2011. október 14., 08:502011. október 14., 08:50
Folytatás a múlt heti Szempontból
Elévülhetetlen árnyéka a történelemnek, hogy az abban érdekelt hatalmi erők belpolitikai okokból tartanak fenn külső fenyegetettséget és fenyegetést. Népeket uszítanak egymás ellen, országokat győznek meg igazukról, embertelen cselekedeteket díjaznak, ideológiai hátteret biztosítanak a „Nagy Jó”-nak kikiáltott „Látszat” uralmának biztosítására. A tájékozatlanok sokaságát megtévesztik, a tájékozottakat és a „másságokat” zsarnoki módon megszüntetik. És miközben ezeket cselekszik, maguk a megtévesztők sem tudják, hogy a látszat mögött szellemi súlytalanságban szenvednek. De a „Látszat”… über alles!
Az izraeli–palesztin vita taglalásakor sok pró és kontra érvet lehetne felsorakoztatni mindkét oldalon. Ezek kifejtése viszont hely- és időigényes, ellenőrzésük pedig nem egyszerű. Maradjon ez a szövevényes politikai alkuk háttérvilágában, mi inkább közelítsük meg a kérdést a humán oldalról. Induljunk ki abból, hogy emberek vagyunk és tökéletlenek. És hogy ezt az emberi törékenységet sokan a javukra igyekeznek felhasználni. Ők azok, akik az önkritikát többnyire hallomásból ismerik, az érvek helyett pedig látszatigazságokat lebegtetnek.
A tudatlanságban szenvedő ember papírsúlyú áldozat minden manipuláció számára. Nem csoda, hogy egy egész népet képes hibáztatni csak azért, mert elhitetik vele – vagy ő magával –, hogy ő jó, és a problémáiért kizárólag a másik nép a felelős. Szomorú példa rá a II. világháború, melynek egyik prioritását a zsidó nép kiirtása képezte mind Németországban, mind a ’41–’42-es Romániában, mind a ’44 utáni Magyarországon stb. És újabban ugyanezen indulatok erősödésének lehetünk szem- és fültanúi. A zsidóellenesség (és nem csak) egyféle igazságossági és/vagy nacionalista mércévé vált sok ország szélsőséges gondolkodású elméiben. Máshol az arab potenciálhoz kötődő érdekekből, vagy a zsidók által elnyomott palesztin nép iránti együttérzésből fakad. A szenvedő palesztin polgárt jómagam is sajnálom. De ha ténylegesen segíteni akarnám őt, vajon tudnám-e? Meggyőződésem, hogy amíg a nemzetközi segélyek útja homályos, addig nem. Amíg egy iszlamista terrorszervezet (Hamasz) társuralma alatt állnak, addig nem. Amíg a békére való törekvés helyett az Izrael eltörlését célzó harag uralja a lelkeket, addig nem. Amíg az általuk nagyra tartott harcosaik naponta rakétákat lőnek ki Izrael lakosságára, addig nem. A zsidók ellen lázító palesztin elitek sajnos nem látják be, hogy a palesztin lakosság fő elnyomói nem a zsidók, hanem a gyűlölet, mely az ő révükön terjed. Ez a palesztin nép (és nem csak) tragédiája. Belülről fakad, s sehova sem tart. Pontosabban egy célja van: Izrael megsemmisítése bármi áron.
