Kába lett a gyönyörűségtől Kali néni táncházában – interjú Korniss Péterrel

– Véletlen volt, vagy inkább a sors keze, hogy miután az intézmény forradalmi bizottságának tagjaként kizárták az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karáról, a Budapesti Fényképész Szövetkezethez került segédmunkásnak?

– A saját döntésem volt, hogy a fényképészeti szövetkezetnél helyezkedtem el, mert úgy éreztem, hogy a humán érdeklődésemet be tudom csatornázni a fotográfiába. Korábban egyáltalán nem fényképeztem, de volt egy olyan érzésem, hogy van kapcsolatom a fotográfiával. Ez nagyon homályos, de jó érzés volt. Ha az élet úgy hozza, hogy színházba kerülök dolgozni, színész biztosan nem lettem volna, ugyanis az nem érdekelt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy szerencsém volt, hiszen alig másfél évvel azután, hogy elkezdtem a Fényszövben dolgozni, elküldtek a balettintézet vizsgaelőadására fotózni. Eredetileg másnak kellett volna mennie, azonban az illető megbetegedett. Azelőtt hétvégeken sporteseményeken fényképeztem, s mondtam is a főnökömnek, hogy még sosem láttam balettet. Ő azonban megbízott bennem, mondván, a balett hasonló a sporthoz, mindkettőben a mozgás a lényeg.

– Pályafutásában, valamint abban, hogy elkezdett érdeklődni a népi hagyományok iránt, jelentős szerepet játszott Novák Ferenc, a kitűnő rendező, koreográfus.

– A balettintézet előadásán készített képeim megjelentek a sajtóban, s amikor Novák tata meglátta őket, bement a szerkesztőségbe, és megérdeklődte, hogy hol lehet engem megtalálni. Megkeresett, és elhívott a Bihari János Táncegyüttesbe, 1961-ben már ott fényképeztem. Novák tata néprajzosként Székről írta a disszertációját, s 1967-ben elhozott magával a faluba. Épp hogy megérkeztünk, már be is estünk a Kali néni táncházába a Felszegen. Így kezdődött. 45 év után most ismét itt vagyok Széken, egy táncházas mulatságon, szinte hihetetlen.

– Szerelem lehetett első látásra, hiszen utána évtizedeken át járta az erdélyi falvakat, hogy megörökítse a hagyományos népi élet ünnepi és mindennapi mozzanatait.

– Az erős kötődés kialakulásában valószínűleg közrejátszott az is, hogy Kolozsváron születtem, s 12 éves koromig ott éltem a szüleimmel, 1949-ben költöztünk Budapestre. Azonban tény, hogy az első széki éjszakán, a Kali néni táncházában kába lettem a gyönyörűségtől. Arra gondoltam, hogy ezt nem ismerik Pesten, s a fényképezőgépet pont arra találták ki, hogy az ilyesmit meg lehessen örökíteni. Ez volt a kiindulópont, s utána következtek a kalotaszegi és a gyimesi falvak, de fényképeztem Máramarosban, sőt Moldvában is. Máramarosban Mara és Desze (Deseşti) falvakban fotóztam, ahol nagyon eleven, élő folklórral találkoztam. Mindenhol barátságosan, szeretettel fogadtak, román vidéken is. Később elkezdtem járni Szlovákiába és a Vajdaságba is, de fotóztam kárpátaljai hagyományőrző együtteseket is. Tudatosan bővítettem a kört, egy kelet-európai körképet akartam bemutatni.

– Hogyan éli meg azt, hogy a hagyományos népi világ, melynek megörökítésébe oly sok energiát fektetett, ma már eltűnőfélben van, nagyrészt már a múlté?

– Ez a folyamat máshol már korábban lezajlott, mint Erdélyben. Két lábbal a földön járó emberként úgy gondolom, hogy ez a változás elkerülhetetlen, kár siránkozni miatta, inkább meg kell próbálni megőrizni a népi kultúrából mindazt, ami jó, ami fontos. A közösségi szellemet, az egymáshoz tartozás érzését kell megőrizni, s ebben a tánc segít. Úgy gondolom, természetes, hogy a néptánc napjainkra kikopott a mindennapi életből. Ugyanakkor nagy elégtétel a számomra, hogy a táncházmozgalom virágzik, a közelmúltban ünnepelte a 40 éves fennállását, s az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A legutóbbi budapesti táncháztalálkozón 10 ezer ember vett részt, a Jókai téren a fiatalok székit, kalotaszegi legényest táncoltak. Nagy dolog, hogy immár a második táncház- generáció hallgatja ezt a zenét, járja ezeket a táncokat, énekli ezeket a dalokat, őrzi, mint egy nyelvet, örömét leli, fel tud oldódni benne.

