– Ha a gyerekeiktől megkérdezik, hogy mivel foglalkoznak a szüleik, mit válaszolnak?
– D. Gy. Apám író. Anyám költő. Az egyik barátom viszont azt tanácsolta, mondjuk azt a gyerekeknek, hogy tanárok vagyunk, ne hozzuk őket kényelmetlen helyzetbe. Mi persze megmondtuk az igazat, s egyszer hallottam is, hogy a fiam mondta, apám ír: csinált egy új Piroskát. Akkoriban épp meséket írtam.

– Sz. A. Már akkora a nagyobbik gyerek, hogy magammal vihetem olyan rendezvényekre, ahol a gyerekverseimből olvasok fel, és nemrég furcsa helyzetbe kerültem, mert az előadás idején felállt, és mondta, hogy édesanyám nekem írta a verseket. Rálátnak a munkánkra. Ha verseket fordítok, általában felolvasom nekik angolul, utána pedig lefordítom mondatról mondatra, és olyan is volt, hogy ő javasolt szavakat. Arról volt szó, hogyan járnak a kacsák, s erre mondta, hogy tity-toty, tity-toty, és ez végül így is került be a versbe. Az számukra természetes, hogy apa dolgozik, de azt nem szeretik, ha én a laptop előtt ücsörgök.

– Mindketten otthonosak a gyermekeknek szóló irodalomban is. Mi az alapvető különbség a meséik között?
– D. Gy. Az Anna meséiben sokszor vannak növények meg kertek, az enyéim viszont inkább technikai jellegűek vagy harcos mesék.

– Sz. A. Én mindig organikus meséket mondok, és sokszor nőies dolgok vannak benne. Gábrissal közösen is találtunk már ki mesét – megbízunk benne, ahogy ő irányítja. Lassan mondom, ő meg beleszól, hogy legyen ez, és akkor arra menjünk tovább. A múltkor például egy parfümösüvegcse volt a hős.

– D. Gy. Sokkal több mesénk van, mint amennyit leírtunk – ez nagy adósság, hogy le kell írni őket. Akiről gyakran szó esik, az Harapó, a hatalmas óriás, akinek van egy büféje, vagy a Majomfogó, és vannak mindenféle gonosz ellenségek is, mint például a kétfejű postás. Sokat meséltem egy időben egy félig sárkány-félig mozdonyról, Füstfújóról szóló történetet.

– A címadás és a névadás mennyire családi projekt?
– D. Gy. A névadás nem, a címadás viszont közös munka: az én címeimet általában Anna adja. Például A fehér királyt is ő címezte meg, de én is adtam neki kötetcímet nem is egyszer.

– Sz. A. És verscímet is nagyon sokszor.

- Anna szövegeiben nagyon hangsúlyosan jelenik meg az anyaság, György írásaiban a szülőszerep nincs annyira előtérben. Másképp élik meg a szülővé válást?
– D. Gy. Elég liberális vagyok, úgyhogy nehezen viselem, hogy nevelnem kell a gyerekeimet. Ugyanakkor meg kihívás is és örülök neki. Nem szoktam magamról vagy magunkról írni, regénybe ez nem fér bele.

– Sz. A. Engem nagyon meghatározott. A második könyvemtől kezdve megpróbáltam objektív költő lenni. Úgy éreztem, az én életem egyáltalán nem érdekes, aztán rájöttem, a szülés, születés meg a kisgyerek olyan intenzív élmény, hogy nem lehet nem írni róla, az hazugság lenne. Nem közvetlenül szülés után kezdtem erről írni, hanem később. Azóta is foglalkoztat, hogy megírom a csecsemőt, de már nincs csecsemő a családban, és félek is a témától. A magyar irodalomban például Nemes Nagy Ágnes kiküzdötte, hogy ne női vagy férfi íróként határozzák meg a szerzőket, szándékosan eltávolította ezeket a témákat: lesöpörte azzal, hogy ezek olyan édes dolgok. Szerintem a gyerek nem az édességről szól, hanem az elemi dolgokról.

– Miket olvastak az utóbbi két hónapban, mik kerültek oda az éjjeliszekrényre vagy az utazótáskába?
– D. Gy. Most éppen Michael Chabon The Yiddish policeman’s union című regényét olvastam a vonaton. Azelőtt Cserna Szabó András Puszibolt című könyvét, Denis Johnson Tree of Smoke című vietnamiháborús-regényét, most Gion Nándor regénytrilógiáját olvasom újra – mikor mi kerül a kezembe. Verseket is szoktam – sokszor Anna adja a kezembe, ha megjelenik egy jó kötet. Az utóbbi időben Kemény Istvánt olvastam, drámákat viszont nem szeretek olvasni. Volt egy korszakom, amikor főként ír drámákat olvastam, de nem jellemző.

