Ivan Ivanovics Pataki halála

A vidék lakóinak hite szerint az állatoknak is van lelke, haláluk után a Makadonba kerülnek, ami az idősek szerint éppen ennek a világnak a fordítottja. Ott rohangálnak benne fejjel lefelé az elhullott állatok. Ide azonban hosszú út vezet, és amelyik állatnak nem marad annyi ereje az élete végére, hogy ezt az utat bejárja, elvész az idők végezetéig. Az ilyen erőtlenekből lesznek a ködök és a szélcsend.

Klopjáner Zorán – akiről annyit azért érdemes megjegyezni, hogy zöldalma helyett csalán-, csalán helyett zöldalma-illatot érez – a legnagyobb kincsének tartotta a csacsikáját, aki holdas éjszakákon gregorián énekeket dúdolgatott, mint egy trampli ministráns. A helybéliek emiatt nem szerették, szerintük ugyanis a szamár énekétől kihűl a lehellet ezeken a holdas éjszakákon, de lehet, már ezzel is túl sokat mondtam. Erről a szamárról tudta meg Klopjáner Zorán, hogy hamarosan égnek mereszti a patácskáit.

Klopjáner Zorán a világon a legjobban a zöldalma-illatot szerette, ezért tavasszal vastag kötegekbe fűzött csalánnal hordta tele a szobáját. Azok közül, akik az almát almának, a csalánt pedig csalánnak érezték, senki sem tudta elviselni ezt az átható szagot, így Klopjánernek nem is akadt párja. Csapta ugyan a szelet egy ideig egy hórihorgas némbernek, akiről úgy tudta, nem túl jó a szimatolója, a nő azonban alvajáró volt, így egy éjjel belefulladt a Vorevicába. Amikor a férfi észrevette, hogy a csacsikája nincs túl jó bőrben, összeszedte a sok csalánt a szobájából, és kihordta nagyfülű cimborájának. A szamár, aki a mendemonda szerint kiskorában egy ragadozó madár karmából pottyant a vidékre, elrágicsált ugyan egy-két levelet, de aztán nem kért a gazdája ajándékából. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az állat azon az éjszakán betegedett meg, amikor a titokzatos, sebhelyektől eltorzított nő a másvilágra küldte az erdőben elszaporodott prérifarkasokat. Az egyik prérifarkas utolsó erejével sebet ejtett Klopjáner Zorán szamarának oldalán, ettől haldokolt a szegény pára. Társaival együtt azóta ez a prérifarkas a Makadonban rohangál fejjel lefelé.

Ha a vidék lakói valamit nem tudnak biztosan, az öreg Szelineknél érdeklődnek, akit csak azért neveznek „öregnek”, mert nem akarják megsérteni a „vénségesen vén” jelzővel. Az öreg Szelinekről mindenki tudja, hogy hátul is van szeme, és azt is, hogy nincs olyasmi, amit ne tudna megmondani előre, ami nem csoda, mert állítólag már kereken hatszáz éve csoszog a föld porában. Ettől a bizonyos Szelinektől értesült Klopjáner Zorán arról, hogy leghűségesebb cimborája nem sok idő múlva már a Makadonban fog fejjel lefelé szaladgálni, és dúdolgatni, mint egy trampli ministráns. Amikor Klopjáner Zorán aznap éjjel felébredt, szélcsend volt, és sűrű köd ereszkedett alá az Isten-fennsíkról a Drágosrétre. Ez volt a szomjazó kutak havának utolsó éjszakája. Az erdő felől hallni lehetett Ivan Ivanovics Pataki, a hivatásos ellenálló legutolsó elnyújtott üvöltését, akinek szintén a sebhelyektől eltorzított nő pecsételte meg a sorsát.