Jézus születése – az idő közepe

Az evangélium, a jó hír, tehát maga Jézus Krisztus, akinek már a nevében is világosan megszólal az örömhír. „Jézus Krisztus\": ez a két szó is több jelentést hordoz, mint annak a nevét, aki 2000 éve született. „Jézus\" – a biblia héberben Jösua – ugyanis azt jelenti, hogy szabadító, a „Krisztus\" pedig görög fordítása az ugyancsak héber „Messiás\" szónak, ami azt jelenti: Felkent. A bibliai korban királyokat, fõpapokat kentek fel olajjal ünnepélyes szertatás keretében, de ilyen Felkentként várták a megváltót is. Jézus e várakozás beteljesedése miatt lehet „Krisztus\". Születésének körülményeirõl Márk evangélista hallgat, sokat mond viszont könyve legelsõ mondata: „Jézus Krisztus evangéliumának kezdete\". Máté és Lukács sajátos kameraállásból tudósít, más és más részletekre közelít rá.

Máté: üdvtörténeti és kozmikus kontextusban

„Eljöttünk, hogy imádjuk õt.\" Máté 2,2. Máté, korábbi nevén Lévi, akit Jézus a hagyomány szerint a vámszedõasztal mögül hív el követésére, evangéliumával mindenekelõtt zsidó olvasókat akar megszólítani és meggyõzni arról, hogy Jézus valóban a Messiás. Ennek érdekében a már említett Immánuel – jövendöléssel együtt, ami Ézsaiás 7, 14-ben gyökerezik, összesen kilenc ószövetségi helyet idéz bizonyítási szándékkal: 1, 22–23; 2, 15; 2, 17–18; 2, 23; 4, 14–16; 8, 17; 12, 17–21; 13, 35; 27, 9–10. Hangsúlyozza, hogy Jézus Dávid Fia, akinek nemzetségtáblázatát Ábrahámig vezeti vissza (1, 1–17). Máté specialitása, hogy az ószövetségi összefüggések hangsúlyozásán túl Jézus születését kozmikus kontextusba állítja. Az evangélisták közül egyedül õ tudósít az úgynevezett „betlehemi csillag\" megjelenésérõl, ami arra utal, hogy a „szeretet születése\" nem csupán a választott nép belügye, hanem az egész világmindenséget érintõ esemény. Ugyanakkor ennek is vannak ószövetségi elõzményei, hiszen már Mózes könyvében arról olvasunk, hogy „Csillag jön fel Jákóbból...\" (4Móz 24, 17), a Jelenések könyvében pedig maga Jézus mutatkozik be így: „Én vagyok a fényes hajnalcsillag...\" (Jel 22, 16) .

Az evangéliumban említett csillagászati jelenséggel már Johannes Kepler (1571–1630) is foglalkozik. Számításai szerint a Máté által feljegyzett égi tünemény a Jupiter és a Szaturnusz konjunkciója, együttállása lehetett Krisztus elõtt 7-ben. Mivel mindez a Halak csillagképében történt, ami a zsidóság csillagképe, a szakértõ babiloni csillagászok, a mágusok úgy vélték, mindez egy új uralkodó születését hirdeti. Ennek akartak utánajárni, amikor – több mint ezer kilométeres utat megtéve – elérkeztek a fõvárosba, Jeruzsálembe.

Logikus módon a trónörököst a királyi palotában, Nagy Heródes (Kr. e. 72–4) udvarában keresték, és ezzel nem kis pánikot okoztak a hatalmához görcsösen ragaszkodó uralkodónak. Nagy Heródes összehívatta a fõpapokat és írástudókat, akik végül Mikeás próféta könyvében találták meg a jövendölést a Messiás születési helyére vonatkozólag: „Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belõled, aki legeltetni fogja népemet, Izraelt.\" (Mt 2, 6)

Máténál tehát itt is hangsúlyt kap, hogy Jézus születésével az ószövetségi próféciák teljesednek be. De ezen túlmenõen az is fontos üzenetet hordoz, hogy az egyetemes kinyilatkoztatásra figyelõ emberi értelem csupán egy bizonyos határig tud eljutni Isten titkainak megismerésében. A természet jeleibõl valamit megsejthetünk, de a végsõ útbaigazítást csak az igei kinyilatkoztatásból kaphatjuk meg. A mágusokat végül nem a csillag fénye, hanem a mikeási prófécia igéje vezeti el a betlehemi jászolbölcsõhöz. S hogy ezek a csillagászok valóban megérdemlik a bölcs jelzõt, azt éppen azzal igazolták, hogy az igei vezetésnek engedve otthagyták a fõvárost, Heródest, a királyi udvart a fõpapokkal és írástudókkal együtt, és elindulnak a kis városka, Betlehem felé.

