Kalmárdiktátum Dávid és Góliát fényében

Ötvenhat után ötvenhat évvel Magyarországnak újból baja van a szuverenitását tiltó idegen hatalmakkal. Ötvenhatban a Nyugat a kommunista diktatúra ellen kibontakozó magyar szabadságharc támogatását ígérte, de mikor eljött az idő, hogy betartsa ígéretét, elbújt a felelőssége elől. Jól tudták, milyen népirtás zajlik az országban, mégis úgy tettek, mint akik nem látnak s nem hallanak. A magára hagyatott magyar nép viszont nem hátrált meg a gigantikus erők előtt. Rengeteg áldozatot vállalva vívta meg a harcot, amit színtiszta öngyilkosságnak lehetne nevezni. Végül a szovjet tankok nyers erővel taposták szét a szabadság iránti igényt, lábbal tiporva a legcsekélyebb ellenállást is.

Bátorság és alázat

Csakhogy a történelem folyása nem áll meg egy pár esztendőnél. A keserű időszak után mindenki számára evidenssé vált, hogy az igazi értékek nem az erős és hatalmas Góliátot díjazzák, aki uralkodásának biztosítása végett bábkormányt hozott létre Magyarországon, a velejáró sleppel együtt. Góliát már akkor vesztes volt, amikor hatalmas izmait fitogtatva elindult, hogy megleckéztesse a kis magyar népet. És bár kora látszatpódiumán ő lett a győztes, az erény történelme szerint mégis a magyarok nyertek, mert akkor és ott ők voltak Dávid. Esélytelenekként álltak ki elveikért, s vették fel a harcot a felettük uralkodó Góliát ellen. Ellenállásukkal a magyarok korfüggetlen tiszteletet vívtak ki maguknak. Ma már emelt fővel nézhetnek vissza ’56-ra, az őket leigázó és langyos ígérgetéseiket semmibe vevő nagyhatalmak pedig szégyenteljesen emlékezhetnek magukra, újra látván tetteiket. A történelem erkölcsi tengerében a látszatgyőzelem vereséggé, a látszatvereség pedig győzelemmé változott.

Fontos azonban, hogy ne essünk abba a tévedésbe, hogy mitizáljuk a magyar népet. Elég, ha a holokausztot említem. A Magyarországot megszálló német csapatok által támogatott, szélsőséges nézeteket valló akkori magyar bábkormány német kézre adta a magyar zsidók százezreit, tudván, hogy azokra a biztos halál vár. És ha visszanézünk azokra az időkre, azt látjuk, hogy a történelem erkölcsvetülete ez esetben sem az „erősöket” igazolta. De ’44-ben sajnos nem volt magyar forradalom, mert a magyarok a németekkel karöltve Góliátot szolgálták. Ami ’56 és a holokauszt esetében közös, az az a tény, hogy Góliát mögé mindkét esetben a látszatokba kapaszkodó szellemi vakok sorakoztak. És Góliát gondoskodott arról, hogy erejének fitogtatásával és önigazoló dogmatikájának abszolutizálásával bábkormányt hozzon létre Magyarországon.

A holokauszt esetében a magyarok felvállalták szégyenüket. És ezt az attitűdöt továbbra is vállalniuk kell. E szégyenteli emlékezésben Erdélyben sokat segített a román iskola, tanárok és történelemkönyvek, valamint a széles körű sajtó- és médiatámogatást élvező román propaganda, mely szünet nélkül gúnyolta és ostorozta a magyarokat a ’44-es holokausztért. Köszönet nekik a kíméletlen pofonokért. Hogy az 1941–42-es Antonescu-kormány égisze alatt véghezvitt pár százezres holokausztjukat elhazudják vagy elhallgatják – ma is utcaneveket adva és szobrokat állítva Hitler-oktató vezérüknek –, az már az ő bajuk. A szívükben is keresztény emberek tisztában vannak vele, hogy a szégyenérzet szükséges feltétele annak, hogy hosszú távon is emberek maradhassunk, és Góliát helyett Dávid csapatához tartozzunk.

Mezítlábas politika

Ma azt látjuk, hogy az érdekeit sértve érző Góliát ismét harcolni készül a szabadságra törő magyarok ellen, bérenckormányzást készítve elő Magyarországon. Ezért nehezedik akkora nyomás az országra, ezért van akkora – belülről és kívülről generált – feszültség a társadalomban, rombolásokat okozva a szívekben, lelkekben. A cél az ország példás megbüntetése, a társadalom megzavarása, félelem- és nyugtalanságkeltés, elégedetlenség szítása a jelenlegi kormány politikája ellen, annak leváltása érdekében. Mert annak megértéséhez nem kell pénzügyi szakképesítés, hogy belássuk: a magyar kormány „az ember fontosabb, mint a pénz” és a magyar-euro-amerikai pénzvilág képviselte „a pénz fontosabb, mint az ember” gazdaságpolitikai szemléletek közti különbség semmiképp sem indokol ekkora intenzitású ellenségességet és lejárató akciót Magyarország ellen befolyásos nemzetközi politikusok és véleményformálók részéről. Már ha létezne bennük olyan, hogy igazság- és érvtisztelet.
Hatalomra jutása óta Orbán Viktor nemzetközi viszonylatban is rendkívüli nyitást kezdeményezett a kormány részéről a magyar nép felé, számtalan alkalommal kikérve annak véleményét, tanácsait. Ezt a demokratikus szellemiséget személy szerint nagyra értékelem. Van nyitás, van vízió, vannak világos stratégiák és megtett konkrét lépések. Mi kell még? Idő és gondos munka, hogy mindezek beérjenek. Ép eszű ember nem várhatja el a ma vetett magtól, hogy holnap gyümölcsöket teremjen. Pláne olyan országban, ahol a korábbi kormány a máért cserébe ajándékba adta Góliátnak a jövőt, feje tetejéig eladósítva az országot.