A palesztin hatóság vezette palesztin iskolákban a zsidómentes Palesztinát oktatják. Ezt tanítják iskolai tananyagként a gyermekeknek és a médiákban, azzal a valótlansággal együtt, hogy a cionisták ellopták a palesztinok földjét. És ha ehhez hozzátesszük, hogy a nyári napközi táborok versenyeiben az ünnepelt győztes az, aki a leggyorsabban tudja összeszerelni és célba juttatni a rakétát, akkor elmondhatjuk, hogy szép kis jövődinamika plántálásával töltik idejüket a palesztin elöljárók. Nemde? Mahmud Zahar, a Gázai-övezetet irányító Hamasz egyik vezetője nemrég kijelentette, hogy szervezete kizárólag a ’67-es határokon belül hajlandó elfogadni a palesztin államot (onnan jól lehet támadni Izraelt), és megerősítette véleményét, miszerint soha nem fogadja el Izrael létét, hiszen ezzel a következő nemzedéket fosztaná meg a Nagy-Palesztina felszabadításának jogától. Mahmud Abbász jelenlegi palesztin vezető pedig egy amerikai utazása előtt adott nyilatkozatában jelentette ki habozás nélkül, hogy „most csak Ciszjordánia a cél, később egész Palesztina!”. Mellesleg Abbász disszertációs dolgozatát a holokauszt tagadásából írta… Ennyit a nemzetközi szimpátiát élvező palesztin vezetésről. A voltaképpeni szándékok nem ismeretlenek a nyugati politikusok előtt, ám ők időnként hajlanosak minimalizálni a kérdést. Mint ahogy tették ezt Irak és az arab tavasz esetében is.
Ami a mostani palesztin ENSZ-beadvány háttérindítékait illeti, a Deutsche Welle szerint a nyugati országok ezúttal megértették, hogy az ENSZ-ben zajló forgatókönyv nem más, mint a zsidógyűlölet újabb díjazása. Az Izraelt el nem ismerő, áldozati szerepkörben mutatkozó palesztin küldöttség a béketárgyalások megkerülésével akar saját államhoz jutni, az iszlám liga és az antiszemita liga összefogásával Izraelt nemzetközileg lejáratni, majd likvidálni. A tárgyaláskerülő diplomáciai erőfeszítéseik irányvonala hasonlít a nácikéhoz, akik annak idején hasonló módszerekkel próbálták kiiktatni a zsidókat a civilizált népek soraiból. A nap akkor is sütött, az újságok akkor is antiszemita cikkeket írtak, és a tenger vize akkor is kellemesen langyos volt…
A nemzetközi diplomáciában évek óta tartotta magát a gondolat, hogy a közel-keleti béke elérése érdekében csupán egyetlen ügyet, a palesztin problémát kell megoldani. Ma ezzel szemben néhány kérdést érdemes feltenni: vajon a politikai-társadalmi földrengés az arab országokban netán elmaradt volna, ha időközben az izraeliek és a palesztinok között béke uralkodott volna? Egyes arab uralkodók talán kevésbé nyomták volna el brutálisan polgáraikat, ha Izrael leállította volna Kelet-Jeruzsálemben az építkezéseit? Egyáltalán mi köze a szíriai felkelő személyes problémáinak Izraelhez? Milliók vonulnak utcára Szíriában, Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában, Kuwaitban, Abu Dhabiban, Jemenben, Algériában és Iránban. Tüntetnek az éhség, a munkanélküliség, a korrupció, az emberi jogaik megsértése és az autoriter uralkodói struktúrák ellen. És miközben ezekben a régiókban rengeteg vér folyt és folyik, a figyelmek „az izraeli–palesztin konfliktusra” szegeződnek. Hát nem abszurd ehhez a konfliktushoz kötni az egész térség problémáit?
A szeptember 23-ai beadvány előtti állásfoglalásában Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke kiállt a palesztin állam létrehozása mellett. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy egy évtizedes konfliktust nem lehet közös megállapodás nélkül lezárni. Obama jó irányba korrigálta egy évvel ezelőtti álláspontját. Időközben valószínűleg rájött arra, hogy a ’67-es határok azért nem megfelelők, mert ebben az esetben a határok Izrael felől védhetetlenek lennének, s az Izrael létét semmilyen formában el nem ismerő palesztin vezetés miatt Izrael jogosan aggódna saját biztonságáért. Képzeljük el, hogy létrejön a béke, és a palesztinok elfoglalnák a stratégiailag előnyös pozíciókat. Vajon hány hétig bírná a határ anélkül, hogy valami újabb casus belli fel ne merüljön, és – az időközben teljes hatalmat megkaparintó Hamasz – egy területhódítással egybekötött rakétaesőt zúdítson Izraelre? És ez már nem a béke egyszeri megsértéséről fog szólni, hanem a palesztin ügy mögé felsorakozott iszlám közösségek közös akciójáról Izrael ellen. És ez csak egy forgatókönyv a sok közül.