Micsoda keserû kritikája minden korok gõgös írástudóinak az a szomorú tény, hogy akiknek ott a kezében a mikeási tekercs, akik ismerik a prófécia tartalmát, mégsem mozdulnak! A halott, meddõ ismeret elrettentõ példája ez. Sajnos gyakran igaz, hogy a leghosszabb út a fejünktõl a szívünkig vezetõ út. Hiába tudnak mindent pontosan a Messiás érkezésének lehetõségérõl, a szívük kemény és hideg, a lábuk nem mozdul, hogy utánajárjanak Isten csodálatos dolgainak.

A bölcsek viszont bíznak a próféciában, és elindulnak Betlehem felé, ahová a csillag fénye is elkíséri õket, mígnem Máté szerint a csillag „megállt a felett a hely felett, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták õt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.\" (Máté 2, 9–12)

A bibliai szövegben nem esik szó a bölcsek számáról és nevérõl. Az ajándékok számából fejlõdött ki a késõbbi hagyomány, mely szerint hárman lettek volna. A 6. századtól már nevet is kaptak: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Az értékes ajándékokból alakult ki a 8. századra az a legenda, mely szerint valójában napkeleti, arábiai királyok hódoltak az új király jászolbölcsõjénél. A népszerûvé vált legenda létrejöttében talán az is szerepet játszhatott, hogy a „mágus\" kifejezésben ott rejtõzött a varázsló, a pogány pap árnyéka is, ami nem igen fért bele az akkorra már államvallássá nõtt kereszténység szótárába.

A bölcsek, vagy ha úgy tetszik a „háromkirályok\", hamar szimbolikus teológiai értelmet is nyertek. Eleinte három különbözõ életkort, majd egyre inkább a három akkor ismert világrészt: Afrikát, Ázsiát és Európát reprezentálták. Így lett például Boldizsárból a József Attila versébõl is jól ismert „szerecsen király\". Andrea del Sarto firenzei festõ (1486-1530) pedig még tovább fejlesztette ezt a teóriát, amikor az egyik királyt rézbõrû indiánnak festette meg az új földrész, Amerika felfedezésére utalva. Természetesen a hozott ajándékok is hamarosan szimbolikus értelmet nyertek. Szent Ambrus milánói püspök (339–397) már a 4. században azt tanítja, hogy az arany a királynak, a tömjén az Istennek, a mirha pedig a szenvedõ, a halált is vállaló embernek szól. Az istentiszteleten a füstölõben parázsló tömjén füstje az ég felé szálló imádságot, míg a többek között holttestek balzsamozására használt mirha a romolhatatlanságot, az örök életet szimbolizálja.

Lukács evangéliuma történelmi kontextusban

„Született néktek ma a Megtartó...\" (Lukács 2, 11) Lukács, Pál apostol munkatársa és útitársa – akit Pál a Kolossé levélben „szeretett orvosként\" említ (Kol 4, 14) – már evangéliumának ajánlásában jelzi, hogy mindennek pontosan utánajárt. A tudományosan képzett, mûvelt szerzõ Jézus születésével kapcsolatban is precízen utánajár mindennek. A karácsonyi evangélium pontos datálással indul: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az elsõ összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó...\" ( Lk 2, 1–2 ) Lukácsnál a történelmi beágyazottság hangsúlyozása komoly teológiai üzenetet is hordoz. A harmadik evangélium mellett neki köszönhetjük az Újszövetség ötödik történeti könyvét, az Apostolok Cselekedeteit is, mely egyben az elsõ egyház- és missziótörténeti dokumentum. Míg Máté Jézusban a próféciák és az idõk beteljesedését látja, addig Lukács új történelemszemléletet hirdet meg. Eszerint a történelem elsõ szakasza a választott nép, Izrael korszaka, amely Keresztelõ Jánossal zárul. Ezután lép a történelem színpadára Jézus Krisztus, akinek földi küldetése születésétõl mennybemeneteléig tart. Ezt követõen, pünkösddel indul a történelem harmadik periódusa, az egyháznak, az evangélium terjedésének, a missziónak a története, amely napjainkban is folytatódik, és egészen Jézus végsõ visszajöveteléig tart. E szerint a lukácsi szemlélet szerint tehát Jézus eljövetele az idõ, a történelem centruma. Erre utal a német teológus, Hans Conzelmann (1915– ) könyve, amelyet Lukács teológiájáról írt - Die Mitte der Zeit (Az idõ közepe) címmel. Ezzel a teológiai tézissel többé-kevésbé összecseng, hogy az idõszámítást, a történelmet világszerte két nagy szakaszra osztjuk: a Krisztus elõtti és a Krisztus utáni korszakra. Amikor arról beszélünk, hogy „anno Domini 2007\", Krisztushitünktõl függetlenül, valamiképpen tõle kiindulva számoljuk az éveket.

Ez még akkor is igaz, ha ennek a fajta keresztény idõszámításnak a meghatározásakor köztudottan számítási hiba történt. Egy tiszteletre méltó római szerzetes, Dionysius Exiguus ugyanis megpróbálta kiszámolni Jézus születésének dátumát a 6. században, hogy ehhez igazítsa az idõszámítást, ami akkoriban Diocletianus császár (245–313) trónra lépésétõl datálódott. Sajnos ez a számítás pontatlanul történt. Mivel Heródes halála bizonyíthatóan Krisztus elõtt 4-ben következett be, viszont a már tárgyalt Máté szerint is Jézus Heródes uralma idején született, így minden valószínûség szerint – kissé bizarr módon – Krisztus „Krisztus elõtt\" 5 és 7 között született. Mindezt neves csillagászok, közöttük Kepler számításai is alátámasztják, akik a bolygók már említett látványos együttállását, konjunkcióját Krisztus elõtt 7-re datálják. Ezzel összhangba hozható a Lukács által feljegyzett népszámlálás is, amely szintén „Krisztus elõtt\" 7 körülre tehetõ. Ennek az összeírási parancsnak a következtében indult útnak Mária és József Názáretbõl Betlehembe, és ilyen módon, a prófétai jövendöléseknek megfelelõen, a Messiás Dávid városában, a júdeai Betlehemben született meg. A születés elõzményeivel Lukács annyiban foglalkozik, hogy feljegyzi Gábriel angyal szavait, aki Názáretben közli Máriával, hogy milyen kiváltságban lesz része. n Folytatás a 17. oldalon

Folytatás a 16. oldalról n „Üdvözlégy, kegyelembe fogadott, az Úr veled van... Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit Jézusnak nevezz el...\" (Lk 1, 28–31) Az orvos-evangélista rögzíti Mária teljesen jogos kérdését is: „Hogyan lehetséges ez, mikor én nem ismerek férfit?\" (Lk 1, 34) Az angyal válasza egybecseng a Máténál is megtalálható misztikus magyarázattal: „A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendõt is Szentnek nevezik majd, az Isten Fiának.\" (Lk 1, 35) Erre hangzik el Mária ünnepélyes válasza, ha úgy tetszik, hitvallása: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!\"(Lk 1, 38). Ezzel a vallomással maga Mária határozza meg önmaga üdvtörténeti küldetését.

Õ az Úr kegyelmet talált, engedelmes szolgálóleánya, akit mi, protestánsok is tisztelünk. Luther Márton (1483–1546) például így ír róla: „Mária minden dicsõsége egy szóban van összefoglalva, hogy tudniillik Isten anyjának nevezik. Senki se mondhat róla ennél nagyobbat, ha annyi nyelve volna is, mint a falevél és a fûszál, mint csillag az égen, homok a tengerparton. Csak szívvel lehet meggondolni, mi az, Isten anyjának lenni.\" Hans Küng, ismert és vitatott katolikus teológus (1928–) így ír Máriáról: „Mária nem kegyelmet osztó menynyei lényként jelenik meg az Újtestamentumban, hanem mint kegyelmet nyerõ emberi lény. Nemcsak Jézus valóságos ember voltáról tesz tanúságot, hanem Jézus Istenben való eredetérõl is. Innen származik Mária jelentõsége a keresztény kegyesség számára: Jézus anyjaként õ példája és elõképe a keresztény hitnek és prófétai tanúja Isten nagy cselekedeteinek.\" Ez a biblikus mariológia, Mária önértelmezése szólal meg Mária hálaénekében, a híres Magnificatban, amit ugyancsak Lukács evangéliumában találhatunk meg: Lk 1, 46–55. Az ötödik evangélistaként is emlegetett, evangélikus Johann Sebastian Bach (1685–1750) fenséges oratórikus zenemûben dolgozza föl a Magnificat teljes latin szövegét.