– Sz. A. Drámák közül nemrég a sajátomat olvastam, és egy ideje készülök Háy Jánost olvasni, de nem sikerül. A vonaton Alice Munro legújabban megjelent Egy jóravaló nő szerelme című könyvét olvastam. Nagyon szeretem Margaret Atwoodot és azt a precizitást, ahogy ő ír, a misztikusságát, vagy Chatherine Mansfeld naplóit. Ez most elég női vonal volt – nem szándékosan. Radnóti naplóját is olvasom és Balla Zsófiát. Sajnos elég kevés regényt olvasok, a legutóbbi Martin Gülich Az ölelés című műve volt. De legeslegutoljára Gyuri egyik cikkét olvastam.

– Gyakran faggatják önöket a kapcsolatukról. Volt-e egy éles határ, amikor az irodalmi cinkosság átcsapott szerelembe, hisznek-e a Történetben?
– D. Gy. Elég gyorsan alakult. A szerelem és az irodalom együtt volt.

– Sz. A. A sorsszerűségben muszáj hinni, mert visszatekintve látszik az út. Nem tudom, hogy Erdélyben találkoztunk volna, de lehet, hogy ezért kellett nekünk Szombathelyre költözni.

– Másokkal lehetett-e akkoriban beszélni arról, hogy gyerekkoruk miért más, mint osztálytársaiké?
– D. Gy. Nem igazán értették, sokszor tapintatból sem faggattak. Nem olyan élményként maradt meg, hogy nem értettek meg, hanem hogy elfogadnak, és különösebben nem érdekli őket. Elég korán mentünk ki, meg bizonyos szempontból elég későn is: amikor az ember a gimnáziumot kezdi – valahogy újrakezdődött akkor az élet. Az itthoniaktól való elszakadás is speciális eset volt, hosszú ideig búcsúztunk, és az ember tudta, hogy vége lesz. Tisztán mentünk el, abban az értelemben, hogy itt hagytunk mindent, mégsem hagytunk itt semmit. Mi véglegesen mentünk. Ez ma már normálisabb: az ember elköltözik külföldre, s ha nem úgy alakul, hazamegy. Akkor nem volt visszaút, utolsó vagyok a generációmból, aki úgy ment el, hogy nem jön vissza. Nagyon reménytelennek tűnt, meg is maradt ez az érzés bennem. Aki a rendszerváltás után ment el, annak már nem kellett feladnia mindent, hazajárt havonta. Mi úgy mentünk el, hogy mindent el kellett adni, és ezt lélekben is megtette az ember.

– Sz. A. Érdekes, hogy a szüleink lakása mennyire hasonlított: erdélyi festők képei a falon, ugyanolyanok voltak a könyvek – volt egy belső világ, amely más volt, mint a szombathelyi. Szombathelyről csak jót tudnék mondani, bár nem ott, hanem Budapesten lettem otthon nagy nehezen. Régen mindig kajakoztam édesapámmal a Szamoson, aztán Budapesten is elvitt a tanárunk csónakázni, és akkor rájöttem, hogy ez olyan, mint Kolozsvár: van hegy, ugyanolyan a táj, van folyó, csak kicsit nagyobbak a léptékek. Akkor döbbentem rá, amikor Budapesten lakást kerestünk, hogy az ember nem gyökeret ereszt, hanem megkapaszkodik. Elmentünk a Wekerle-telepre, mert az olyan ismerős, olyan Kolozsvár volt. Azt álmodtam egyszer, hogy Kolozsváron van a Wekerle-telep, oda akartunk költözni, de nem sikerült. Máshol már nem találtuk meg ugyanezt. Aztán Budaörsre költöztünk, ott van a nagymamám sírja. A gyökér ugyanis mindig a halottakon keresztül vezet. Úgy érzem, megint otthon vagyok valahol.

– D. Gy. Szombathelyen én is kerestem egy darabig Marosvásárhelyt, de aztán hamar rájöttem, hogy nincs ott. Nagyapámnak mindig jöttek a barátai, és elmondták, hogy Vásárhely a legszebb város a világon, és éreztem, én ezt nem akarom folytatni. Ha már elmentem, ne tegyek úgy, mintha nem így történt volna. Már nem mondom, hogy vásárhelyi vagyok, hiszen eljöttem onnan. Ma már visszamehetnék, ha akarnék, de ha nem megyek, nem csinálhatok úgy, mintha odatartoznék. Viszont nagyon fontos, hogy onnan jöttem.

– Jelenleg mi a legnagyobb kihívás emberileg és szakmailag egyaránt?
– D. Gy. Elég kézenfekvő válasz lenne, hogy a következő könyv írása, hogy ülök és dolgozom. De mivel ez eddig is így volt, tulajdonképpen semmi új kihívás nincs benne.

– Sz. A. Megtalálni az egyensúlyt az írás és az élet között, és elfogadni, hogy íróilag is felnőttem. Nekem most a prózaírás a nagy tanulási folyamat. Ehhez nagyon kell, hogy ne a háziasszony vagy az anya kerüljön előtérbe, hanem az író. Nagy kihívás, hogy ezt megtaláljam, és hogy versben is legyek elég bátor folytatni. Most már kicsit nehezebb valamenynyire újat találni. Nem az a fontos, amit az ember megírt, hanem amit írni fog.