Játszva tanítani irodalomszeretetre – beszélgetés Tőkés Erika magyartanárral

– Nemrég Kazinczy-díjjal tüntették ki a szép magyar beszéd népszerűsítése, az anyanyelv ápolása terén kifejtett eredményes munkájáért. Hogyan értékeli a kitüntetést?

– Egyrészt meglepetéssel vettem tudomásul, hogy többek között nekem ítélték idén a Kazinczy-díjat, ugyanakkor természetesen nagyon nagy megtiszteltetés számomra. Valahogy úgy éreztem magam, mint ahogyan Arany János: „…pályám bére / Égető, mint Nessus vére”. A továbbiakban is igyekszem mindenben megfelelni annak, amit egy ilyen díj elnyerése jelent.

– A kitüntetést elsősorban az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny megszervezése során végzett tevékenységéért kapta. Hogyan és mikor indult a verseny, milyen jellegű megmérettetéseket foglal magába?

– Valamikor a kilencvenes évek elején indult a kezdeményezés. Akkoriban a Kolozs megyei magyartanárok körében fogalmazódott meg az az igény, hogy jó lenne egy olyan nyelv- és beszédművelő kört alakítani, ahol a sokáig háttérbe szorított, illetve tudatosan sorvasztott anyanyelvi oktatás ügyes-bajos dolgait meg lehetne beszélni, különböző módszertani, illetve iskolán kívüli tevékenységeket, versenyeket lehetne szervezni, egyszóval: fórumot lehetne teremteni az anyanyelvápolás ügyét felkarolók számára. Így jött létre 1991-ben az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Kör az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének fiókszervezeteként, amely Kolozs megye azon magyar szakos tanárait tömörítette, akik felvállalták, hogy iskoláikban az oktatáson kívül is foglalkoznak tanítványaikkal.

Az egyik, Felvidékről származó kolléganőnk akkoriban számolt be arról, hogy Magyarországon már bő három évtizede zajlik az anyanyelvápolást középpontba állító Kazinczy-, illetve Édes anyanyelvünk verseny, mi pedig azonnal kaptunk az ötleten, hogy bekapcsolódhatunk a programba, hiszen minden lehetőségünk adott volt már ehhez. Rövidesen elkezdtünk beszédművelő köröket szervezni mind az általános iskolai, mind a felső tagozaton, ezek keretében elsősorban nyelvápolással kapcsolatos tevékenység zajlott. Elkezdtük versenyre készíteni a gyermekeket, a magyarországi kiírás szerint egyrészt az értő, értelmező, kifejező szövegolvasás területén, ezt foglalta magába a Szép magyar beszéd versenytémakör, ugyanakkor nyelvhasználati, nyelvtani kérdések megoldását is megcéloztuk, ez lett az Édes anyanyelvünk kategória.

Mindkét versenyforma hosszabb múltra tekint vissza Magyarországon, mi tulajdonképpen 1995-től kapcsolódtunk be a programokba, megszervezve először Kolozsváron az országos szakaszt, azon diákok pedig, akik első helyezéseket értek el, a győri, illetve sátoraljaújhelyi Kárpát-medencei döntőben bizonyíthatták tudásukat. Az Aranka György 2004 januárjában Georgius Aranka Társaság néven nonprofit kulturális, jogi személyként bejegyzett, kolozsvári székhelyű, immár országos egyesületként önállósult. Azóta az ország különböző megyéiből csatlakoztak tevékenységünkhöz iskolák, illetve magyar szakos pedagógusok. A társaság elnöke pedig Egyed Emese, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszék professzora.

A beszéd- és nyelvművelő versenyek iskolai, illetve megyei selejtezői minden év december–januárjában zajlanak. A megyei szakaszon továbbjutott diákok érkeznek aztán a kincses városba, az országos döntőre, amelyet mindig március második felében tartunk az Apáczai Csere János Elméleti Gimnáziumban, ez évben immár 17. alkalommal sikerült megszerveznünk az eseményt. A diákok és tanárok részéről az évek során egyre nagyobb igény mutatkozott a vers- és prózamondó megmérettetés iránt is, így bővítettük a versenyformákat, az Édes anyanyelvünk és Szép magyar beszéd mellett most már a Versben bujdosó… kategória is a verseny része, amely talán a legnagyobb érdeklődésnek örvend a tanulók körében.

– Milyen visszajelzések érkeznek a diákok részéről a nyelvművelő versennyel kapcsolatban?

– Mivel a versenyre való felkészülés több hónapot igényel, egyértelmű, hogy a diákok nagyon sok energiát fektetnek be, mindig nagy izgalommal kezdenek hozzá a munkához. Eddig kizárólag pozitív visszajelezéseket kaptunk: a verseny kiváló tapasztalatcsere is számukra, más megyebeliekkel találkoznak, megosztják élményeiket, ismerkednek. Ugyanakkor kihívást, lehetőséget jelent, megmutathatják, hogy mire képesek, mennyire kreatívak, mennyire ismerik az anyanyelv árnyalatait. Úgy gondolom, hogy büszkeséggel tölti el őket, ha továbbjuthatnak, részt vehetnek a Kárpát-medencei döntőn. Mindemellett az sem mellékes, hogy a Kárpát-medencei döntőn az első öt helyezett között végző diákok maximális, tízes osztályzattal iratkozhatnak be a Babeş–Bolyai Tudományegyetem azon szakaira, amelyeken a nyelvművelés fokozottabb mértékben érvényesül, például a bölcsészkarra.

– Mit gondol a fiatalok anyanyelvhasználatáról? Nagyon sok olyan véleménnyel lehet találkozni, hogy a fiatalabb generáció már nem fordít erre kellő hangsúlyt. Valóban így van?

– Sajnos valóban egyre inkább érzékelhető, hogy a fiatalok – de nemcsak ők – kevésbé használják igényesen anyanyelvüket. Ez elsősorban olyan tényezők miatt alakult így, mint a felgyorsult globalizáció, a számítástechnika behatolása mindennapjainkba, a két-, illetve kevertnyelvűség jelensége, de a sort folytathatnánk. Úgy érzem, leginkább az játszik közre, hogy nagyon felgyorsult ritmusú világban élünk, a diákok számára sokkal tágabbak az orientációs és információs lehetőségek, a világháló és a számítógép fokozott használata miatt pedig nyitottabb is ez a világ.

A baj ott kezdődik, hogy az ember egyre kevesebb idővel rendelkezik, a gyerek pedig nem mindig méri fel kellőképpen, mi igazán fontos számára. Mindez egyre több időt von el az olvasástól, ez pedig nyelvhasználatukon is egyértelműen érzékelhető. Ha a gyerek otthon olyan környezetben nő fel, ahol a szülők és a család nagy gondot fordít arra, hogy anyanyelvi kultúrája megalapozott legyen – például rendszeresen mondanak vagy olvasnak fel neki mesét, őt is meséltetik, játszanak vele –, akkor gazdagabb, választékosabb, árnyaltabb a szókincse, sikeresebben kivédi az idegen nyelvi hatásokat. Ha azonban olyan környezetben nevelkedik, ahol a szülők nagyon elfoglaltak, a gyerek pedig ideje nagy részét a tömbházudvaron tölti, román társaival csak románul beszélget, elkerülhetetlen a kétnyelvűség, a jelenséget pedig csak felerősítheti a napi több óra számítógépezés.

– Tanárként milyen módszerekkel tudja ellensúlyozni ezt a problémát?

– A helyzet mindenképpen kihívást jelent a magyar szakos tanárok számára. Úgy gondolom, sokkal interaktívabb tanítási módszerekre van szükség, a gyereket minél többet kell foglalkoztatni az ötvenperces óra keretében. Ezért manapság kevésbé érvényesül a tanár, inkább már csak előadói minőségében van jelen. Amennyiben a gyerek azt érzi, hogy aktívan részese az órának, megszólalhat, érdekes feladatokat kell megoldania, a tanárnak is több lehetősége van arra, hogy játszva tudatosítsa benne a nyelvi kérdések problémájának kezelését, közelebb vigye hozzá az irodalmat, felébressze benne a kíváncsiságot az irodalom, a hagyományos könyvolvasás iránt, így a gyermek nemcsak a filmváltozatot ismeri, és nemcsak az interneten néz utána bizonyos műveknek. Mindenképpen fokozottabb odafigyelés, valamint kompetenciafejlesztő módszerek alkalmazását igényli ez a sajátos helyzet.

– Hogyan indult a pedagógusi pályája? Menynyiben jelentett mást annak idején a hivatás gyakorlása?

– A nyolcvanas évek elején kezdtem magyartanári pályámat, rögtön az egyetem elvégzése után Kolozsváron kaptam állást, a Kerekdombon, illetve a Monostor negyedben tanítottam általános iskolában. Akkoriban a régi tanterv szerint, hagyományosabb módszereket követve tanítottunk, kilencvenben történt a nyitás, akkor kerültem az Apáczaihoz, amelynek akkor még 19-es Számú Általános Iskola volt a neve. Az intézet 1977-ig egyébként magyar tannyelvű középiskolaként működött, akkor megszüntették a felső tagozatot, amely csak a rendszerváltás után indult újra, amikor én is idekerültem. Kilencven előtt egyébként a hagyományosabb iskolamodell miatt másak voltak a diákok.

Eleinte vegyes tannyelvű iskolában tanítottam, három párhuzamos román osztály mellett kellett egy kis létszámú közösségben tevékenykedni. A gyerekek sokkal ragaszkodóbbak voltak, szívvel-lélekkel igyekeztek közösségben maradni, az együttlétezés és együtt munkálkodás talán összeforrottabbá tette őket, mint most. Manapság bizonyos szempontból nehezebb a közösség összetartása, bonyolultabb megértetni a tizenévesekkel, hogy ennek mi a szerepe, hogy az iskolának nemcsak tanítania, hanem nevelnie is kell. A tanár sokszor úgy érzi, hogy kevesebb az igény a tudás iránt, kevesebbel is beérik, és felületesebben dolgoznak a diákok. Szinte képtelenek elmélyülni egy problémában, persze kivétel is bőven akad. A pedagógusnak résen kell lennie ahhoz, hogy a gyerekkel megszerettesse az irodalmat, felébressze benne az érdeklődést.

– Mi lehet a legnagyobb elégtétel egy pedagógus számára?

– Egyértelműen az, ha a diák részéről valamilyen módon megtapasztalhatja a visszakapcsolást, ha például tanítványának egyszer csak felcsillan a szeme, kérdezősködni kezd, óra végén jelzi, hogy bizonyos probléma érdekli őt. Ha a dolgozatokban olyasvalamit fedez fel a tanár, amit meg szeretett volna értetni a diákokkal, csak éppen nem maradt rá idő. A gyerekekhez érzelmileg is lehet közelíteni, nemcsak információs anyag révén. Mivel a szülőknek is egyre kevesebb idejük jut erre, a gyerekek általában erre éhesek, szeretnék megosztani valakivel a problémáikat, a magyaróra pedig például erre is lehetőséget nyújt – úgy közelíteni a gyerek világához, hogy az magától kinyíljon. n Kőrőssy Andrea