Hogy vannak hibák? Hol nincsenek? Nem az a kérdés, hogy vannak-e, hanem az, hogy azokat beismerjük-e, azokon szeretnénk-e javítani, vagy sem? Ez a fő kérdés. Ám a beismeréshez szükséges az alázat. Az érvek és az igazság előtti főhajtás. És ez az a pont, hol a mostani magyar kormány brillírozik a világuralomra törő őszödi filozófiával ellentétben. Kommunikációs irodákat és honlapokat hoznak létre, elismerik és visszavonják a kevésbé hatékony vagy utólag hibásnak bizonyult törvénycikkelyeket, nyitottak bárkivel, bármikor és bármiről tárgyalni az érvek asztalánál. Igen, erre van szükség. Erről szól a demokrácia. A néppel való nyitott kapcsolat és az érvek asztalánál történő tárgyalások s döntések nélkül a demokrácia legfeljebb vitrindemokrácia, valójában halott. Az igazságot nem lehet hintókba és szalonokba zárni. A szalonmentalitás ámító. A képmutatás fortyogó fazekának gőze csak félrevezető álmokat sző, az általa tükrözött irrealitás pedig nászágyába húzza vágyaktól vezérelt figyelmetlen áldozatait. Elrabolja az ember józanságát, mint ahogy a rozsda megeszi a vasat: napról napra, észrevétlenül. De a szalon-álmok falain túli rögös út nem enged elszunnyadni. Ott már nincsenek kellemes illúziókba ringató, mesterséges fényben gőzölgő illatok, csak napsütötte tiszta levegő. Ha pedig a józan eszű ember a tiszta levegőt szívja, és az eléje táruló csodás látványra emeli tekintetét, nem érzi már a göröngyöt. Halleluja!

Értékek és támadások

Hogy egyes világbefolyással bíró pénzbirtokosok a titokzatos „Piac” nevében spekulációs zsarolásnak vetik alá a mai Magyarországot? Ám legyen. Kár értük. Mert tudatlanságukban nem értik, hogy Góliát egy looser. Hiszen ha spekulatív tankjaik bevetésével és a nemzetközi politika vitrinjeibe helyezett bérenceikkel szövetkezve szovjet mintára látszólag meg is nyerik a csatát a 12-es mezítlábas Magyarország ellenében, a történelem szégyentükre és szemétládája elől úgysem fognak menekülni. Ez van, kedves emberkollegák. Na de mi van akkor, ha a másik félnek igaza van? Hát igen, ez az a kérdés, amit a józan embernek nem szabad kihagynia. Ambíciókérdés? Szó sincs róla! Ha így van, akkor egyszerűen el kell fogadni a tényt, és zajos felfuvalkodottságok helyett örvendenünk kell, hogy az érvek előtt képesek vagyunk meghajolni.

A mai magyar kormány pontosan ezt teszi. Előre jelzi, hogy fejet hajt az érvek előtt, csak árulják már el őket! Erről nyilatkozik Orbán Viktor, ezt kéri az EU-tól Martonyi János és ezt várja minden, igazságra érzékeny magyar ember. De az EU hallgat. Újra hallgat. Hallgat az érvekről, de nem hallgat a médiában! És ez sajnálatos tény. A kalmáruralmat szolgáló amerikai, európai és magyar bérencek nagy része cinkos partner ebben a vádkampányban. Elvégre ők is érintettek. A nagy és erős látszatát az igazsággal összekeverő zavaros szemléletükben fel sem merül bennük, hogy a nagy és erős looser is lehet. Csak azt képesek nézni, megtett-e mindent a magyar kormány azért, hogy megfeleljen csapatvezetőjük, a hatalmas Góliát elvárásainak? Ezért aztán a befolyásos pozíciókat betöltő megmondóbérencek egymást túlharsogva, a korabeli szovjet propagandát idéző profizmussal hirdetik Góliát szellemiségét, és törekednek arra, hogy a látszatbirodalom elvárásainak megfelelve lejárassák Magyarországot.
Mit is mondhatnának? Hogy a jelenlegi neokapitalista rendszer látványosan megbukott, úgy, ahogy van, és egy új struktúrára van szükség? De hiszen Orbán Viktor éppen ezt akarja! Egy új típusú rendszert létrehozni! Európának örülnie kellene, amiért van egy olyan tagállama, amelyik autentikus úttörőként élesben próbál olyat alkotni, amiből a többi tagállamok inspirálódhatnak! Ha az EU vezetői őszinték lennének, akkor beismernék maguk előtt, hogy piros szőnyegen lépkedő úttörőkről még a Világmesékben sem olvastak. Ehelyett ők továbbra is markolásszák az évtizedeken át egyetemi hallgatók seregeibe oltott profitistenítő teóriáikat. Visszatérnek azokhoz, holott egyes közgazdászokkal egyetértésben maguk is elismerték, hogy ezen teóriák visszafordíthatatlanul megvénültek, s ma már bizonyítottan nincs perspektívájuk. Ha pedig tudják ezt, akkor miért tesznek úgy, mintha mégis lenne? Mintha mégiscsak birtokában lennének a „mágikus megoldásnak”? Vajon nem attól félnek-e, hogy ha nem ezt teszik, akkor levegőt markolászó ambícióikra fény derül, és ők ország-világ előtt röhejesekké válnak? Avagy ezáltal igyekeznek indokolni szánalmas hatalmi törekvéseiket, erősíteni pozícióikat és stabilizálni a stabilizálhatatlant?

