Iskola a magasban, a mélyben

– Miután elvégezte a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát, több éven keresztül falusi és városi iskolákban oktatott. Mai szemmel igencsak furcsa fordulatnak tűnik, hogy 1980-ban a tanári pályát az újságírással cserélte fel, hiszen abban az időben újságírónak lenni nem volt könnyű feladat, szakmai elégtétel ritkán adódott. Mi vezette oda, hogy ezt a lépést megtegye?
– Nem az újságírás vonzott. Több éven át tanítottam, viszont mindig a népi kultúrával szerettem volna foglalkozni. Egyetemista koromban elkezdtem bizonyos kutatásokat, továbbra is terepmunkát szerettem volna végezni, és egy idő után a tanári feladataim annyira lefoglaltak, hogy erre nem maradt időm. Két évvel a tanári pályám megkezdése után Disznajón rám bízták az iskola vezetését. Ebben az időszakban iskolát is építettünk Disznajón, de a hatalmas épület a mai napig nem készült el teljesen. Tehát a helyhez kötöttség miatt nem tudtam haladni a célom elérése felé.

– Tanárkodása idején több írása jelent meg a Falvak Dolgozó Népe hetilapban, logikus lett volna tehát, ha ott vállal újságírói munkát. Ehelyett 1976-ban a hazai magyar nyelvű szakszervezeti hetilapnál, a Munkáséletnél kötött ki. Miért döntött így?
– A Falvak Dolgozó Népe valóban felvett volna, de végül ez nem sikerült, ugyanakkor tudtam, hogy a Munkásélet is az egyszerű emberek lapja. Amennyire ez lehetséges volt, őket szolgálta. Nos, én is alulról jöttem. Aztán keserves volt a csalódásom. A rendszerváltás előtti években lényegében a legtöbb erdélyi magyar újságíró belső ellenzékbe vonult. Ezért aztán 1988-ban átigazoltam a Sütő András vezette vásárhelyi Új Élethez, ahol közelebb kerültem a kutatási területemhez, és kissé könnyebb volt az élet, a munka. Ott ért a „forradalom”.

– Abban, hogy évtizedek óta szenvedélyesen foglalkozik néprajzkutatással, hogy hét ilyen tárgyú kötete jelent meg, mennyi szerepe van falusi, sóvidéki származásának, és mennyi az egyetemi ráhatásnak?
– Inkább a származásomnak volt ebben nagyobb szerepe, de az egyetemen is ért ilyen irányú hatás. Születésemtől benne éltem a népi kultúrában: székely harisnyában jártam, a falu kemény erkölcsi törvényei szerint éltem, persze nem tudatosan. Gazdag volt az indíttatás. Egyik írásomba belefoglaltam például, hogy vasárnap hogyan kellett megseperni a kapun belül és kívül az udvart, az utat. Ennek is szigorú szabályai voltak. Később döbbentem rá, hogy még az is rituális szertartás volt, ahogyan ünnepnapokon édesapám borotválkozott, ahogy a gyermek kifényesítette a csizmát, vagy édesanyám ruhavasalása. Az egyetemen Antal Árpád professzor művelődéstörténeti órái adtak olyan pluszt, ami tovább ösztönzött, hogy beleássam magam a folklórba. Immár külső szemmel kezdtem látni a gyerekkori világot. Újságírói gyakorlaton is részt vettem az egyetemi évek idején, de ezt mindig összekötöttem a különböző vidékek néprajzi jelenségeinek a megfigyelésével. Nagyon izgalmas ez a szigorúan szabályozott kultúra.

– Mindezt államvizsga-dolgozatában is feldolgozta.
– Ennek témája a székely és csángó népmesék, népszokások volt, vagyis hogy a való élet képe miként van jelen a népmesékben, a szokásokban. Utána a marosszéki Mezőség egyik kis falujában, Mezőfeketén tanítottam, és ott rendkívül gazdag hiedelemvilággal találkoztam. Érdekes volt, hogy még az 1970-es években is mennyire együtt éltek a hiedelmekkel,

hogyan érvényesült ezekben az ő erkölcsi véleményük. Aztán már az egyetem idején kezdtem foglalkozni az ünnepi szokásokkal, hogy az emberek miként élik meg a természet, az évszakok változásait, az egyházi ünnepeket, és hogyan gyűjtenek erőt az újrakezdéshez. Számomra ez a vetület talán a legfontosabb. Az én népem azon etnikumok sorába tartozik, amelyek ciklikus időszemlélettel rendelkeznek. Igencsak foglalkoztatnak az újévi, farsangi, húsvéti, pünkösdi, karácsonyi szokások.

– Milyen vidékeket tudott eddig becserkészni, kiadványaiban felmutatni?
– Elsősorban a Sóvidéket, a Kis-Küküllő felső folyásának falvait. Izgatott, hogy a szülőföldem, Parajd szokásai mennyire különböznek a környék falvainak szokásaitól, viseletétől. Parajd vásáros központ, bányája van. A népi tudatban a települések egymáshoz való viszonya is érvényesül. Az alsósófalviakat a parajdiak például harmatverőnek nevezték, mert ők mentek a legkorábban a mezőre. Más falubeliek a parajdiakat zsebnyújtónak nevezték, mert nekik volt pénzük, a vásárban általában zsebre tett kézzel jártak... A kisvasúttal, vicinálissal a nyárádmenti falvakat is bejártam. Majd a munkahelyeim váltakozása révén szinte az egész mai Maros megyét feltérképeztem. Ez körülbelül 150 települést jelent.

– Megbecsülik-e még a vidéki emberek a népi kultúrát?
– Természetesen sok helyütt eltávolodtak ettől, leginkább azért, mert olyan világ tartozékának tekintik, amit alacsonyabb rendűnek tartanak annál az életmódnál, ami felé törekszenek. De ez a folyamat nem mindig egyértelmű. Ha a falu értelmisége fel tudja mutatni, hogy ez értéket képvisel, akkor az eltávolodás megállítható vagy csökkenthető, az említett egyensúly megteremthető. Én mindig viszsza akartam vinni a köteteimet abba a közösségbe, ahonnan az anyagot gyűjtöttem. Nem csak a szakmának írtam a köteteimet, nem tartom magamat szobatudósnak. A Forog az esztendő kereke című kötetemből a legtöbbet a sóvidéki emberek vásároltak, akikről szól a könyv.

– Van-e olyan fiatal munkatársa, aki jelezte, együtt szeretne önnel dolgozni, folytatná a munkásságát?
– Ehhez kapcsolódik a helyszín, ahol beszélgetünk, a Marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola, az itt tanulók ilyen tárgyú szakdolgozatokat is készítenek.
Én arra biztatom a vidékről érkező fiatalokat, hogy ismerjék meg alaposan falujuk értékeit, gyűjtsék össze, írják meg kiadványokban. Másrészt a pedagógiai munkájukban használják fel ezt a tudást, a helytörténeti ismereteket, népszokásokat, a népköltészetet, a népdalkincset stb. Főiskolánkon átfogó program létezik arra, hogy diákjaink megismerjék és továbbadják a népi kultúrát.

– A napokban ünnepelték az ön által irányított főiskola fennállásának 20. évfordulóját. Mikor, hogyan kapcsolódott be az itteni munkába?
– 1991-től előbb tanárként dolgoztam, a főiskola egyik alapítója, Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkész a néprajz és folklór tantárgy oktatására kért fel, amelynek szükségességét saját tapasztalataimból nagyon is jól érzékeltem. Láttam, hogy amelyik faluban jó tanító vagy kántor tevékenykedik, ott más a helyzet, mint ahol ez hiányzik. 1993-ban Varga Erzsébet bejelentette, ősztől nem vállalja tovább az igazgatást, ekkor kért fel Fülöp G. Dénes, hogy vállaljam el a képző irányítását. Háromévi exlex állapot után a főiskola megkapta az oktatásügyi minisztériumtól a működési engedélyt, de kiderült: ez csak egy évre szól. Tehát 1993-ban az egyházi mellett beindult egy állami osztály, 1994-ben viszont már nem szerepeltünk az állami beiskolázási tervben. 1993-ban végzett az első évfolyam, de semmiféle oklevelet nem kaptak a tanulók. Sikerült elérnünk, hogy a főiskola a nagykőrösi tanítóképző – amellyel 1992-ben léptünk kapcsolatba – kihelyezett tagozata legyen. Ifjaink az itteni három év után ott levelezői rendszerben még egy évig készültek, majd magyar tanítói oklevelet kaptak, amit itt honosíttattak. Az első években ez rendkívül nehézkes volt, a bukaresti tanítóképzőben le kellett vizsgázniuk a román nyelv tanításának a módszertanából, Románia történelmének és földrajzának az oktatásából. Szinte mindenkinek sikerült a vizsgája. Ez a rendszer ma is működik a tanítóképzésben, a kántor-tanítói oklevelet pedig a református, római katolikus, unitárius és evangélikus püspökségek adják, hiszen itt ökumenikus oktatás folyik. A nappali tagozat mellé levelezőt építettünk ki, erre azok jönnek, akik már óvónők vagy tanítónők, viszont nincs felsőfokú diplomájuk. 2004-től a bolognai rendszernek megfelelően felsőfokú diplomának számít a mi oklevelünk, ugyanakkor a végzősök a megfelelő egyetemen mesterfokozatra jelentkezhetnek.

– A főiskola anyagi támogatása hogy oldódott meg az elmúlt húsz év folyamán? A diákok kapnak-e ösztöndíjat? Létezik-e tandíj?
– Az iskola alapítói kezdetben úgy gondolták, hogy egyházaink és az RMDSZ fenn tudják tartani az iskolát. De ez nemigen működött. Az első években a diákok nem fizettek semmit, viszont a tanárok ingyen oktattak, az oktatás a templomokban, egyházi termekben folyt. Abban reménykedtünk, hogy az állam az intézet működésének jóváhagyása után biztosítja a tanárok fizetését, a többit meg az egyházak adják hozzá a fenntartáshoz. Ám az állam csak egy éven keresztül folyósította a béreket. Mióta magyarországi intézmény kihelyezett tagozata lettünk, a magyar kormány hozzájárul a képzési költségekhez, így a harmadik évtől óradíjat tudunk adni a tanároknak, és szerény ösztöndíjat is nyújtunk a legjobb és a legszegényebb diákoknak. A levelező tagozat már tandíjköteles.

– A végzettek közül hányan maradtak Erdélyben?
– A húsz év legnagyobb eredménye, hogy a végzetteink 95 százaléka itthon keresi a megélhetés és a szolgálat, a boldogulás útját. Általában a szülőfalujukba, szülővidékükre mennek viszsza a diákok, ugyanakkor természetesen az ő körükben is érvényesül a városok vonzó hatása.