Ízlik a banán, elvtársak?

Egy háromszobás lakásban laktunk az új blokknegyedben. A lakást apukám kapta Csauseszku elvtárstól. Vagyhát a várostól, de a város Csauseszku elvtársé volt. Minden a Csauseszku elvtársé volt, ezért ha szükség volt valamire, tõle kellett ellopni. Szóval az új negyedben laktunk, egy hoszszú blokksorban. Költözhettünk volna a központba is, egy hatalmas bérházba, mert azt is felajánlották, de akkor ki kellett volna lakoltatni onnan egy sváb családot. Gyerekestõl, terhes anyukástól, kolbászsütõ apukástól, haldokló nagypapástól. Cakumpakk, ja. Apukámnak a helyén volt az esze, és inkább a tömbházlakást választotta. De azért kilakoltatta a svábokat, és beköltöztetett oda három munkáscsaládot. Azért volt a helyén az esze, mert ha a központi lakást választja, lehet, hogy nem kapott volna szolgálati kocsit. Legalábbis ezt mondta. Mert ott laktunk volna a munkahelye mellett. Így viszont lett egy szép Ladánk, mert egy olyan nagy embernek, mint apukám, ez kijárt, meg egy háromszobás lakásunk. Ja. Ezek lettek. Nem tudom, te milyen lakásban nõttél fel, sosem mesélsz semmit. Kár, hogy nem tudsz beszélni, biztos érdekes lehetett az életed. Végig mozdulatlannak lenni, és csak bámulni meg nyáladzani… Mindegy, nekem nagyon jó volt.

A háromszobás tömbházlakást aztán négyszobássá alakították. A gyerekszobát kettéválasztották, mert a bátyám néha éjszaka is meg akart ölni, ezért neki külön szoba kellett, ahova éjjel be lehetett zárni. Volt még egy hálószoba, ahova nem szabadott bemenni, mert ott volt anyukám, aki sírt. Meg egy nappali is volt, ahol nem lehetett csinálni semmit, mert apukám mindig rám szólt, hogy zavarom anyukámat. Pedig anyukám nem is volt ott. Anyukám a hálószobában sírt. Apukám a nappaliban ült, a barna bõrfotelben a fikusz mellett, és hallgatta a focimeccset rádióban, vagy nézte a tévét, ha éppen volt adás, vagy iratokat lapozgatott. Vagy telefonált, olykor mindkét telefonnal egyszerre. És bármit csináltam, rámszólt.

– Ne itt dobálózz azzal a biciklivel, mert zavarod anyádat!

– Ne itt rugdosd azt a patkányt, mert zavarod anyádat!

– Ne itt rágcsáld azt a kutyakefét, mert zavarod anyádat!

Mert, nem is mondtam még, kutyánk is volt egy darabig. Ja. De aztán egyszer bement a bátyám szobájába.

Szóval apukám, ha otthon volt, mindig a barna bõrfotelben ült, kivéve néhány ritkább alkalmat. Például ha a Dinamó megverte a Szteauát, mert akkor a szoba közepén volt, illetve a levegõben, felváltva. Vagy ha bejött a nappaliba a bátyám is, mert akkor felállt, és visszavezette a szobájába. Nem állt fel rögtön, elõször mindig megpróbálta szépen visszaküldeni.

– Kriszti, ne kergesd az öcsédet azzal a kurva késsel, takarodj vissza szépen a szobádba!

De ez sosem mûködött. Meg kellett fogni, és viszszavinni. Persze, ezt most úgy mondom, mintha annyira könnyû lett volna. Nem volt ám akárki képes rá. Például te biztosan nem tudtad volna visszavinni, így, tolószékbõl. Meg hát nincs is kezed. De apukám tisztában volt vele, hány fokkal kell megcsavarni a bátyám fülét, hogy engedelmes legyen. És akkor a fülétõl fogva lehetett vezetni, ja. Annyira engedelmes lett ilyenkor, hogy kenyérre lehetett kenni. Vagyhát nem tudom, én sosem próbáltam, ellentétben vele, de így mondták.

Volt még egy alkalom, amikor apukám nem a barna bõrfotelében ült: ha az egész család ebédelt. Ilyenkor anyukám is kijött a hálószobából, és nem sírt, mert az evéssel volt elfoglalva. Azért idõnként mégis elõfordult, de azt mondta, azért sír, mert túl nagyot falt a csípõs paprikából, és csuklik. Anyukám gyûlölte a csípõs paprikát, soha életében nem evett egy falatot sem. Ja. Csuklani is csak egyszer láttam: amikor véletlenül rányitott a vízszerelõ, aki apukámról írt jelentéseket.

Ebédkor anyukám szépen megterítette az asztalt a konyhában, kitálalta az ételt, amit nem õ fõzött, aztán mindenkit odaszólított, sorjában. Apukámat szólította elõször, mert tudta, hogy õ azonnal jön, nem kell neki kétszer mondani:

– Tibi, jössz ebédelni?

