Kábítószerüzér – vagy mégsem?

Az egyik esemény Adrian Păunescu nagy tömegeket máshol is megmozgató Flacăra Köre (Cenaclul Flacăra), úgymond irodalmi show-ja volt, amelyet az újszemerjai sportcsarnokban tartott, és amelynek lényege a diktátor istenítése volt, azzal a tömegőrületig fokozott hatásvadászattal, amelyet jól ismertünk és megvetettünk. A másik esemény ezzel ellentétes előjelű volt: vasárnapra virradóra elárasztotta az egész várost (elsősorban a Szemerja negyedet) az A4-es formátumú papírívekre rótt intelem, miszerint: „Magyarok, ne hagyjátok Erdélyt!”

Én a délutánt barátomnál töltöttem, amikor estefelé megjelent a barátom lakásán két civil ruhás, és felszólítottak, hogy tartsak velük. Hazavittek. Feleségem és akkor 12 éves kislányom megrettenve húzódtak a sarokba e népes kíséretet látva. Később tudtam meg a nevüket: File őrnagy a rendőrségtől, valamint Ioan Stamate főhadnagy, Alexandru Pop hadnagy, Paul őrnagy és Kertész jogász, valamennyien a Szekuritátétól. Bevezettem őket a nagyszobába (kétszobás lakásunk az Újszemerja negyedben, az ottani postahivatal felett volt).

Bemutatkoztak és közölték velem, hogy házkutatási parancsuk van, mivel névtelen feljelentés érkezett hozzájuk, amely szerint kábítószert tartok a lakásomon (deţine substanţe stupefiante la locuinţa sa). Kérték, hogy hívjak egy tanút. Az akkori szomszédomat, Könczei Tibort hívtam be, aki megyei főnököm is volt és rémülten kereste az arcomon e jelenet magyarázatát.

A rendőrtiszt nem vett részt a kutatásban (bár úgy mutatkoztak be, hogy a rendőrségtől jöttek), hanem leült, és kislányommal tréfálkozott, oldandó a feszültséget. A szekusok mindkét szobát és a mellékhelyiségeket másfél órán keresztül kutatták, s mindössze egy nemzetiszín szalagot találtak a feleségem fehérneműi közé rejtve, de ez most csak mutogatás értékű volt.

Nem ez érdekelte őket. Jóllehet biológusként számos laborüveg és eszköz volt a szobámban, ez sem keltette fel az érdeklődésüket, annál inkább a levelezésem, más irományaim. Valamit ezek között szerettek volna találni, de nem találtak semmit. Még külföldi leveleimet sem firtatták – valószínűleg náluk már megvoltak. Némileg csalódottan leültek az íróasztalomhoz és az éppen ott lévő írógépen megírták a máig őrzött jegyzőkönyvet a következő végkövetkeztetéssel: „... megállapítottuk, hogy a lakásban és a mellékhelyiségekben nem találtunk semmiféle kábítószert vagy más hasonló anyagot.” Hetekkel később értesített az ügyészség, hogy megszüntették ellenem az eljárást (?!).

Jóval később tudtam meg az igazgatómtól (a Növényvédelmi Felügyelőségnél dolgoztam biológusként, az igazgatóm Kovács Ferenc agrármérnök volt), hogy aznap, vasárnap délelőtt behívták az irodámba, és fel kellett nyitnia fiókjaimat, minden papírt gondosan szemrevételeztek, őt pedig hallgatásra kötelezték. Azt már a következő napokban megtudtam, hogy a helyi középiskola (a mai Mikó) néhány diákját letartóztatták a röpcédulák miatt, akik még a sportcsarnok előtti járdára (a show idején) is felírták az említett intelmet krétával.

Az is jóval később derült ki, hogy ugyanazon a napon több ismert magyar értelmiségi otthonában is házkutatást tartottak, mivel a szekus alapállás szerint a „tiszta lelkű” ifjakat csakis a rendszer ellen áskálódó felnőttek vihetik helytelen útra. Sok évvel később tudtuk meg, hogy végül nem kerültek börtönbe a „bűnösök”, hanem a megyei pártbizottság személy szerint bízta őket jó kommunisták gyámságára, azzal a feladattal, hogy helyes irányba térítsék a megtévedetteket. Az elsőtitkár páncélszekrényben őrzött irományai közül került elő ez az aktacsomó, amikor 1989. december neves napján feldúlták az irodáját. Én is láttam, de aztán (sok más akkori dokumentummal együtt) ennek is nyoma veszett, bár az sem kizárt, hogy valaki gondosan őrzi és hallgat róla.

Én pedig, a bűnös előéletű, de ekkor tisztes állampolgár, életemben először (s minden bizonnyal utoljára) így lettem drogüzér, és nem a „tiszta lelkek” megfertőzője... Melyik az elítélendőbb? Döntsék el Önök!

Szerző: Puskás Attila