kiadót hozna létre, de anyagi nehézségei vannak. Nekem akkor még elég jó fizetésem volt, így a kiadó alapító tagja lettem.