– Nem.

Aztán engem hívott.

– Dani, gyere ebédelni!

– Megyek!

És már szaladtam is.

– Kriszti, ebéd!

– Seacláid agus ullmhóidí bia eile ina bhfuil cócó!

– Tibi?

– Jól van, na, megyek már.

Imádtam az ebédeket, mindig finom volt az étel, amit nem anyukám fõzött. Az ebédet Szilvia néni, az új bejárónõ fõzte. Mindennap megjelent, kaját készített, és csomagolt nekem szendvicset az iskolába. A reggelit és a vacsorát dobozokba rakta, nekünk csak ki kellett venni a hûtõbõl. Hétvégén pedig takarított is. Új bejárónõnek hívtuk, mert volt egy régi is, akit viszont nem régi bejárónõnek hívtunk, hanem egyszerûen csak bejárónõnek. Ja. Kedves néni volt, a férjét is ismertük, mert minden hónapban eljött felvenni a felesége fizetését. Azért nem hívhattuk régi bejárónõnek, mert apukám nem rúgta ki, és õ sem hagyott ott minket, továbbra is õ volt a bejárónõnk, csak éppen nem láttuk soha. Azon a vasárnapon láttuk utoljára, amikor apukám megkívánta a savanyú uborkát.

Apukámnak megtiltotta az orvos, hogy savanyú uborkát egyen. Azért ment el orvoshoz, mert fájtatta a gyomrát, és ettõl a szokásosnál is rosszabb volt a kedve. Mogorván ült a barna bõrfotelében, és annak sem tudott örülni, ha nyert a Dinamó. Azt hiszem, észre sem vette, hogy nyert, pedig nagyon hangosan szólt a rádió. Még engem sem vett észre, amikor megjelentem a nappaliban a festékes tubusaimmal.

Ekkor volt az is, hogy anyukám kimeszeltette a nappalit, mert ráfestettem a családomat a falra, de apukám annyira rossz kedvû volt, fel se tûnt neki, hogy körülötte sürög-forog egy szobafestõ. Ja.

– Te kimeszeltetted a nappalit? – kérdezte anyukámtól aznap, amikor elhatározta, hogy orvoshoz megy.

– Igen.

– Miért meszeltetted ki a nappalit?

– Mert Dani összevissza mázolta a falat a rajzaival.

– Nem megmondtam, hogy ne itt mázold össze-vissza a falat a rajzaiddal, mert zavarod anyádat?! – fordult felém apukám, és lekent egy frászt, mert nagyon rossz kedve volt.

– És mit rajzolt? – kérdezte anyukámtól.

– Minket. Téged, engem, Krisztit, meg saját magát, amint fogjuk egymás kezét, és sírunk. És ez a rajz, tudod… Én soha többé nem akarok sírni.

Ekkor elfogta a sírás, és berohant a hálószobába.

Apukám vállat vont, bekapcsolta a rádiót, és nem figyelt oda a Dinamó–Krajova meccsre.

– Ez így nem mehet tovább – mondta késõbb anyukámnak, miközben masszírozta a gyomrát. – Az utóbbi hónapokban romlott a munkateljesítményem, négy hét alatt csak két embert küldtem a Duna-csatornához. Ki fogom vizsgáltatni magam. Holnap reggel ez lesz az elsõ dolgom.

Aztán még fél évig halogatta. Ami azért volt rossz, mert azalatt nem figyelt ránk, nekem kellett vigyáznom, hogy a bátyám nehogy megöljön. De mindenképpen nagy elhatározás volt ez apukám részérõl, mert nem szerette az orvosokat. Ha tehette, elküldte õket a Duna-csatornához. Ja. Csak annyi körorvost hagyott a városban, amennyit a nemzetiségi arányok megkívántak: négy románt, két magyart és egy fél svábot. Így nem köthetett belé senki, magyarázta aznap, amikor elhatározta, hogy orvoshoz megy.

Amikor apukám hazajött az orvostól, olyan volt, mintha kicserélték volna. Ja. Vidáman üldögélt a barna bõrfotelben, bármit csináltam, rám szólt, és a bátyámat újra a fülénél fogva vezette vissza a szobájába. A tabletták határozottan jót tettek neki. Mert az orvos felírt neki tablettákat, és eltiltotta néhány ételtõl. Például szigorúan megtiltotta, hogy savanyú uborkát egyen. Ez apukámat nem zavarta különösebben, mivel már évek óta nem evett semmilyen savanyúságot.

– Annyira megkívántam a savanyú uborkát – mondta ebédnél apukám a bejárónõnek aznap, amikor hazajött az orvostól. – Nézd meg, nincs véletlenül egy üveggel a kamrában?

A bejárónõ felállt az asztaltól, mert akkor éppen velünk ebédelt, és bement a kamrába megnézni. Attól fogva nem láttuk többé.