Evangélium a kitaszítottaknak – a pásztorok

Magáról a szülés eseményérõl Lukács tömören csak ennyit ír: „Amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsõszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.\" (Lk 2, 7)

A Máténál is jelzett „passió\"-motívum Lukácsnál is megfigyelhetõ, aki hangsúlyozza, hogy már a születendõ gyermek számára se akad hely. Késõbb maga Jézus is megfogalmazza ezt a furcsa „hajléktalan\" állapotot: „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.\" (Lk 9, 58)

A számtalan karácsonyi festményen ábrázolt vonzó, romantikus kép, ami a betlehemi istállót szinte oszlopos csarnokká tágítja, csupán a mûvészi fantázia szüleménye. A valósághoz közelebb állnak az olasz költõ, író Giovanni Papini (1881–1956) sorai, aki így ír a betlehemi csoda színhelyérõl: „Egy istálló, egy valóságos istálló, az állatok háza, az állatok börtöne... Az istálló nem egyéb, mint négy durva fal, piszkos padló, gerendavázas cseréptetõ. Az igazi istálló sötét, piszkos, büdös; nem tiszta benne más, csak a jászol, ahová a gazda odakészíti a szénát és az abrakot.\"

„Jászolban a szalmán sehol sincsen ágy, Itt fekszik kis Jézus, lássa a világ! Boldogan figyelnek égi fényjelek Szénaszalma ágyat, alvó kisdedet. Jászolban a szalmán sehol sincsen ágy, Itt fekszik kis Jézus, lássa a világ! Rongyos istállóban pislákol a mécs, A gyermek fölébred, nem sír: egyre néz. Tekints le az égbõl, mert szeretlek én, Tartsd fölém kezecskéd védõn, könynyedén! Rongyos istállóban pislákol a mécs, A gyermek fölébred, nem sír: egyre néz.\"

Evangélikus Énekeskönyv, 169. ének

Ebben az összefüggésben tökéletesen beleillik a szociálisan érzékeny Lukács teológiájába, hogy a mennyei hírnök elõször éppen az akkori társadalmi élet peremére szorult, lenézett pásztoroknak adja tudtul a karácsonyi evangéliumot: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítõ született ma nektek, az Úr Krisztus, a Dávid városában.\" (Lk 2, 10–11)

Ezen a ponton kitágul a kör. Lukács az egész embervilágnak szánja evangéliumát, s ennek megfelelõen megnyílik az ég, angyalseregek lépnek színre, és megszólal a fenséges glória: „Dicsõség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.\" (Lk 2, 14) Szimbolikusan összeér a menny és a föld, a karácsonyi evangélium fénye elindul, hogy beragyogja az egész embervilágot.

Az örömhír követei – az angyalok

Máténál és Lukácsnál is a karácsonyi történet fontos szereplõi az angyalok. A magyar szó a görög „angelosz\" kifejezésbõl ered. Jelentése: küldött, követ, hírvivõ, ami egyértelmûen a szolgálatukra, nem pedig lényük titkára utal.

A Bibliát lapozgatva az angyalok háromféle tevékenységével találkozhatunk. Az elsõ terület a mennyek országa, ahol Urukat dicsõítik és szolgálják. Gondoljunk például Ézsaiás könyvének fenséges „sanctus\"-ára, ahol hatszárnyú szeráfok magasztalják a trónon ülõ Urat: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsõsége betölti az egész földet!\" (Ézs 6, 1–3)

Az angyalok másik szolgálati területe az emberek hétköznapi világa, ahol Isten gondviselõ, védõ és õrzõ szeretetének láthatatlan eszközei. Luther Márton ma is sokak által használt reggeli, illetve esti imádságát ezzel a mondattal zárja „Szent angyalod legyen velem, hogy a gonosz ellenség erõt ne vehessen rajtam.\" Ez egyben arra is utal, hogy az angyalok létével együtt valljuk, de nem hisszük (a hitre és bizalomra ugyanis egyedül Isten méltó!), hanem szomorúan tapasztaljuk az Isten ellen lázadó és lázító emberfölötti gonosz démoni hatalmát és romboló munkáját egyéni életünkben éppúgy, mint az egész teremtett világ életében.