A józan ész megkívánja, hogy a pálcikák előtérbe helyezése előtt ki kell vájni a gerendát. Amíg zsidógyűlölettől izzanak a mecsetek és az iskolák, terrorbarát szervezet van hatalmon, és a kétoldalú megállapodások nincsenek betartva, bármilyen állam létrejötte csak olajat öntene a tűzre, növelve a háború kitörésének valószínűségét. Ilyen előzmények mellett és ilyen környezetben nem elég egy év (mint ahogy azt Nicolas Sarkozy ajánlotta) a helyzet rendezésére, mert egy sebtében felvitt csokimáz az első meleg pillanatban elolvad. A valódi békét csak az szolgálná, ha a két fél nemzetközi megfigyelők felügyeletével újra visszaül a tárgyalóasztalhoz. A helyzet nehéz, és ha az ENSZ-ben munkálkodó nemzetközi diplomácia továbbra is a számára könnyebb és szimpatikusabb megoldást fogja előnyben részesíteni, akkor még nehezebb lesz. Ha viszont a palesztin állam létrehozását megelőző béketárgyalások irányába terelik a diplomáciai erőfeszítéseket, akkor az üdvözlendő.
A folyamat hosszúnak ígérkezik, és minden oldalról türelmet igényel. Azok a diplomaták, akik a tárgyalásos megegyezés elkerülésével a gyors megoldásra szavaznak, további terheket rónak az amúgy sem könnyű helyzetben lévő palesztin és izraeli lakosság nyakába. Szavazatukkal béke helyett valójában a térségben lévő feszültség és agresszió további erősödését segítik elő. Jelenleg ezt az irányt képviseli több mint 132 állam, köztük Kína, Oroszország, Brazília, India, Libanon és Dél-Afrika. Számukra a Hamasz „majd…” megszelídül, az iszlám ugyanolyan vallás, mint a többi, a közel-keleti térség problémáira a palesztin állam létrehozása részben megoldás, és végül: az arab államokban „majd…” a demokrácia fog győzedelmeskedni. Vajon mit mondana erre János bácsi? „Tudjátok, én elmúltam 14 éves. Ezért sem hiszek már a mesékben. Pláne, mikor 1001 van belőle.”
Ha valakinek történelmi joga van azon a területen élni, amiről most a világvita zajlik, akkor azok kétségtelenül a zsidók. A történelmi mesék fabrikálásában jeleskedő iszlám propaganda csak a palesztin gyerekeket, a tudatlan lakosságot és a közel-keleti történelemben járatlan világot tudja megtéveszteni populista kitalációival. Velük szemben az izraeliták történelmi dokumentumokkal támasztják alá származásukat, amit az antiszemita arabok „csak úgy” tagadnak. Ez a gyakorlatiasságot nélkülöző tagadás van jelen Mohamed tanításában is. Mohamed tagadja Jézust mint Isten szent fiát, és csak elavult prófétaként fogadja őt el. Önmagát nevezi ki utolsó, egyedüli aktuális prófétának. Jézus, amit hirdetett, azt cselekedte is. Mohamedre ez nem volt jellemző. Erre utal az a tény, hogy miközben a híveinek legtöbb négy feleséget engedett meg, magának tizenhármat hagyott jóvá. Mohamed tanításában benne van a dzsihád, mely ellentmond az Újszövetség „szeresd ellenségedet” szellemének. Ezt megcáfolandó a muzulmánok hiába hivatkoznak a keresztény háborúkra, mert mikor a katolikusok és más történelmi egyházak a dzsihád útjára léptek, saját legitimitásukat semmisítették meg, nem Jézus tanítását. Jézus nem intézményfüggő, és nem személyválogató. Ő minden tanítványát szeretetre és békére neveli. Aki ettől eltér, az szemében akkor is nulla, ha két milliárd ember boldognak, szentnek és kereszténynek titulálja. Tanítása szerint ha az eszköz nem szent, a cél sem lehet az. A dzsihád azonban a klasszikusan emberi felfogást, „a cél szentesíti az eszközt” részesíti előnyben. Paradicsombeli dicsőséget ígér azoknak, akik a szent ügy érdekében fizikai erőszakhoz folyamodva meghalnak.
