J.

Mert az alapján, amit korábban láttam, amit korábbi ismeretségünk alatt hallottam tőled, szóval mindennek megmaradt egy lenyomata, egy fantomkép rólad, egy általánosított te. Erre tessék. Néhány évre eltűnsz, mint szürke szamár a ködben, és alattomban megváltozol.

Na szép! Most persze kezdhetem elölről felépíteni magamban azt a benyomást, hogy ismerlek. Rajzolhatom át a vonalakat, itt egy kicsit radírozhatok, ott egy kicsit nagyobb ívet kell kanyarítani, szóval igazán egyszerűbb lenne kezdeni az egészet elölről. Összezavar, hogy mindaz, amire emlékeztem, nem egyezik azzal, amit most látok. Hogy sehogy sem tudom rád húzni azt a sablont, amit pár éve éppen rólad készítettem.

Először is meghíztál. Na nem nagyon, de azért (köztünk szólva) kissé nevetséges vagy ezzel a kikerekedett arccal (mintha mindjárt kicsattanna), és, igen, tokád is nőtt egy kicsi. Ne vedd sértésnek, de olyan a fejed, mint egy luftballon. Tokával. Emellett pókhasad van, pipaszár lábaid, görnyedt vagy és billegve jársz. Régen se voltál egy matyó hímzés, de legalább arányosabb valamivel, szemüveged sem volt még legutóbb, és nem volt ilyen rövid a hajad.

Összefoglalásképpen tehát csúnyább vagy és rosszabb a szemed. Már külsőleg sem ugyanaz a J. vagy, akire emlékeztem. És akkor a szavak – ezek a hangból lévő könnycseppek, amit az ember kitalált magának, hogy ne legyen egyedül – a szavaid elképesztenek. Sokszor már azt gondolom, hogy felugrok az asztaltól és felkiáltok: „Ki vagy te, és mit csináltál J-vel?”. Csak úgy tör fel belőled.

Mintha nem is beszélnél, hanem okádnál. Igaz, csak a harmadik Unicum oldotta meg ennyire a nyelved, de ez azért már túlzás. Minden szavad dicsekvés. És minden dicsekvésed szánalmas. Megpróbálok érdeklődő képet vágni a sok fölösleges adathoz (amelyek lassan önmaguktól újrarajzolnak), hogy az egyetem után, hogy Amerikában két évig, hogy a Mississippi sodrása, hogy a multi, ahol most dolgozol, hogy megnősültél.

Megnősültél? – kapom fel a fejem az utóbbira, és valóban ott fénylik az aranykarika az ujjadon. Hát igen – mondod – nehéz manapság hűséges nőt találni, és ez a B., ez igazán, ez olyan, és hogy még főzni is, és hogy a nagyapád is megmondta, nehogy a sok segg között a végén üres maradjon a pad is meg a szék is, úgyhogy megállapodtál. És úgy nevetsz, hogy közben levegővételnél beleröfögsz a képembe.

Na és a munkád. Lám, megérte ennyit törődni a sok semmi melóval, mondod, hogy végül igazán jó helyet kapj, ahol megbecsülnek (ez az első munkád). A multi jól fizet. Látod? – mutatsz a széktámlára vetett kabátodra – Tudod mennyi volt? Hétszázhúsz. Kicsit sok egy műbőr dzsekire, gondolom, de hangosan csak dicsérem, hogy igazán elegáns, és hogy még azt a rikító sárga cérnát is milyen jól eltalálták a sötétbarnához. Te csak igyál! – ismételgeted gyakran – ma én állok mindent. Ne mondd, hogy sajnálom! És a képembe röfögsz. Ja és az órád. Azt feltétlen meg kell mutatnod. Természetesen az inged is drága volt, és nagyon márkás (legalábbis Ázsiában).

Csak hallgatok, és nagyon unlak. Látod mit tett veled is a pénz? Hát csak mesélj! Dicsekedj el a cipőddel is! És hogy két hónapon belül kocsit is. Meg már a ház is folyamatban. Majd én kifizetem a cechet. Te meg hivatkozz arra, hogy otthon felejtetted a pénztárcád, és hogy majd legközelebb. Úgy.