Jézuska kiscsizmája

Egy kicsit túl sokat ül ugyan a számítógép elõtt, de ellenszél ellen nincs orvosság, hogy egy képzavarokból doktorálni készülõ kollégát idézzek. Bár ez utóbbi nézetemet esetenként igyekszem revideálni, amikor kiderül, hogy többet és választékosabban tud angolul, mint az apja. A számítógéptõl, teszi hozzá ilyenkor olyan vérlázító szerénységgel, hogy már-már repül a nyakleves. A narválok tömeglemészárlása elleni világszintû összefogásról szóló angol nyelvû fogalmazásának olvastán azonban még idõben és diszkréten a szemöldök-összeráncolásig fogom vissza magam. Hogy maradjon azért valamenynyi az apai tekintélybõl.

A gyerek lábának növekedése ilyenkor, télvíz idején viszont súlyos gondokkal púpozza az ember hátát. A karácsonyi falujáráshoz való kiscsizma kora ugyan lejárt, a tél viszont változatlanul hideg, még ha globálisan melegedik is apránként a helyzet. Felelõtlen szülõ ilyenkor

könnyen hajlik a kényelmesebb megoldás felé, s hagyja, hogy deszkás cipõben – tudják, mi az? Én már tudom… – teleljen a kölyök. Egy: megspórol magának jó adag generációs vitát; kettõ: megint csak megspórol magának, ezúttal viszont egészen felhasználható összegû pénzt. A könynyebb ellenállás irányába való eltolódás kísértése tehát nem elhanyagolható, ott van viszont a történelmi perspektíva, amikor a gyerek immár meglett felnõttként korai reumás panaszokkal terheli a szülõ lelkiismeretét, amely amúgy is terhes a nevelési módszereinek csõdje miatt érzett önvádtól.

Nem kockáztatunk hát, alapvetõen pozitivista beállítottságunk messze ûzi a gondolatot, hogy a tavalyi hótaposó talán még idén is jó lenne, ha a gyerek kicsit összehúzná a lábát. Fõleg, hogy rögtön beugrik egy kép a jövõbõl, amint a gyerek talpa közepére süllyedt bokáját fájdalmasan tapogatva kérdi: hogy vagy, apa? A régi bakancsnak majd keresünk egyéb hasznosítási formát, kár, hogy a tépõzár nem az én színvilágom, amúgy szívesen elviselném. Nem kellene pedig fennakadni az ilyesmin, az ember idõnként egészen váratlan bónuszpontokat szerezhet hasonló bevállalósdival, bármikor jól jöhet. Amúgy is örököltem már tõle egy forrószandált, egész jó, a tengerparton tisztára szalonképesnek éreztem magam tõle. Pláne miután úgy döntöttünk, hogy nem játsszuk el a családi titok címû misztériumjátékot, ilyesmibe csak belebukni lehet. Felvállaltam hát szépen, mint tolerálható visszakacsingatást a korosodó jelenbõl.

A döntés nem kétségbevonható, a kérdés viszont továbbra is érvényes: vajon meddig nõ még a gyerek lába? Mert van itt egy jó darab, ami momentán épp méretes, de ennyi pénzért talán érdemes lenne olyat venni, amelyet jövõ ilyenkor nem kell szívfájdalommal az elajándékozandók közé sorolni. Talán még meg is lehetne ideologizálni, a kölyök háziolvasmány-élményeire apellálni, Móra Ferenc hõsei is mindig több számmal nagyobb cipõt viseltek, emlékszel, ugye? De csak egy pillanatra, kimondatlanul is hallatszik, miként bicsaklik meg a hamis mondat, no meg egy életben egyszer lehet elszúrni egy gyerek lábát, aztán hurcolhatja magával mindenki a smucigság élethossziglan csörömpölõ koloncát.

Nincs más megoldás, megvásároljuk ezt a goretexes bakancsot, bár így is, úgy is folyamatosan vizes lesz belül, mert ha Isten is úgy akarja, innentõl kezdve kizárólag térdig érõ hóban közlekedik majd az a kölyök. Vagy inkább tegyünk még egy kísérletet abban a nemrég nyílt turkálóban? Idõnként egész jó cuccokat lehet ott bányászni, használjuk ki, amíg nem csinál a származási helybõl hiúsági kérdést. Mert ahogy a képzavarokból doktorálni készülõ kolléga mondaná: Jézuska kiscsizmáját sem szülték ingyen.