Az angyalok harmadik, igen fontos feladata, hogy Isten kinyilatkoztatásának, sorsdöntõ üdvtörténeti cselekedeteinek kísérõi és tanúi. Ezért játszanak fontos szerepet már a Jézus születését megelõzõ eseményekben, Mária és József életében. Ezért vannak ott a betlehemi mezõn, de majd a nyitott húsvéti sírnál is (Lk 24, 4–7), valamint Jézus életének olyan döntõ állomásainál, mint a megkísértés története (Mt 4, 11), vagy a Gecsemáné-kerti tusakodás (Lk 22, 43), egészen a mennybemenetelig bezárólag (ApCsel 1, 10–11). Az angyalok eredetére tömören utal a Niceai Hitvallás is az elsõ hitágazatban: „Hiszek az egy Istenben, a mindenható Atyában, a menny és föld, minden látható és láthatatlan Teremtõjében...\" Az angyalokkal foglalkozó tudományág, az angelológia a teológia egyik határterülete. Ebben a sokak fantáziáját megmozgató kérdéskörben érdemes megszívlelni Nagy Gyula (1918– ) dogmatikájának figyelmeztetését: \"...a mai teológia határozottan elutasít minden olyan régebbi és újabb spekulatív, pusztán értelmi próbálkozást, amely Isten igéjén túl behatolni próbál az elõlünk elzárt, láthatatlan szellemi világ jó és gonosz hatalmainak legmélyebb titkaiba (teozófia, antropozófia). Ugyanilyen idegen a keresztény hittõl, az egyház tanításától és gyakorlatától minden olyan vakmerõ emberi próbálkozás, amely közvetlenül próbál kapcsolatba kerülni az elõlünk elzárt, láthatatlan szellemi világ jó és gonosz hatalmaival (okkultizmus, spiritizmus).\" Ezekkel a kísértésekkel szemben figyeljünk inkább a mártírhalált halt német teológus, Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) mély hitvallására, amelynek az új esztendõ közelsége is különös aktualitást ad:

„Áldó hatalmak oltalmában rejtve csak várjuk békén mindazt, ami jõ.

Mert Isten õriz híven reggel, este, Õ hû lesz, bármit hozzon a jövõ.\"

János: egzisztenciális kontextusban

„Az Ige testté lett...\" János 1, 14

János a „szeretett\", a leghûségesebb tanítvány, a legközelebbi szemtanú, hiszen õ az egyetlen, aki a golgotai keresztig is elkíséri Mesterét. De mégsem vész el a részletekben. Az õ karácsonya mentes a kedves és hangulatos szentesti szereplõktõl. Nála nincsenek angyalok, pásztorok és királyok, de még szent „szüle pár\" se. János evangéliumának prológusában nem csöndes és romantikus az éj, hanem élesen hasít bele az éjszakába a tiszta, csak a lényegre koncentráló Ige szava, az inkarnáció csodáját fenséges tömörséggel summázó „karácsonykoncentrátum\": „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az õ dicsõségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsõségét, telve kegyelemmel és igazsággal.\" (Jn 1, 14)

János evangélista, szimbólumához, a sashoz méltóan, felülrõl látja az eseményeket, nagy összefüggéseket tár föl és ugyanakkor szinte filozofikus mélységekbe vezet el. Korunkban neves tudósok sora vallja, hogy az anyag végsõ soron energia, amely visszavezethetõ a gondolatig. Ha úgy tetszik, János errõl a titokzatos összefüggésrõl, szédítõ csodáról tesz bizonyságot, amikor arról ír, hogy az isteni gondolat, a teremtõ Ige, a Logosz testté lesz Jézus Krisztusban.

De János ugyanakkor tud a karácsonyi passióról is, anélkül, hogy jászolról és mögötte felsejlõ keresztrõl beszélne, egyértelmû az utalás: Jézus „...saját világába jött, és az övéi nem fogadták be õt.\" (Jn 1, 11) Ez az inkarnáció fájdalma, ahogy Túróczy Zoltán evangélikus püspök (1893–1971) fogalmaz: „ez a karácsony isteni fájdalma. Az örökkévaló belépett az idõbe, s ezzel belépett a halál jegyesei közé...\"

Jánosnál a kozmikus, üdvtörténeti, kronológiai és földrajzi beágyazottságnál, de a filozófiai mélységnél is fontosabb azonban az egzisztenciális kontextus, a személyes érintettség. Evangéliumát ugyanis így folytatja: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az õ nevében.\" (Jn 1, 12) A karácsony igazán meglepõ ajándéka, esélye, de ha úgy tetszik, kockázata is, hogy a testté lett Ige, az inkarnálódó szeretet bennünk is megszülethet, és ezáltal Isten gyermekeivé lehetünk. Errõl az egész életünket átrendezõ egzisztenciális fordulatról Angelus Silesius német költõ (1624–1677) így ír:

„Nézd a Szûz Gyermekét! A szûk jászolt tekintsed:

benne a föld s az ég és száz világ pihent meg.

Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,

újra eljönne az Úr, s Gyermekként megszületne.

Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,

elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.\"

János páratlanul speciális evangéliumát, azt a „karácsonykoncentrátumot\", amire a felhígított konzumáradatban fuldoklóknak talán a leginkább szüksége van, a már idézett Reményik Sándor hátborzongató látomásban szólaltatja meg:

János evangéliuma

(részletek)

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,

És összedugják tündöklõ fejük

Bölcsõ körül, mint a háromkirályok,

Rájok a Gyermek glóriája süt...

De János messze áll és egyedül.

Nem tud gyermekrõl és nem tud anyáról,

Nem születésrõl, nem fogantatásról,

Csillag, csecsemõ, angyalok kara,

Jászol, jászol-szag, – József, Mária,

Rongy és pólya, királyok, pásztorok,

Induló végtelen karácsonyok:

Nem érdeklik – vagy mint rostán a szem

Kihull az õ külön történetébõl,

Kihull mindez, és mindez idegen,

Apró, földízû, emberi dolog.

Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangélista, negyedik

Külön áll, világvégen valahol,

Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben

S a fénytelen örvény fölé hajol.

És megfeszül a lénye, mint az íj,

Feszül némán a mélységek fölé,

Míg lényébõl a szikla-szó kipattan

S körülrobajlik a zord katlanokban

Visszhangosan, eget-földet-verõn,

Hogy megrendül a Mindenség szíve:

’Kezdetben vala az ige.

S az Ige testté lõn.

Summázás – karácsonyi üdvözlõlap helyett

Anélkül, hogy bárkit is szeretnék megfosztani a karácsony „apró, földízû\" örömeitõl, hadd kívánjak elõször is minden kedves Nézõnek, Hallgatónak és Olvasónak egyszerû karácsonyt. Az egyszerû nem egyenlõ a szegényes, sivár ünnepléssel. Ellenkezõleg: egyszerû és egyben zseniálisan nagyszerû az, ami a Lényegre, az Egyre, az ünnep igazi Centrumára koncentrál. A karácsony nem emberi találmány, a karácsony Isten meglepetése, aki maga a nekünk és értünk odaajándékozott Gyermek, a testté lett Ige, a testté lett szeretet, Jézus Krisztus.

Totális identitás- és szerepzavar, ha mi akarjuk ezt az ünnepet jól megszervezni és elrendezni. Mindenekelõtt tanuljunk meg gyermeki bizalommal újra elfogadni. Elindulni a pásztorok és bölcsek õszinte kíváncsiságával és nyitott bizalmával, ahogy Lukács evangéliumában olvassuk: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt az, amirõl üzent nekünk az Úr.\" (Lk 2, 15)

Próbáljunk meg a napkeleti bölcsek alázatával leborulni, és ha még merünk, vagy ha már újra tudunk, hát kezdjünk el énekelni és imádkozni, kommunikálni a testté lett, megszületett Szeretettel. Hermann Dietzfelbinger 20. századi német teológus Jézus Krisztus és a napnyugati bölcsek címû könyvében fölveti az izgalmas kérdést: vajon mikor lesznek képesek leborulni a napnyugati bölcsek is a betlehemi jászolbölcsõnél? Olyan kérdés ez, amit mindenkinek érdemes komolyan végiggondolnia és õszintén megválaszolnia.

S a választól függõen átélhetjük a csodát, Jókai Anna írónõ kifejezésével élve: „pásztorlelkû bölcsekké\" válhatunk, akiknek szívében otthonra találhat a karácsonykor testté lett isteni Szeretet.

Mit várjunk, mit kérjünk a karácsonytól? Talán többet mi sem kérhetünk, mint azt az egyet, amiért Gerhardt Pál evangélikus énekköltõ (1607–1676) könyörög:

„Csak egyet, egyet kérhetek, egy égi jóra várok:

Hogy a szívemben végy helyet, ó, Jézus, bárhol járok.

Tedd jászladdá a szívemet! Jer, térj be,

és betér veled az öröm égi fénye!\"

Gáncs Péter

A szerzõ a Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerületének püspöke

A Mindentudás Egyetemén elhangzott elõadás szerkesztett változata