Iszlám kontra Izrael (1.)

Sokáig ódzkodtam attól, hogy az izraeli–palesztin vitában állást foglaljak. A helyzet bonyolultsága három lépés távolságban tartott a kérdéstől, melynek mediatikus megjelenítése általában kimerült a modern szemmel mért pontszerű tájékoztatásban, nem hagyván teret a diplomáciai felszín mögött húzódó mélyebb okok megvilágításának. Az utóbbi idők forrongásai azonban elkerülhetetlenné tették a témával való foglalkozást. A napjainkban zajló világesemények ugyanis – iraki háború, gazdasági válság, arab tavasz, török fordulat, palesztin államalakítási kezdeményezés stb. – olyan átalakulások előhírnökei, melyek nyomására előbb-utóbb tapintható közelségbe kerül a Nyugatot és a muzulmán világot eddig elválasztó merev kulturális határok összemosódása. És bár bizonyos tekintetben Izrael unikumot képez, az izraeli–palesztin vitában a modernitás és az iszlám kultúrák mentalitásbeli különbségei is fellelhetők. E különbségek felderítésében segíthet az, ha a zsidók és a palesztinok közti konfliktust nem szűkítjük le területi problémára, hanem a tágabb kontextus és a háttérben rejlő valós okok – ideértve az iszlámot is – feltérképezésével próbáljuk azt megérteni.

Változó idők

Négy-öt évvel ezelőtt a gazdasági szakértők még mereven elzárkóztak azoktól, akik nem fogadták el axiómájukat, miszerint a növekvő gazdaságok egy szép napon az égig fognak érni. A modernitás jegyében gondolkodó szakértők a racionalizmus és a piac mindenhatóságába vetett hitüktől vezérelten vitáztak és álmodoztak, miközben a profittermelés keretei közé zárt elgondolásaikban a humán faktor a második sorba szorult. Az elmúlt évek kellemetlen meglepetései után viszont egyesek felismerték hibáikat és rájöttek, hogy a reálgondokban testet öltő problémák meghaladják az évszázadokon át szuperbiztosnak hitt, ám valójában korlátozott akadémiai keretek képességeit. Közéjük tartozik a 2008-as recessziót előre megjósló világhírű amerikai közgazdászprofesszor, Nouriel Roubini, aki egy nemrég megjelentetett bevallása szerint rájött, hogy a piacok önműködésének elve működésképtelen, mivel a piacgazdaság valójában egy önmagát megsemmisítő rendszer. A gazdasági jólét iránt megcsappant bizalom gyengítette a Nyugat erejét. A helyesnek vélt perspektívák ismételt megingása, a nehéz helyzetbe kerültek elkeseredettsége és a rejtett ígéretekkel megtévesztettek csalódottsága nagyfokú bizonytalansághoz, kétségbeesett lépésekhez vezetett. És miközben a Nyugat kapkodó és tanácstalan entitás benyomását kelti, az iszlám jegyében utazók a gazdasági krízist többnyire önbizalmuk megerősödéseként élik meg.

Az iszlám látványos térnyerésének egyik oszlopát az iráni berendezkedés és a nemrég iszlamista vezetőt választó törökök képezik, akik az év elején több mint 8 százalékos GDP-növekedésükkel hívták fel magukra a figyelmet (idén 6 százalékos pluszra számítanak). Fontos tényezőknek számítanak az arab tavasz gyűjtőnévvel illetett forradalmak és az Európában letelepedett 20–25 milliós nagyságrendű muzulmán közösségek is, melyek számarányuknak köszönhetően jelentős politikai tényezővé léptek elő az európai porondon, főleg a magországokban.

A törökök és az iszlám

Az elmúlt negyven esztendőben a demokratikus berendezkedésű országok száma jelentősen növekedett. A hetvenes években kb. 40, az ezredforduló után több mint 120 demokráciát tartottak számon a világon, melyek földünk minden részén megtalálhatók voltak, egyet kivéve: az arab világot. Larry Diamond, a kérdéssel foglalkozó amerikai szakember szerint ez szembeszökő anomália, aminek okait illetően azonban nem tud konkrét válaszokkal szolgálni. A kis-ázsiai és a többi muzulmán többségű területek övezte régióban az egyetlen állam, amelyik képes volt egy – ráadásul mintaszerű (!) – demokráciát létrehozni, az Izrael. Izrael úgy fest ebben a térségben, mint egy elszigetelt oázis az arab sivatagban. A muzulmán népeknél nem kaptak lábra a demokratikus értékek. Közösségeiket a nyugati mintára formált diplomáciai nyelvezeten túl gyakorlatilag továbbra is a mohamedán vallás köré formálódott törzsi életformák uralják. Az Amerika és Izrael barátságát nemrégiben még egyaránt élvező Törökország is csak formálisan szekuláris, mivel a török rendszer fennállását nem a török nép meggyőződésének, hanem a katonaságnak köszönheti. De ez nem zavarja a törököket abban, hogy – más országokhoz hasonlóan – a demokrácia jelzőt a maguk javára igyekezzenek kihasználni. Az elmúlt években az iszlám irányába nyitó új török küldetéstudat arra késztette a török politikusokat, hogy országukat modellként, az iszlám és a demokrácia sikeres ötvözeteként kínálják a diktatúrától szabadulni próbáló arab országoknak. Ebben a realitásérzéket csúfoló iszlám és demokrácia szójátékban a „demokrácia” kifejezés a Nyugatnak szánt altató, az „iszlám” pedig az araboknak szánt serkentőszereppel rendelkezik. A jelenlegi török miniszterelnök szakított politikai elődei gyakorlatával; állameszméje immár nem az atatürki világi állam, hanem az iszlám szellemében igyekszik újraprofilozni a török politikát. Ebbe a törekvésbe illeszkedik bele a közismert flottillakérdés és az izraeli nagykövet kiutasítása is, mivel a korábban Izrael-barát ország be kell hogy bizonyítsa új barátainak, hogy képes ellenségként tekinteni azok örök ellenségére: Izraelre.

