Juliska neve az amerikás bácsi sapkáján – interjú Veres-Kovács Attila lelkésszal

– Közvetlenül 1990 elejétől folyamatosan érkeztek nyugatról segítő szándékú emberek, hogy az egyház és intézményei újjászervezésében segítsenek. Idővel azonban kimerült ez a nagyfokú érdeklődő kíváncsiság. Szükségessé vált szakszerűen és módszeresen kiépíteni az egyház külkapcsolatait, szinte a semmiből. Olyanynyira, hogy még ma is virágzik. Legutóbb épp Öntől hallottuk, hogy ismét ellátogatott az „Óperencián” túlra, Kanadába. Mikor szökkent szárba ez a ma már gazdag lombú fává izmosodó kapcsolat?

– 1990 májusában, az első püspökválasztáskor rengeteg külföldi küldöttség látogatott el Nagyváradra, mindenki szerette volna felvenni velünk a kapcsolatot, segítséget nyújtani. Minden egyháznak szüksége van arra, hogy a misszióját kiterjessze saját hittestvérei felé – ez természetesen mindkét irányban igaz. Nálunk is megalakult a külügyi osztály, és felépítettük a kapcsolatrendszert egyrészt a magyarországi, másrészt az európai, illetve a tengerentúli testvéregyházakkal.

Már 1991-ben elmélyültek ezek a kapcsolataink, amikor részt vettünk az ausztráliai Canberrában az Egyházak Világtanácsának konferenciáján. Sokan felfigyeltek ránk és élénken érdeklődtek a kisebbségi egyház helyzetéről. Az intézményesült kapcsolatrendszernek köszönhetően 1991 és 1995 között az Egyesült Államok negyven államában jártam a presbiteriánus egyház meghívására, egyetemeken, egyházi zsinatokon tartottam előadásokat elsősorban egyházunk helyzetéről a kommunizmus idején. Nagyon nagy volt az érdeklődés, úgyhogy kétszer visszahívtak: egyszer a nagyvárosok közösségeibe, aztán pedig a vidéki Amerikába.

Dicsekvés nélkül mondhatom, erdélyi embernek ilyen esélye még nem volt: rajtam kívül Desmond Tutu érsek titkárát hívták vissza kétszer az USA-t átfogó körútra. Óriási lehetőség volt az adelaide-i meghívás, amikor egy teljes évet szolgálhattam (2000 júniusa és 2001 júniusa között) Dél-Ausztrália államban, ahol nagy magyar közösség él, és ahol megszerveztük, intézményesítettük a református egyházközséget. Majd 2003–2004-ben hosszabb időt dolgozhattam az amerikai Ohio államban, egy nagy, magyar hátterű gyülekezetben.

– Nekünk, itthoniaknak az óceánon túli emigráns közösségek nagyjából egyformáknak tűnnek, olyanoknak, amelyek elszakadtak a hazai kulturális közegtől és általában nosztalgikus telítettséggel vágyakoznak azután, amit itt hagytak. Van-e különbség például az ausztrál és az amerikás magyarok között? Vagy pusztán az számít választóvonalnak, hogy ki mikor ment el?

– Természetesen számít, hogy a háború után közvetlenül vándorolt-e ki valaki vagy ’56 után, netán még később. De számít az is, honnan jöttek. Ausztrália volt a leginkább befogadó állam, ennek ellenére kezdetekben nem igen voltak toleránsak az emigránsokkal szemben. Sok nehézséggel küzdöttek, míg eljutott az állam a multikulturalitás értékeléséhez. Ebben elől járt és elől jár Ausztrália ma is. Erősen őrzik az anyanyelvet, az anyanyelvi kultúrát és a közösségi érzésüket. Ugyanakkor van egy rétegződés, amely éppen a honnan, mikor történt kivándorlás mezsgyéjén tapasztalható.

A nagyjából azonos foglalkozásúak vagy társadalmi helyzetűek klubokba tömörültek, nagyon erős az életösztönük. Igyekeztem a különböző érdeklődésű magyarokat tömörítő klubokat meglátogatni, néha meg is szóltak ezért. De éppen ez volt a célom: a magyarok számára hirdessem Isten igéjét, közösségbe vonjam őket egymással. Végső soron ez az, ami összefogja a különböző közösségeket, a közös hitük. És még valami, amit külön ajándékként éltem meg: abban a gyönyörű kontinensországban a legfontosabb az ember, minden az emberért, jólétéért, jó közérzetéért történik.

Ausztráliában, ahol laktam, a ház előtt megsüllyedt egy járdalap. Jóformán észre sem vettem, míg egyszer megjelent egy csapat, megjavították és már-már szemrehányóan figyelmeztettek, hogy nem szóltam, pedig érhetett volna baleset is engem a hibás járdalap miatt. Ott elsődleges fontosságú, hogy az ember jól érezze magát, lehetőleg semmi baj vagy bántódás ne érje.

– Hogy oldják meg a lelkészképzést?

– ’89 után már minden simán ment, hívtak ki itthonról lelkészeket, azelőtt viszont az 1948-ban Melbourne-be emigrált lelkész tanított és nevelt ki utódokat, hogy lelkileg ellássák az egyre nagyobb számban kivándorló magyarokat. Az evangélikus egyház is hasonlóan járt el. Amerikában más a helyzet, ott folyamatosan voltak magyar lelkészek, akik egyrészt itthon, másrészt az amerikai teológiákon tanultak. A második-harmadik nemzedék tagjai már nagyrészt feladták anyanyelvüket, viszont a nemzettudat igen erősen él, főleg a családi és vallási hagyományban.

