Karácsonyi készülődés, 1988

Serényen kell cselekedni valóban: egyrészt mert sosem tudni, meddig tart a melegvíz, másrészt, meg, mint karácsony előtt rendesen, éjszakai műszakra is beosztották, hogy sok, frissen nyomtatott címkével gyarapítsa a szocialista készruhaipar ruhacímke-előállításra-vonatkozó-ötéves tervét. A karácsony előtt nyomtatott címkéket aztán maga zúzza be januárban, miután tervtúlteljesítést állapít majd meg a részlegvezető.

Szóval 1988. december 21-én este hat óra tájt megadták a meleg vizet a blokknegyedben, s így a hirtelen felélénkült háziasszonyok vezényszavaira egy emberként mozdul a karácsonyi tennivalók útvesztőiben a lakótelep apraja-nagyja. Magam a fürdőkád mellett gyertyafénynél hunyorogva próbálom kiengedni a sárgásbarna vizet a vezetékből, hogy aztán mosásra-tisztálásra alkalmas vízzel tölthessem meg a kádat és az Albalux mosógépet. Anyám úgy saccolja ugyanis, hogy ha van meleg víz, megadják a villanyt is, de persze az is lehet, hogy mire megjön a villany, elmegy a meleg víz, delegalábbjóhogyvanfűtésfiam.

A függönyök már a moccanatlan mosógépben sötétlenek, anyám a konyhában mosogat, nekem a szürkésbarna szaloncukrokat kell újracsomagolni a szakállasra vagdalt selyempapírba, majd beborítani a tavalyról megtartott, kanállal simára vasalt sztaniolba, hogy mutasson jól a fán, hogy legyen szép a karácsonyunk. A fát apám szokta szerezni, ma talán tojást is tud, egy ismerős pult alatt tojást ígért, anyám izgul, hogy épen megérkezzenek, mármint a tojások főleg, mert apuka igencsak beleveszett a decemberi kora estébe. A konyhában maró Dero- és petróleumszag, jóhogymegvettükeztapetróleumlámpátfiam.

Hirtelen kattanás hallatszik, beindul a hűtőszekrény, hatalmas üdvrivalgás tör ki mindenfelé, egy kicsit olyan a hangulat, mint mondjuk egy rockkoncerten manapság, mikor hirtelen színpadra lép az énekes. 1988. december 21-én este hét óra tájt tehát megadják a villanyt is a blokknegyedben, szólnak a WEF magnók, üvöltenek a porszívók, felmordulnak a mosógépek, Mihaela ismét bárgyún ugrókötelezik a tévében, az ő hangját viszont általában lehúzzák, mert akármit is mondjon, úgysem nagyon érti azt nálunkfelé senki. Anyuka eközben a fürdőbe rohan, hátha meglenne még ma a függönymosás, kikiabál, hogy vékonyan folyik még a meleg víz, csak kitart egy darabig. Jóhogynemvagyokmadélutánosfiam.

Én közben folytatom az ajtók lemosását, amit abbahagytam, mert besötétedett, és lámpafénynél nem lehet. Ekkor már mindent nagyon utálok lemosni, kivikszolni, felmosni, letörölni, kitörölni, napok óta nagytakarítunk, már amennyit lehet iskola után, műszak után, meleg víz előtt és villany után. Anyám szerint holnap már csak a föld van hátra, és a függönyöket kell feltenni, de holnaptól viszont főzni fogunk, illetve anyám főz, én meg sorban állok, ha jól értettem. Igaz, anyuka hónapok óta gyűjtögeti a karácsonyi menühöz a hozzávalókat, azt mondja, lesz habcsók is a fára, és házicsoki pörkölt dióval meg mazsolával – 1988. december 22-én déltájt fog kiderülni tehát, hogy elszemezgettem a Magyarországról nyáron kapott csomag mazsolát a kamrából. Az ajtókat ecetes vízzel mosom le, aztán azzal a szürke, megkövesedett súrlóporral, ahol nagyon koszos – a súrlópor nem jön le az ajtóról, bárhányszor is cserélem a vizet, sokkal szebb volt előtte, mint utána, úgy találom. Kimostamafüggönyöketfiam.

1988. december 21-én este nyolc óra tájt elveszik a villanyt a blokknegyedben, lezárják a vizet is, ismét petróleumszagban üldögélünk elcsöndesülve anyámmal egy székelyföldi konyhaasztal két végén, valahol messze-messze valami furcsa történelmi időben. Apám lépteit halljuk bizonytalanul csosszanni az utcakövön, Te, bujdosó székely, tekints fel az égre, énekli apám, kinézek az ablakon, kezében veszettül himbálózik a szatyor. Amikor belép az ajtón, már a csillagos nagy égre tekint fel dalban, talán tud valamit a fennvaló, amit mi még nem. Apám a kezembe nyomja a szatyrot, és miközben éktelenül szidja a románokat, mert a sötétben nem tudja kifűzni a cipőjét, én lassan az asztalra pakolom a necc tartalmát. Csinálokegyrántottátanyám.