Törökország viszont nemcsak az antiszemitizmusban igyekszik jó jegyeket szerezni az iszlám szemében, hanem Észak-Afrikában és a Közel-Keleten is törekszik növelni befolyását; újabban szemet vetett Albániára, Bosznia-Hercegovinára és a kaukázusi nagy iszlám közösségekre is. Befolyásának növelésében szerepet játszik az az Irán által is támogatott Muzulmán Testvériség mozgalom, melynek aktív támogatói köréhez immár Törökország is csatlakozott. És itt elérkeztünk egy ponthoz, melyet a továbbiak helyes súlyozása érdekében részletesebben is meg kell vizsgálnunk. A Muzulmán Testvériségről van szó, mely a radikális iszlám egyik veszélyes ágát jelenti.

A Muzulmán Testvériség

Olyan, széles körben követőkre talált iszlám mozgalomról van szó, mely csápjait az egész világra kiterjeszti. Mintegy 100 államban tart fenn hivatalos kirendeltségeket –  az USA-ban és Európában is –, s nem egy országban politikai párttal rendelkezik. Hatalmát vallásos befolyásának köszönheti. A mozgalom jellege arra késztette a szakértőket, hogy a szervezetet „az iszlám dzsihád anyahajójának” tekintsék. A zsidógyűlölet mellett ezt az Allah nevet viselő anyahajót a kuffárokkal (hitetlenek – akik nem Allahot szolgálják, ideértve a keresztényeket is) szembeni ellenséges érzület keltése és annak fenntartása jellemzi.
A Muzulmán Testvériség központi üzenete a dzsihád (szent háború). Deklarált célja a mozgalom globális elterjedése annak érdekében, hogy végül mindenütt (beleértve Európát is) az iszlám jog, a sária uralkodhassék. Alapítója, Hasszán al-Banna – 1928, Egyiptom – minden egyes muzulmán kötelességének tartotta, hogy részt vegyen a dzsihádban. Nagy tisztelője volt Adolf Hitlernek, akivel személyes kapcsolatban állt. Mint ahogy a szervezet napjainkban is jó kapcsolatokat ápol a neonácikkal, akik az iszlámot egyféle szövetségesüknek tekintik. Ami összeköti őket, az az önkritikai képesség hiányán kívül a tudatlanságban élősködő gyűlölet: a zsidók és Izrael elpusztításának közös szándéka. (A nácizmus és az iszlám közti történelmi kapcsolatról ír az amerikai Pulitzer-díjas oknyomozó újságíró, Ian Johnson A negyedik mecset című könyvében).

Juszuf al-Karadavi, a Muzulmán Testvériség mozgalom neves kortárs klerikálisa egyik nagyra tartott prédikációjában azt hangoztatta, hogy hálás Hitlernek a holokausztért. Ezzel egyben felhívást tett közzé valamennyi zsidó meggyilkolására. Juszuf al-Karadaviról tudni kell, hogy Mubarak megbuktatása előtt egy héttel ő vezette a pénteki imát az időközben híressé vált Tahrir téren. Beszédét a zsidók iránti gyűlölet hatotta át, melyet a tömeg frenetikus ünnepléssel fogadott. És – mint az ilyenkor lenni szokott – a muzulmán elöljárók közül senki sem határolódott el ettől a gyűlöletre buzdító vallási propagandától. Azt viszont rögtön zokon vennék, ha mások is azt tennék, amit ők. Nem nehéz elképzelni bosszúért kiáltó reakcióikat, ha egy ma élő keresztény prédikátor azzal a logikával szónokolna, mint ők – pl. hogy meg kell tisztítani a földet a hitetlen muzulmánoktól (igen sajnálatos, hogy ez a „más”-sal szembeni agresszió a magukat keresztényeknek valló európai vallásintézményektől sem volt mindig idegen).

Az iszlám erősödése

Az iszlám hatalmi erősödése implicite együtt jár annak radikalizálódásával, a „másság” elleni agresszió erősödésével. A keresztények periodikus üldözése és gyilkolása Dél-Szudánban, Etiópiában, Ruandában vagy Nigériában jó példák arra, mi zajlik a diplomáciai színfalak mögött. A hírárnyékban szaporodó erőszakhullámok pedig veszélyes gyorsasággal terjednek a többi muzulmán térségben is, nem kerülve el az „arab tavasz” országait sem. Erről szól az Egyesült Államoknak a szabad vallásgyakorlásról szóló 2010-es jelentése, mely növekvő vallási intoleranciáról beszél a térségben, és nyilvános aggodalmának ad hangot a felkelés utáni felekezeti erőszak, a vallási és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos bánásmód miatt. Az amerikai külügyminisztérium közleménye szerint a diktátor utáni hónapokat élő országok hajlamot mutatnak egy újabb diktatúra felé való elmozdulásra (evidens, hogy a mindegy milyen néven futó iszlám diktatúrájáról van szó). A helyzet a Pravda szerint is súlyosbodik.

Az orosz lap szerint az antiszemitizmus terjedőben van Egyiptomban, az „arab tavasz” jelzővel illetett észak-afrikai államokban és Törökországban egyaránt. Az újság arra figyelmeztet, hogy ezek az államok újból egységre léphetnek Izrael ellen, akárcsak a 60-as, 70-es években. A különbség annyi, hogy ezúttal a tagjaik közt tudhatják az akkoriban még Izrael-barát törököket is. Azt a Törökországot, mely ma erősebbé vált, mint az összes arab állam együttvéve. És amelynek miniszterelnöke az utóbbi időben tett agresszív kijelentéseivel nyíltan az Izrael-ellenesek pártjára állt. Azok pártjára, akik szerint Izrael olyan „daganat”, melyet el kell törölni a térképről.

Kívülről manipulált palesztinok?

Ma már világszerte elterjedt az a feltételezés, mely szerint a palesztinok ügyét, azok jólétét szívén viseli az arab világ. Csakhogy ez az állítás nem a valóságot tükrözi, hanem az arab propagandát. Az arab kapcsolatok egyik neves kutatója, Efraim Karsh, a londoni King’s College közel-keleti tanszékének professzora határozottan cáfolja a „szívünkön viseljük...” valódiságát. A New York Timesban megjelent egyik cikkében Karsh megállapítja, hogy 1948 és 1967 között, amikor Egyiptom a Gázai-övezet felett, Jordánia pedig Ciszjordánia felett uralkodott, egyik ország sem forszírozta a palesztin állam megalapítását, sőt még csak nem is utalt rá – holott a politikai lehetőség ajtaja nyitva állt előttük. Nem aggódtak a lakosság emberi jogai miatt, nem törekedtek arra, hogy jobb életkörülményeket teremtsenek a nehéz helyzetben lévő palesztinok számára. Karsh sok példával támasztja alá érveléseit, beleértve az 1970-es fekete szeptembert is, amikor Husszein király több ezer palesztint hagyott lemészárolni, hogy saját rezsimjét biztosítsa. A professzor végkövetkeztetésében megállapítja, hogy az arab államok sohasem vonakodtak attól, hogy a palesztinokat feláldozzák, ha az a saját érdekeiket szolgálta.

A fegyvereket leszámítva ma sincs egyéb bizonyítéka az arab testvérek konzisztens segítségének. Paradox módon éppen a nem muzulmán amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton az, aki felhívást kellett intézzen hozzájuk a palesztinoknak nyújtandó több segítség érdekében (2010-ben). Pedig ezek az államok az olajkitermelésnek köszönhetően meglehetősen gazdagokká váltak. Ennek ellenére még a hozzájuk érkező palesztin menekülteket sem fogadták be, holott azok velük egy nyelvet beszélnek, kultúrájuk és vallásuk pedig azonos. Az a tény, hogy a palesztin menekülteket úgy kezelik, ahogy kezelik, csupán politikai meggondolásokra vezethető vissza. Vajon a mostani helyzetben nem váltak ismét az – Izrael nemzetközi lejáratásában és eltüntetésében mesterkedő – iszlám elitek eszközeivé a palesztinok? Az események egybeesése feltűnő. Az pedig köztudott, hogy a véletlen a politikában olyan, mint a fehér holló...

Figyelmet érdemel az is, hogy a kívülről-belülről gerjesztett ellenségeskedés közepette akadnak olyan palesztin emberek is, akik az őket érő politikai fertőtől független gondolkodásúak maradtak. Ők azok, akiket nem győzött meg a gőzerővel folytatott iszlám propaganda. Átlátnak a felettük uralkodó politika csalfaságain, és közömbösséget tanúsítanak az izraeli–palesztin kérdésben; tisztában vannak vele, hogy gondjaik nem ettől a konfliktustól függenek. És miközben nekik sikerült józanoknak maradniuk, a gyűlölet hangosan csapkodó ostora csak erősödik körülöttük. Ennek látják s tapasztalják számtalan példáját a szürke és fekete mindennapjaikat iszlám közegben töltő „kuffárok” is. Folytatása a jövő heti Szempontban

Lőrinczi Lóránd

A szerző nagybányai mérnök