Egy hosszabb évet szolgálhattam például Ohio államban, ott az utóbbi 10–15 évben már megülték a kinti magyar egyházak centenáriumát. Ők gyülekezeti házakban jönnek össze, elég nagy távolságokról utaznak egy-egy alkalomra, nem csoda, hogy a „kulináris örökséget” is ápolják, vagyis a hagyományos hazai ízeken, ételeken keresztül emlékeznek a hagyományokra. Szívesen veszik, ha itthonról ének- vagy táncegyüttesek keresik fel őket, élő nyelvi múzeumként fogadják a vendégjátékot.

Érdekes, hogy még igényelték a magyar nyelvű istentiszteletet vasárnap reggel 9-től abban a gyülekezetben, ahol szolgáltam, annak ellenére, hogy már kevesen beszélték a nyelvet. Mikor megkérdeztem, miért jönnek el, ha nem értik maradéktalanul, az volt a válasz, hogy az őseik iránti tiszteletből, mert ők is úgy beszéltek, ahogy én prédikáltam. Viszont a Mi Atyánkat mindig együtt mondták velem, mert arra emlékeztek, ösztönükké vált az imádság, mintha az Istenük csak ezen a nyelven értené könyörgésüket.

11 órától az angol nyelvűre is eljöttek, hogy meg is értsék mindazt, amit mondtam. Nagy sikert aratott a második-harmadik nemzedék körében szervezett magyar ének- és néptánctanfolyamom, amit nagyon szívesen vettek és sokan eljöttek. Külön mozgalmat szerveztünk a magyar könyvek és emléktárgyak felkutatására és megőrzésére, hiszen a kihaló első nemzedék tárgyi örökségét sokszor veszendőbe hagyták az utódok, ám az egyház megőrzi azokat.

– Ausztráliában nem tapasztalta ezt a sajátos tér- és időkeveredést?

– Egyáltalán nem. A nemzeti közösségek identitásának megőrzését az állam azzal is támogatta, hogy komoly kisebbségi rádióhálózatot, országosan is sugárzott műsorokat tett hozzáférhetővé. Az óriási távolságok miatt könnyebb rádión elérni az embereket. És talán ennek is tudható be az anyanyelv nagyobb mértékű megőrzése, olyannyira, hogy Ausztráliában konfirmációt is készítettem elő magyarul. Amerikához hasonlóan ott is nagy jelentőségű az istentiszteleteket követő közös falatozás, kávézás – a távolról jöttek érdekében.

Nagyon sokat számít a közösségi kohéziós erő megtartásában. Augusztus második felében pedig Kanadában jártam több gyülekezet meghívására, ahol augusztus 20-án nemcsak az államalapítás évfordulóján, de az új kenyér ünnepén is szolgáltam, illetve egy lelkészi jubileumon. Kanada és az Egyesült Államok magyar közösségeire manapság jellemző, hogy elköltöztek a magyarok a valamikor épített templomuk környezetéből, ahol annak idején összefüggő tömegben éltek. Több városban már teljesen kicserélődött, mondhatni elhanyagolttá vált a környék, ahol valamikor magyarok laktak. De a templomukhoz nagyon ragaszkodnak, míg csak létezik egy kis közösség. A legszomorúbb volt, amikor el kellett adni a templomot, mert elfogytak a lakói. Sajnos már Erdélyben sem elképzelhetetlen ez a helyzet. Mostani látogatásom alkalmával nagyon sok idős emberrel sikerült elbeszélgetnem családi környezetben. Ha tehettem, meséltettem az ott élőket – mondhatom, nagyon sok érdekességgel találkoztam.

Az egyik bácsi mesélte, hogy amikor ’56-ban arra kényszerült, hogy középiskolai tanárként kimeneküljön, csak bányászként tudott elhelyezkedni, s hogy ne adja fel a küzdelmet, a sapkájára felírta a kislánya nevét, hogy folytonosan lássa: az ő Julikája fogja meghálálni neki a munkáját. A bácsi egyébként most már majdnem 90 éves, finomműszerész lett, mai napig csodálatos műszereket tervez – úgyhogy „bejött” neki a kislánya nevével fémjelzett túlélési módszer.

Torontóban tapasztaltam, hogy a generációváltás nem járt olyan nyelvi veszteséggel, a templomban szinte minden nemzedék megtalálható. Féltve őrzik nyelvi, vallási és kulturális örökségüket. Ebben hatalmas szerepük van a magyar nyelvű lelkipásztoroknak. Másik érdekesség, hogy az ottawai reformátusok – annak ellenére, hogy „bérlik” a templomukat – elfogadtak egy nyugdíjaskorban lévő budapesti lelkészt, aki a nyelvi nehézségek ellenére csak magyarul végzi a szolgálatot, ezzel is életben tartva a nyelvi identitásukat. És hát Quebecben, Ontarióban, ahol élnek magyarok, szinte mindenütt, még a zöldségpiacon is van magyar részleg vagy magyar hentesüzlet, amely magyar lobogóval és felirattal jelzi eredetét.

Az egyik pultnál a kiszolgáló színes bőrű lány volt, magyarul szólítottam meg, nem is várva magyar választ, ő viszont „ékes” magyarsággal válaszolt, s kérdésemre majdhogynem felháborodottan mondta, hogy természetesen beszéli a nyelvünket, már hogyne beszélné... Szóval ilyen sokszínű, összetett a tengerentúliak világa, de ami közös az ausztrál, amerikai és kanadai magyar közösségekben, hogy készek Isten igéjének befogadására. Van köztük is civakodás, mondjam úgy: természetesen köztük is van, de nekem úgy tűnt, mintha a valós vagy vélt nézeteltéréseik is azt segítenék, hogy végső soron megmaradjanak, együtt maradjanak.