– Kanyarodjunk vissza a fotográfiákhoz. Csupán az utóbbi években kezdett el színes képeket készíteni, azelőtt kizárólag fekete-fehér munkái voltak. Ez egy alkotói koncepció, hitvallás volt?

– Nem, hosszú éveken át egyszerűen az volt az alkotói anyanyelvem, de azóta megváltozott a világ. A legutóbbi, 45 éves pályafutásomat bemutató retrospektív kiállításomon már voltak színes képek is, melyeket tavaly novemberben készítettem. Nem hiszek abban a teóriában, hogy a fekete-fehér fotográfia magasabb rendű volna, mint a színes. Minden változik, miért volna pont a fotográfia kivétel? Régebben kizárólag analóg fotográfia létezett, most már van digitális is. A világ színes, s ha akarom, leredukálhatom, fekete-fehérben fejezhetem ki magam, de ha úgy gondolom, hogy a színek fontosak, miért ne használhatnám őket? A gazdag lehetőségekkel élni kell.

– Szinte kizárólag a rengeteg időt, energiát igénylő dokumentumfotózás mellett kötelezte el magát, hosszú éveken át fotózta ugyanazokat az ingázókat. Miért a fotóművészetnek ezt a munkás ágát választotta?

– Nem dokumentum-, hanem dokumentarista fotósnak tartom magam. Az előbbi csak lefényképezi, amit lát, míg a dokumentaristának véleménye van a világról, kötődik a világhoz, de a saját szűrőjén keresztül látja-láttatja azt. A valóság izgalmasabb, mint a fantáziám, gazdagabb, mint amit el tudok képzelni. Igaz, hogy munkás dolog, nem olyan, mint ihletre várni a műteremben, de megvalósulhat benne a fotográfia nagy feladata, a megörökítés, meg tudja ragadni az egyik legtűnékenyebb jelenséget, az embert. A zenét meg lehet őrizni lemezen vagy CD-n, a viseletet vagy a cserépedényeket a múzeumban, ám az embert nem lehet berakni egy múzeumi tárolóba. A fotográfia azonban meg tudja mutatni, ami egy csodálatos lehetőség, s nekem az egész munkásságom erre épült, ez van a középpontban.

– Nem gondolja, hogy a digitális fényképezés széles körű elterjedése a fotográfia leértékelődéséhez vezet?

– A tömegesedés valós jelenség, hiszen már mindenki fotózik, naponta több millió kép árasztja el az internetet, ugyanakkor a fotográfia egyre elismertebb, mint műfaj. Jelenleg a presztízse sokkal nagyobb, mint bármikor korábban, egyre több múzeum és galéria fogadja be, bekerült az aukciókra, komoly pénzeket fizetnek ki fotográfiákért, egyszóval felnőtt a festészet mellé. A Budapesti Szépművészeti Múzeumban idén már a harmadik fotókiállítás látható, ami tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Tavaly London nyári szenzációja volt a 20. századi magyar fotóművészetet bemutató kiállítás, melynek a Királyi Művészeti Akadémia adott otthont.

Ezen Robert Capa, Andre Kertész, Munkácsi és Brassai mellett én is szerepeltem hat képpel, közöttük egy székivel. A fotográfiában lezajlott változások miatt napjainkban sokkal nehezebb kitűnni, mint régebben, a sikerhez sokkal határozottabb egyéniségre, sokkal körvonalazottabb mondanivalóra, egyéni világlátásra, gondolatiságra és kiváló technikára van szükség. Ahhoz, hogy napjainkban valaki elismert fotós legyen, már nem elég néhány jó kép, azt amatőrök is tudnak csinálni. A jó fotósok számára a megélhetés egyre nehezebb, hiszen az analóg fotográfia korában már az esküvői fotózáshoz is szakmai tudás kellett. Ma a tudás jelentős része be van építve a gépbe, és ha mégsem jó a kép, akkor segít a számítógép.

– Idén valószínűleg még visszatér Székre, hiszen augusztusban nyílik meg a faluban az első állandó Korniss Péter-kiállítás.

– Igen, augusztus 25-én lesz a megnyitó. Régi felvételek lesznek kiállítva, 10-15 kép. Fantasztikus, hogy éppen Széken lesz ez a kiállítás, a Jóisten rendezte így, de máshova nem is adtam volna a felvételeket, hiszen ehhez a helyhez van közöm, otthon vagyok itt.