Ők tudják. Ami tény, hogy példát statuálnak, nehogy a magyar szabadságvírus tovaterjedjen... A ’89-ben neokapitalistákká vedlett kommunisták is ezt tették. És uralkodtak a népeken. Mindegyik a maga területén, önnön kéje s akarata szerint. Vajon emlékszünk-e még? Tényleg...?

Európa segítségre szorul

Ez lenne az „új” Európa? Nem akarom elhinni, de attól félek, hogy igen. A látszólag kisméretű tárgyalópartner zsarolása és annak alaptalan nemzetközi lejáratása, a világ előtti „példamutató” erőfitogtatás és az érvek nélküli hatalomgyakorlás ezt jelenti. Ha pedig meglátásom beigazolódik, akkor a mai Európa esetében az „új” mostantól nem a megújulás, hanem az önkénybe csúszott demokrácia jelzője, mely éppúgy ékesíti a mesterkélten gondolkodók neuronjait, mint 56 esztendővel ezelőtt a kommunizmus. „Nincs új a nap alatt” – mondja Salamon.

Kár értük. Mert a fontosság sminkjének mámorában elhitetik magukkal, hogy ők jók, igazak és erősek, holott éppen fordítva van. Startból vesztesek. Érvtelen magyarázataikat fitogtatva, pökhendi arroganciával tekintenek Dávidra és annak parittyájára. Azt képzelik, ők az igazság, a látszat pedig valóság. Igen, ez Góliát. Góliát, aki csak egy ideig-óráig tartható és isteníthető pótfigura, mert intelligenciáját a számára ismerős és kedves tudatlanságba fekteti. Hatalmas tökfeje kevés annak megértéséhez, hogy ultramodern fegyverzetével (az ő korában...), óriási termetével, izmaival és a nép által istenített erejével is csak a látszat felett képes diadalmaskodni. És amely lélekben nem a látszat az úr, ott neki nincs ereje. Vele ellentétben Dávid kicsi, üde és szép arcú, mezítlábas ifjú; bátor és nem gyáva, értelmes és nem tudatlan, az igazsághoz hűséges és nem opportunista. Ezért ő nem esik hasra Góliáttól. Tisztában van vele, hogy csillagát ezer Góliát sem tudja besötétíteni. A sötétség szemétládájából – még ha valaki a világ minden kincsét, tankját és médiáját is birtokolja – ez egyszerűen lehetetlen.

A kalmárdiktatúra nem vezet jóra. A látszat birodalmában ideig-óráig kivitelezhető ugyan, de aztán a kommunizmushoz és minden más izmushoz hasonlóan szőröstől-bőröstől lefolyik a kanálison. Ez máris borítékolható. Remélem, Európa és a „segítségnyújtás” populizmusában tetszelgő, rohamléptekkel vénülő IMF Magyarország tekintetében mihamarabb meggondolja magát, és az érvek talaján megújul, visszakozva kedvesétől, a mély semmitől felfújt Góliáttól. Ha pedig az EU és az IMF befolyásosai Dáviddal egy csapatba akarnak kerülni, jó, ha tudják, hogy 12-es tetteik miatt szükségük lesz némi alázatra (akkor is, ha látszólag Dávidnak nevezik magukat). Különben nevetségesek maradnak. Ha megteszik, nem Magyarországért teszik, hanem saját érdekükben. Nekünk, magyar keresztényeknek fontos imádkoznunk értük, segítve őket ezzel. De imádkozzunk magunkért is, hogy a holokauszt szellemisége még egy Guantánamo-szinten – mai szégyenletes, brutális jogtipráspélda – se fordulhasson elő többé a magyar társadalomban. Mert ha mindkét fél Dávid csapatában küzd, akkor unokáink közösen emlékeznek majd a „nincs 12, VAN demokrácia” feliratú budapesti emlékműnél. Aki tiszteli Dávidot, az nem lehet Góliát. Isten segítsen minden magyart és európait ebben!

Lőrinczi Lóránd

A szerző nagybányai mérnök