Kapitányok

A televíziónézők milliói mentségére legyen mondva, az is igaz, hogy a sajtó sajátossága szerint a nyomtatott változat a mai történéseket csak holnap tudja tálalni, míg az elektronikus akár a helyszínről, azonnal is be tud számolni. Tehát nem kell várni másnapig, amíg valamelyik újság a hírt lehozza, elég csak este megnyomni a távirányító gombját.

A manók ennek természetesen nem nagyon örvendenek, mert az esti meseolvasásig van még egy kis idő, amelynek a kitöltésére barbizás közben a Minimax tökéletesen megfelel, a dunatévés magyar népmesék annál inkább, Pán Péter, Wendy, Jane, Csingiling, az Elveszett fiúk, Smith tengerész és Hook kapitány Sohaországbeli újabb kalandjairól nem is beszélve. Következésképpen jókora diplomáciai érzék kell megmagyarázni nekik, akármelyiknek, például a mi legkisebbikünknek, hogy kicsi manókám, bogaram, te vagy a legszebb, legcsinosabb és legokosabb a kétezer-négyes kiadású manók között, csak öt perc az egész, tényleg csak a legfontosabbakat nézzük meg, nehogy valami kimaradjon a holnapi lapszámból, mert akkor a szerkesztőségben Anyától megkérdezik, hogy tegnap mivel piszmogott egész áldott nap, hogy erről vagy amarról mégis lemaradt.

Csakugyan öt perc, na jó, tíz, legrosszabb esetben is tizenöt, addig menj szépen pisikálni, s kakaókávéd is megmelegedik, pizsamába öltözöl, s meglásd, milyen jó lesz a macikkal a jó meleg pléd alatt összebújva és kakajózva rajzfilmet nézni fogmosásig. És meseolvasásig. Ilyen felvezetésre tíz esetből kétszer kissé durcásan, kissé lógó orral, de a manó szót fogad, nyolc esetben pedig meglehetősen félreérthetetlenül és egyszerűen közli, hogy: nem. Pont. Vegyünk még egy tévét, menjünk a szomszédba Pista bácsiékhoz, vagy ahova akarunk; mert nem. Pont.

De mivel ezegyszer a két eset egyike volt, hát este leültünk híradót nézni. És a manó, a legkisebbik politikatudományi jártasságát minimum mesteri fokon fitogtatva kommentálta azonmód, hogy Dzsánö, Dzsánö. Lám, az elnökválasztási kampány mennyire megtette a hatását. Hogy ezt észre sem vettük… S akkor, hogy ki az a kopasz, kis szakállú szemüveges bácsi, aki olyan sokat és okosakat szokott mondani. Azt mondja: Markó Béla. S hozzáteszi, hogy: A másik Tőkés László, de neki nincs szakálla, és nem kopasz. Hűha, miket tud ez a pöttömke!... Még jó, hogy azért mindenről mégsem beszélünk közérthetően a családban. Vagyis mégsem kötünk mindent a kicsi orrára.

Akinek a titoktartója tudvalevőleg mindig kipukkan, és pletykál, hogy tudniillik: Buba néni, képzeld el, Apa, mosta a fogát, és nem vette észre, hogy a krém rácseppent a nadrágjára és reggel úgy ment munkába… De képzeld el, hogy nekem olyan babafogkrémem van, amit le is lehet nyelni, mert nem fáj tőle a hasam… És képzeld el, hogy Apával szalonnadarabkákat kötöztünk a fákra, hogy a madárkáknak legyen ennivalója, mert télen nem találnak kukacot és magot… S akkor a híradó. Hogy húsz évvel ezelőtt volt Temesvár s a forradalom. Valaki rákérdez, hogy: manó, ki volt akkor Románia elnöke, mire emez azonnal, mint egy extensza ötezer-kétszázhúszas leptopp, gombnyomásra: Cseuszeszku, akit meglőttek!, s teszi hozzá azonnal, hogy mikor lesz vége, mert a Minimaxot akarja nézni.

Na, ilyenkor szokott előkerülni a rajzfilm iránti vágyódás tompítása, az arra való figyelés ideiglenes elterelése és az időhúzás újabb hadmozdulataként valami más kérdés. Például az, hogy volt-e ma rollerezni. Vagy: csipegettek-e a cinkék a fákra akasztott szalonnakatonákból? Vagy: Lina fogott-e egeret? De mert ebben az esti híradóban éppen a kopasz elnök jelent meg – és a manó türelme is fogytán volt már –, azt találtuk kérdezni, hogy: Még csak ezt az egyet, manó, ki ma Románia elnöke, tudod, az a tengerész? Felcsillant a szeme: Hook kapitány!