Jézus egészen más. Ő senkit sem akar erőszakkal meggyőzni, mert az örök béke és a tartós szeretet vonatkozásában az nem volna hiteles. Szeretni nem lehet valakit azért, mert „kell”, hanem csakis meggyőződésből. Istent sem lehet követni azért, mert „kell”, hanem csakis meggyőződésből. A valódi hit tettekben nyilvánul meg, és ez a meggyőződés kifejezése. Az Isten dicsőségét szolgáló szeretetben megélt hit a keresztény út, ami maga Jézus Krisztus.
Adott egy kis nép az arabok tengerében. Ez a nép csodálatos kultúrával rendelkezik, melyre az egyik legszebb kultúrát létrehozó japánok is felnéznek. Izrael a maga nemében egyedülálló. Történelme kész csoda. Ennek ellenére… léte sokakat zavar. A józan ész nem ítél el egy népet csak azért, mert az nem tökéletes. Te, aki ítélsz, talán tökéletes vagy? Hát a közösség vagy a nép, ahova tartozol? Ha igen, ne habozz: rögtön kürtöld világgá azt, amit eddig csak te tudtál magadról/népedről, mert ha valóban így van, akkor személyes példád sokat segíthet azokon, akik szintén szeretnének erre a szintre eljutni. Az értelmes ember tisztában van vele, hogy a kettős mérce a képmutatás eszköze, és hogy mi, emberek, tökéletlenek vagyunk. Ezért van szükségünk érvekre, egyezségekre, rendező elvekre és törvényekre. A gyakorlatban is működő demokrácia ezek betartásának egyféle társadalmi mércéje. Ahol működik a demokrácia, ott a politikai megegyezések betartásának van esélye. Ahol nem, ott kevés. Ahol a megegyezéseket nem veszik komolyan, ott az igazságról és az erkölcsről való beszéd szócséplés.
A labda most a nemzetközi diplomácia színterén van. Egy reális esélyű béke megvalósításához nem a palesztin állam megalakítását – mint valami rövid életű, mesterségesen kreált politikai trófeát – kell türelmetlenül szorgalmazni, hanem ennek előfeltételét: Izrael arabok általi elismerését, a Hamasz eltávolítását a hatalomból és az antiszemita gyűlöletkampánytól izzó mecsetek lehűtését nemcsak Palesztinában, hanem – Európát is beleértve – az egész világban. Csakis ezáltal épülne egészséges alapokra a palesztin lakosság otthona. És akkor nemcsak az antiszemitizmus fog csökkenni a muzulmán világban, hanem a keresztényüldözés is.
Ebbe a konfliktusba mindent bele lehet képzelni. Szerintem a palesztin állam megalakulása vagy meg nem alakulása mellett legalább annyira érdemes az iszlám erősödésére és az antiszemitizmus nemzetközi terjedésére, az iráni és a török politikára, valamint az arab tavasz további alakulására figyelni. Mert a tavasz elmúlik és… beköszönt az ősz. Lesz gyümölcs, vagy János bácsi bölcsessége válik valóra, miszerint ami ott érlelődik, az egy újabb szikár, sivatagi tövisültetvény? Mi, akik elmúltunk „14” évesek, már átéltünk egy ‘89-esnek nevezett forradalmat. Húsz év elteltével tisztában vagyunk vele, hogy az ősz csak akkor terem jó gyümölcsöket, ha tavasszal egészséges magok vettetnek jó földbe. Ha nem ez történik, akkor hiába minden erőfeszítés. A jövőért tenni kell, de azt találgatni nem érdemes. Mert ami lesz, az volt, és ami most történik, az régóta meg van írva. Akit a jövő érdekel, csak nyissa ki a Bibliát. Tegye bátran Isten előtti őszinte alázattal. És akkor ott mindent meg fog találni.
Lőrinczi Lóránd
A szerző nagybányai mérnök
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok